Szlovákia
–
Románia
–
Ön mivel népesítené be a Jurassic Parkot?
Valamikor a távoli jövőben megvalósulhat a Jurassic Park, bár biztosan nem ez lenne a neve. Az egyre fejlettebb klónozási technikákkal újrateremthetünk rég kihalt állatokat, de a dinoszuruszokról le kell mondanunk. Egy kardfogú tigris vagy egy gyapjas orrszarvú viszont összejöhet. Mondja meg ön, melyik állatot látná szívesen újra a Földön!
A tavalyi év egyik tudományos szenzációja volt, hogy egy európai kutatócsoportnak egy új technológiával sikerült DNS-t kinyernie mamutszőrből. Néhány hónappal később amerikai kutatók publikálták a gyapjas mamut genomjának nagy részét, projektjük vállalása a teljes mamutgénkészlet megalkotása. Pár napja spanyol kutatók adták hírül, hogy először sikerült klónozniuk egy kihalt fajt, egy kőszáli kecskét (igaz, a gida csak hét percet élt). A hírek hatására a tudományos bulvárban erős magazinok – így például a New Scientist – el is kezdték feszegetni, hogy a klónozási technológiák fejlődésével milyen kihalt állatokat lehetne újra a Földre teremteni. Ennek a kérdésnek mi sem tudtunk ellenállni, de a választ a lenti szavazásban az olvasóra bízzuk.
A mamutgenomot kutató projekt egyik vezetője, a Pennsylvaniai Állami Egyetem tudósa, Stephan Schuster szerint a jövőben valamikor biztosan képesek leszünk arra, ami ma még sci-finek tűnik: a számítógépben tárolt génszekvenciákból rég kihalt állatokat teremthetünk majd újra. A klónozásnak azonban még akkor is komoly korlátai vannak, ha elengedjük a fantáziánkat. Csak olyan állatokat lehet ugyanis klónozni, amiknek ismerjük a teljes génkészletét. A genom leírásához pedig DNS kell, a legtöbb elpusztult állat DNS-ét viszont hamar elpusztítja a napfény és a baktériumok. Éppen ezért főleg olyan állatok jöhetnek szóba, amiknek jégben vagy mocsarakban konzerválódott fosszíliái kerültek elő, esetleg nagyon száraz területeken mumifikálódtak, az ilyen leletek ugyanis tovább megőrzik a DNS-t.
De még ideális körülmények között is legfeljebb egymillió évig marad fenn a DNS, Schuster szerint viszont százezer évesnél régebbi fosszíliákkal nem érdemes próbálkozni, ezekben már túl töredékes az örökítőanyag. A Jurassic Park tehát sosem valósulhat meg úgy, mint a filmen, nem fognak újra dinoszauruszok császkálni hóbortos milliomosok kertjeiben. Ha a földtörténeti korokat nézzük, legfeljebb a késő pleisztocén élővilágát idézhetjük meg valamikor a nem túl közeli jövőben, képzeletbeli szórakoztatóparkunk nevére tehát találóbb a Pleistocenic Park.
Ha megvan egy faj teljes genomja, még akkor is olyan technológiákra van szükség az újraélesztéshez, amelyek ma még nem állnak a tudósok rendelkezésére. Például a génkészlet leírása alapján a különböző alkotóelemekből, aminosavakból fel kell építeni mesterségesen a kihalt állat minden kromoszómáját, és ma még nem tudnak hosszú DNS-molekulákat alkotni így, csak kisebb DNS-szakaszokat. Ha mégis sikerülne felépíteni egy rég eltűnt állat kromoszómáit, a következő lépés az lenne, hogy azokat egy mesterséges sejtmagba pakoljuk, majd a sejtmagot egy megfelelő pótanyából vett petesejtbe juttatjuk. Ezen a ponton merülne fel a következő probléma: a legtöbb kihalt állathoz ma már hiába keresnénk olyan fajt, ami elég közeli rokon ahhoz, hogy a pótanya szerepét elvállalhassa. Az óriás emlősök esetében például a fejlődő embrió egyszerűen kinőné a kisebb rokonfajból származó anya méhét. Arról nem is beszélve, hogy eddig még senkinek sem sikerült klónoznia élő madarat vagy hüllőt sem, nemhogy kihaltat. De ahogy Svante Pääbo, a lipcsei Max Planck Intézet biológusa mondja, mivel nem elvi, hanem technikai akadályokról van szó, nem lehet kijelenteni, hogy sosem sikerül például óriás lajhárt klónoznunk. Ennek szellemében klikkeljen az alábbi listában, kedves olvasó. Ön melyik állatot látná szívesen a Jurassic... illetve a Pleistocenic Parkban?
Elefántmadár és moa
A Földön valaha élt legnagyobb madarak, a moafélék és az elefántmadárfélék sorsa hasonlóan alakult, csak a moák Új-Zélandon, az elefántmadarak pedig Madagaszkáron haltak ki ötszáz, illetve ezer évvel ezelőtt. Mindkét család képviselői hatalmasra nőtt, röpképtelen futómadarak voltak, és azért pusztultak ki, mert a bennszülöttek (a maorik, illetve a malgasok) kiirtották őket. A háromméteres elefántmadár az Ezeregyéjszaka meséibe is bekerült, ez az állat ihlette ugyanis a mesebeli rukhmadarat, de a hatalmas emura emlékeztető moák is megnőttek ekkorára. A moáknak több jó minőségű fosszíliájuk maradt fenn, mint az elefántmadaraknak, de valószínűleg nem rögtön a háromméteres déli óriás moával Dinornis robustus) kellene kezdeni a klónozást, hanem a 130 centis felföldi moával (Megalapteryx didinus). A moa-DNS-t strucctojásba lehetne juttatni, de hogy milyen technológiával, egyelőre kérdés.
Glyptodon
Lélegzetelállító látvány lehet egy páncélos tatu, ami akkora, mint egy kisebb kocsi, és buzogányszerű fegyvert hord a farka végén. Sajnos nem valószínű, hogy ezek közül a glyptodonfélék közül tényleg láthatunk majd egyet, mert bár például a Doedicurus clavicaudatus faj csak 11 ezer éve halt ki, és Dél-Amerika száraz barlangjaiban akár találhatunk is jó állapotú DNS-t őrző fosszíliákat, a méret szinte biztosan meghiúsítja majd a tudósok próbálkozásait. Az állat ugyanis farkával együtt körülbelül négy méter hosszú és másfél méter magas volt, tömege a másfél tonnát is elérte. Nincs az a tatu, ami ma egy glyptodonbébit ki tudna hordani, a legnagyobb élő tatuféle, az óriástatu ugyanis legfeljebb 50-60 kilót nyom, az ősi rokont ismerve nem is érdemli meg a nevét.
Gyapjas mamut
És akkor már ne feledkezzünk el a mamutról sem: mint említettük, a gyapjas mamut (Mammuthus primigenius) genomja akár pár éven belül elkészülhet, ami nagyban köszönhető annak, hogy néhány mamuttetem nagyszerű állapotban maradt fenn Szibéria örökké fagyos vidékein (egy 1799-ben felfedezett példány olyan épségben maradt meg, hogy a helyiek a húsával etették a kutyáikat). A szóba jöhető pótanyák a mai elefántok lehetnek, de ezzel lehetnek méretbeli problémák: a gyapjas mamut majdnem másfélszer akkora, mint egy elefánt. Marmagassága 4-4,2 méter, tömege 6-8 tonna volt, míg a legnagyobb afrikai elefánttehén is legfeljebb 4 tonnás. A mamutembrió kihordása tehát nem menne simán. Lehetne próbálkozni viszont a gyapjas mamut egy, a szibériai Vrangel-szigeten kiakakult törpe alfajával, a Mammuthus primigenius vrangeliensisszel: körülbelül feleakkora volt, mint óriás rokona, ráadásul csak négyezer éve halt ki (tehát még éltek mamutok, amikor a Stonhenge és az első egyiptomi piramisok megépültek).
Gyapjas orrszarvú
Míg Dél-Amerikában a glyptodon volt az élővilág elpusztíthatatlan tankja, addig Európában és Ázsiában a mamut- és orrszarvúfajok. Ez utóbbiak közül a gyapjas orrszarvú (Coelodonta antiquitatis) feltámasztására van a legnagyobb esély, ugyanis az alig tízezer éve kihalt állatnak jó állapotban maradtak fenn fagyott fosszíliái (már amit el nem loptak), a csontok mellett szarvak, paták és szőrök is. A faj genomjának előállítása így nem ütközik nagy akadályokba, viszont komoly probléma lehet, hogy pótanyaként csak a ma élő orrszarvúk jöhetnének szólva, ezek pedig a kihalás szélén állnak, szóval először őket kellene megmenteni. A gyapjas rokon egyébként impozáns jelenség volt a maga 2 méteres marmagasságával, 2,5-3 tonnájával és dús, sörényszerű szőrzetével. Az ősemberek vadászatainak egyik kedvelt célpontja volt, az utolsó jégkorszak mellett ez is hozzájárulhatott a kipusztulásához.
Kardfogú tigris
A macskafélék egyik kihalt alcsaládjának (Machairodontinae) képviselői a pleisztocén jellegzetes csúcsragadozói voltak. Több nemzetségük ismert, legjobb állapotban a Smilodon fatalis fosszíliái maradtak ránk. Nagyjából akkora volt, mint egy ma élő oroszlán, de zömökebb, izmosabb testalkata volt, éppen ezért lassabban mozgott, mint sörényes rokona. Felső szemfogai akár 16-18 centiméteresre is megnőttek, erről kapta a nevét, bár másfél éve tudjuk, hogy nem volt erős a harapása. Körülbelül tízezer évvel ezelőtt halt ki, és a kaliforniai La Brea kátránytavak nagyon jól megőrizték több példányát. Viszont a kátrány megnehezíti a DNS kinyerését, ezért eddig még nem sikerült felfedni nagyobb részleteket az állat génkészletéből. Ha ez sikerül, az oroszlán jó pótanya lehetne egy kardfogútigris-klónhoz.
Mauritius-szigeti dodó
A csak dodóként ismert Raphus cucullatus a kihalt állatok egyik emblematikus képviselője, a fajt az ember által behurcolt patkányok és háziállatok néhány évtized alatt kiirtották. Az első holland telepesek 1638-ban költöztek az állat élőhelyére, a Madagaszkár melletti Mauritius szigetére, a század végére pedig a szigeten már nyoma sem volt a dodóknak. Ahhoz képest, hogy alig kétszáz éve halt ki, nincs sok esély arra, hogy a genomját leírjuk, ugyanis alig maradt fenn belőle néhány maradvány. Az Oxfordi Egyetem genetikusai 2002-ben engedélyt kaptak arra, hogy mintát vegyenek az ismert legépebb fosszíliából, egy dodólábból, de csak egy kis mitokondriális DNS-t tudtak kinyerni a mintából. A pótanya egyébként egy galamb lehetne, mivel a dodó a galambalakúak rendjébe tartozik, de ehhez előbb a madarak klónozásának technikáját kellene kidolgozni.
Óriáshód
Egy ma élő hód farokkal együtt legfeljebb egyméteresre és harminc kilósra nő meg, de az észak-amerikai Castoroides ohioensis, a valaha élt legnagyobb rágcsáló a maga 2,5 méterével, két mázsájával és 15 centis metszőfogaival uralta a hódvárakat. Egy ekkora állat persze már zsákmánynak is szép volt, az indiánok ősei vadászták is, ahogy csak tudták, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy tízezer éve eltűnt a Földről. Poinar szerint megfelelő leletek hiányában nincs sok remény arra, hogy az állat genomját előállítsák, és a pótanya-esélyes vízidisznó is valószínűleg túl távoli rokon egy klón kihordásához, így az óriáshódnak nincs sok esélye arra, hogy a Pleistocenic Parkban is várat építsen.
Óriáslajhár
Újabb faj, aminek esetében nem szűkölködünk DNS-hiányban: épségben fennmaradt több, szőrt is tartalmazó óriáslajhár-fosszília és ürülék is, Hendrik Poinar, a kanadai MacMaster Egyetem kutatója pedig csapatával már gőzerővel dolgozik a genom leírásán. Sajnos az állat mérete miatt szinte biztos, hogy nem lehet megfelelő pótanyát találni ahhoz, hogy klónozzuk. A nyolcezer évvel ezelőtt kihalt óriáslajhár (Megatherium americanum) ugyanis 6 méter hosszú és 4 tonna volt, legközelebbi élő rokona, a háromujjú lajhár pedig legfeljebb 10 kilósra nő. Így biztosan nem az óriáslajhár lesz az első kihalt állat, amit újrateremtenek majd a tudósok, pedig lenyűgöző látvány lehet egy mikrobusz méretű, békés, belassult növényevő.
Óriásszarvas
A Megaloceros giganteust ír jávorszarvasnak is szokás nevezni, pedig legközelebbi rokona a dámszarvas. Megtévesztő nevét azért kapta, mert csodálatos agancsa – amelynek terpesztése elérhette a 4, azaz négy méter – lapátos volt, mint a jávorszarvasoké, és mert főleg Írországból kerültek elő maradványai. Nagyjából 8 ezer éve halt ki, vesztét a jégkorszak és a túlzott vadászat okozta, de van olyan elmélet is, ami szerint a hatalmasra nőtt agancsok térítették evolúciós zsákutcába a fajt: az impozáns díszek akadályozták mindennapi életüket, illetve jégkorszak idején az agancsok ára a csontritkulás volt, mivel a növényzet már nem biztosított elegendő foszfátot és kalciumot. A dámszarvas és az ír jávorszavas evolúciója nagyjából 10 millió éve vált szét, ami elég nagy idő ahhoz, hogy egy óriásszarvasklón ma elképzelhetetlennek tűnjön, de ha a jövőben meglesz a megfelelő technológia, a genom leírása valószínűleg már menni fog a sok felfedezett fosszíliának köszönhetően.
Rövidfejű medve
Bár a tízezer éve kihalt barlangi medve (Ursus spelaeus) sem lenne rossz választás, medvéből inkább a rövidfejű fajokat néznénk meg, például az Arctodus simust. Az állat mellett a Föld jelenlegi legnagyobb szárazföldi ragadozója, a jegesmedve is eltörpülne: marmagassága 1,6 méter volt, tömege az egy tonnát is elérhette. Nevét azzal érdemelte ki, hogy rövidebb volt az orra, mint a ma élő medvéknek, viszont nem kevésbé volt harcias: megrögzött húsevő volt, egy kifejlett rövidfejű medvének naponta körülbelül 16 kiló húst kellett ennie a túléléshez. Az utolsó nagy jégkorszak idején, nagyjából 11 ezer éve kihalt állatnak jégbe fagyott példányai is maradtak ránk, így a DNS kinyerésére jó esély van, a problémát inkább az okozná, hogy megfelelő pótanyát találjunk. A legközelebbi élő rokon ugyanis a Dél-Amerikában őshonos pápaszemes medve, aminek az evolúciója körülbelül 5 millió évvel ezelőtt vált el a rövidfejű medvékétől. A pápaszemes medve legfeljebb 150-200 kilósra nő meg, így nehezen tudna kihordani egy rövidfejűmedve-kölyköt.
Tasmán tigris
Az erszényes farkasnak is nevezett, Ausztráliában és Tasmániában őshonos tasmán tigrist az 1900-as évek elején pusztították ki. 1936-ban védettnek nyilvánították a fajt, az utolsó példány még ebben az évben kimúlt a hobarti állatkertben (a fenti videón ő látható). A kutyaszerű állat hossza akár a két métert is elérhette, bár ennek egyharmadát a farok tette ki. Ragadozó volt, állkapcsát majdnem 180 fokban ki tudta nyitni. Az ausztrál telepesek birkanyájaira is rájárt, ezért a 19. század közepén hajtóvadászatot indítottak a tasmán tigrisek ellen, és néhány évtized alatt szinte teljesen kipusztították a fajt. Mivel nemrég halt ki, a DNS kinyerése nem probléma. Sőt, évek óta tervezik, hogy klónozzák az állatot, amerikai és ausztrál kutatóknak tavaly sikerült is működésre bírniuk az erszényes farkas génjét egérembriókban. Ráadásul erszényes állat, ami a pótanya kérdését is megkönnyíti. Az erszényeseknél ugyanis a terhesség csak pár hétig tart, ami csökkenti az inkompatibilitás kockázatát. A pótanya az egyébként szintén a kihalás szélén álló tasmán ördög lehetne, a megszületett magzatot mesterséges erszényben lehetne tovább nevelni.
Törpeelefánt
Az evolúcióban gyakori jelenség, hogy egy nagy méretű állatfaj egy szűkebb élőhelyen (jellemzően egy szigeten) összemegy, és erre nem csak a gyapjas mamut törpe változatát hozhatjuk példaként. A Földközi-tenger és Indonézia szigetein különböző törpeelefántfajok alakultak ki, mind közül a szicíliai törpeelefánt (Elephas falconeri) volt a legkisebb. Marmagassága 90 centiméter volt, tömege egy mázsa, szóval akkora volt, mint egy póniló. Nagyjából 9-10 ezer éve halt ki, de nem jeges környezetben, így ebben az esetben inkább a megfelelő DNS-forrás jelenthet gondot, mint a pótanya mérete. Egyébként több kutató szerint a görög mitológiában szereplő egyszemű óriásokat, a küklopszokat a Krétán és más szigeteken talált törpeelefánt-maradványok ihlették: az ókori görögök az ormány helyén levő orrnyílásról hihették azt, hogy egyetlen hatalmas szemüreg.
Neandervölgyi ember
Már az állatok klónozása is komoly etikai kérdéseket vet fel, hát még az embereké. A neandervölgyi embert (Homo neanderthalensis) éppen ezért versenyen kívül indítjuk, mert bár nem tűnik lehetetlennek a feltámasztása, nincs az az őrült tudós, aki át merne hágni egy ilyen tabut. A neandervölgyi ember genomját egyébként már évek óta kutatják, idén várható az első nagyobb részlet publikálása. Svante Pääbo, a projekt egyik vezetője szerint még két év kell a teljes génkészlet leírásához. Az ideális pótanya természetesen egy ember lehetne, de Pääbo úgy véli, a neadnervölgyiember-klón fikció marad, legfeljebb néhány petricsészés kísérletben vizsgálják majd meg, hogyan viselkednek a neandervölgyi gének.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
