Ön mivel népesítené be a Jurassic Parkot?

A Földön valaha élt legnagyobb madarak, a moafélék és az elefántmadárfélék sorsa hasonlóan alakult, csak a moák Új-Zélandon, az elefántmadarak pedig Madagaszkáron haltak ki ötszáz, illetve ezer évvel ezelőtt. Mindkét család képviselői hatalmasra nőtt, röpképtelen futómadarak voltak, és azért pusztultak ki, mert a bennszülöttek (a maorik, illetve a malgasok) kiirtották őket. A háromméteres elefántmadár az Ezeregyéjszaka meséibe is bekerült, ez az állat ihlette ugyanis a mesebeli rukhmadarat, de a hatalmas emura emlékeztető moák is megnőttek ekkorára. A moáknak több jó minőségű fosszíliájuk maradt fenn, mint az elefántmadaraknak, de valószínűleg nem rögtön a háromméteres déli óriás moával Dinornis robustus) kellene kezdeni a klónozást, hanem a 130 centis felföldi moával (Megalapteryx didinus). A moa-DNS-t strucctojásba lehetne juttatni, de hogy milyen technológiával, egyelőre kérdés.

Lélegzetelállító látvány lehet egy páncélos tatu, ami akkora, mint egy kisebb kocsi, és buzogányszerű fegyvert hord a farka végén. Sajnos nem valószínű, hogy ezek közül a glyptodonfélék közül tényleg láthatunk majd egyet, mert bár például a Doedicurus clavicaudatus faj csak 11 ezer éve halt ki, és Dél-Amerika száraz barlangjaiban akár találhatunk is jó állapotú DNS-t őrző fosszíliákat, a méret szinte biztosan meghiúsítja majd a tudósok próbálkozásait. Az állat ugyanis farkával együtt körülbelül négy méter hosszú és másfél méter magas volt, tömege a másfél tonnát is elérte. Nincs az a tatu, ami ma egy glyptodonbébit ki tudna hordani, a legnagyobb élő tatuféle, az óriástatu ugyanis legfeljebb 50-60 kilót nyom, az ősi rokont ismerve nem is érdemli meg a nevét.

És akkor már ne feledkezzünk el a mamutról sem: mint említettük, a gyapjas mamut (Mammuthus primigenius) genomja akár pár éven belül elkészülhet, ami nagyban köszönhető annak, hogy néhány mamuttetem nagyszerű állapotban maradt fenn Szibéria örökké fagyos vidékein (egy 1799-ben felfedezett példány olyan épségben maradt meg, hogy a helyiek a húsával etették a kutyáikat). A szóba jöhető pótanyák a mai elefántok lehetnek, de ezzel lehetnek méretbeli problémák: a gyapjas mamut majdnem másfélszer akkora, mint egy elefánt. Marmagassága 4-4,2 méter, tömege 6-8 tonna volt, míg a legnagyobb afrikai elefánttehén is legfeljebb 4 tonnás. A mamutembrió kihordása tehát nem menne simán. Lehetne próbálkozni viszont a gyapjas mamut egy, a szibériai Vrangel-szigeten kiakakult törpe alfajával, a Mammuthus primigenius vrangeliensisszel: körülbelül feleakkora volt, mint óriás rokona, ráadásul csak négyezer éve halt ki (tehát még éltek mamutok, amikor a Stonhenge és az első egyiptomi piramisok megépültek).

Míg Dél-Amerikában a glyptodon volt az élővilág elpusztíthatatlan tankja, addig Európában és Ázsiában a mamut- és orrszarvúfajok. Ez utóbbiak közül a gyapjas orrszarvú (Coelodonta antiquitatis) feltámasztására van a legnagyobb esély, ugyanis az alig tízezer éve kihalt állatnak jó állapotban maradtak fenn fagyott fosszíliái (már amit el nem loptak), a csontok mellett szarvak, paták és szőrök is. A faj genomjának előállítása így nem ütközik nagy akadályokba, viszont komoly probléma lehet, hogy pótanyaként csak a ma élő orrszarvúk jöhetnének szólva, ezek pedig a kihalás szélén állnak, szóval először őket kellene megmenteni. A gyapjas rokon egyébként impozáns jelenség volt a maga 2 méteres marmagasságával, 2,5-3 tonnájával és dús, sörényszerű szőrzetével. Az ősemberek vadászatainak egyik kedvelt célpontja volt, az utolsó jégkorszak mellett ez is hozzájárulhatott a kipusztulásához.

A macskafélék egyik kihalt alcsaládjának (Machairodontinae) képviselői a pleisztocén jellegzetes csúcsragadozói voltak. Több nemzetségük ismert, legjobb állapotban a Smilodon fatalis fosszíliái maradtak ránk. Nagyjából akkora volt, mint egy ma élő oroszlán, de zömökebb, izmosabb testalkata volt, éppen ezért lassabban mozgott, mint sörényes rokona. Felső szemfogai akár 16-18 centiméteresre is megnőttek, erről kapta a nevét, bár másfél éve tudjuk, hogy nem volt erős a harapása. Körülbelül tízezer évvel ezelőtt halt ki, és a kaliforniai La Brea kátránytavak nagyon jól megőrizték több példányát. Viszont a kátrány megnehezíti a DNS kinyerését, ezért eddig még nem sikerült felfedni nagyobb részleteket az állat génkészletéből. Ha ez sikerül, az oroszlán jó pótanya lehetne egy kardfogútigris-klónhoz.

A csak dodóként ismert Raphus cucullatus a kihalt állatok egyik emblematikus képviselője, a fajt az ember által behurcolt patkányok és háziállatok néhány évtized alatt kiirtották. Az első holland telepesek 1638-ban költöztek az állat élőhelyére, a Madagaszkár melletti Mauritius szigetére, a század végére pedig a szigeten már nyoma sem volt a dodóknak. Ahhoz képest, hogy alig kétszáz éve halt ki, nincs sok esély arra, hogy a genomját leírjuk, ugyanis alig maradt fenn belőle néhány maradvány. Az Oxfordi Egyetem genetikusai 2002-ben engedélyt kaptak arra, hogy mintát vegyenek az ismert legépebb fosszíliából, egy dodólábból, de csak egy kis mitokondriális DNS-t tudtak kinyerni a mintából. A pótanya egyébként egy galamb lehetne, mivel a dodó a galambalakúak rendjébe tartozik, de ehhez előbb a madarak klónozásának technikáját kellene kidolgozni.

Egy ma élő hód farokkal együtt legfeljebb egyméteresre és harminc kilósra nő meg, de az észak-amerikai Castoroides ohioensis, a valaha élt legnagyobb rágcsáló a maga 2,5 méterével, két mázsájával és 15 centis metszőfogaival uralta a hódvárakat. Egy ekkora állat persze már zsákmánynak is szép volt, az indiánok ősei vadászták is, ahogy csak tudták, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy tízezer éve eltűnt a Földről. Poinar szerint megfelelő leletek hiányában nincs sok remény arra, hogy az állat genomját előállítsák, és a pótanya-esélyes vízidisznó is valószínűleg túl távoli rokon egy klón kihordásához, így az óriáshódnak nincs sok esélye arra, hogy a Pleistocenic Parkban is várat építsen.

Újabb faj, aminek esetében nem szűkölködünk DNS-hiányban: épségben fennmaradt több, szőrt is tartalmazó óriáslajhár-fosszília és ürülék is, Hendrik Poinar, a kanadai MacMaster Egyetem kutatója pedig csapatával már gőzerővel dolgozik a genom leírásán. Sajnos az állat mérete miatt szinte biztos, hogy nem lehet megfelelő pótanyát találni ahhoz, hogy klónozzuk. A nyolcezer évvel ezelőtt kihalt óriáslajhár (Megatherium americanum) ugyanis 6 méter hosszú és 4 tonna volt, legközelebbi élő rokona, a háromujjú lajhár pedig legfeljebb 10 kilósra nő. Így biztosan nem az óriáslajhár lesz az első kihalt állat, amit újrateremtenek majd a tudósok, pedig lenyűgöző látvány lehet egy mikrobusz méretű, békés, belassult növényevő.

A Megaloceros giganteust ír jávorszarvasnak is szokás nevezni, pedig legközelebbi rokona a dámszarvas. Megtévesztő nevét azért kapta, mert csodálatos agancsa – amelynek terpesztése elérhette a 4, azaz négy méter – lapátos volt, mint a jávorszarvasoké, és mert főleg Írországból kerültek elő maradványai. Nagyjából 8 ezer éve halt ki, vesztét a jégkorszak és a túlzott vadászat okozta, de van olyan elmélet is, ami szerint a hatalmasra nőtt agancsok térítették evolúciós zsákutcába a fajt: az impozáns díszek akadályozták mindennapi életüket, illetve jégkorszak idején az agancsok ára a csontritkulás volt, mivel a növényzet már nem biztosított elegendő foszfátot és kalciumot. A dámszarvas és az ír jávorszavas evolúciója nagyjából 10 millió éve vált szét, ami elég nagy idő ahhoz, hogy egy óriásszarvasklón ma elképzelhetetlennek tűnjön, de ha a jövőben meglesz a megfelelő technológia, a genom leírása valószínűleg már menni fog a sok felfedezett fosszíliának köszönhetően.

Bár a tízezer éve kihalt barlangi medve (Ursus spelaeus) sem lenne rossz választás, medvéből inkább a rövidfejű fajokat néznénk meg, például az Arctodus simust. Az állat mellett a Föld jelenlegi legnagyobb szárazföldi ragadozója, a jegesmedve is eltörpülne: marmagassága 1,6 méter volt, tömege az egy tonnát is elérhette. Nevét azzal érdemelte ki, hogy rövidebb volt az orra, mint a ma élő medvéknek, viszont nem kevésbé volt harcias: megrögzött húsevő volt, egy kifejlett rövidfejű medvének naponta körülbelül 16 kiló húst kellett ennie a túléléshez. Az utolsó nagy jégkorszak idején, nagyjából 11 ezer éve kihalt állatnak jégbe fagyott példányai is maradtak ránk, így a DNS kinyerésére jó esély van, a problémát inkább az okozná, hogy megfelelő pótanyát találjunk. A legközelebbi élő rokon ugyanis a Dél-Amerikában őshonos pápaszemes medve, aminek az evolúciója körülbelül 5 millió évvel ezelőtt vált el a rövidfejű medvékétől. A pápaszemes medve legfeljebb 150-200 kilósra nő meg, így nehezen tudna kihordani egy rövidfejűmedve-kölyköt.

Az erszényes farkasnak is nevezett, Ausztráliában és Tasmániában őshonos tasmán tigrist az 1900-as évek elején pusztították ki. 1936-ban védettnek nyilvánították a fajt, az utolsó példány még ebben az évben kimúlt a hobarti állatkertben (a fenti videón ő látható). A kutyaszerű állat hossza akár a két métert is elérhette, bár ennek egyharmadát a farok tette ki. Ragadozó volt, állkapcsát majdnem 180 fokban ki tudta nyitni. Az ausztrál telepesek birkanyájaira is rájárt, ezért a 19. század közepén hajtóvadászatot indítottak a tasmán tigrisek ellen, és néhány évtized alatt szinte teljesen kipusztították a fajt. Mivel nemrég halt ki, a DNS kinyerése nem probléma. Sőt, évek óta tervezik, hogy klónozzák az állatot, amerikai és ausztrál kutatóknak tavaly sikerült is működésre bírniuk az erszényes farkas génjét egérembriókban. Ráadásul erszényes állat, ami a pótanya kérdését is megkönnyíti. Az erszényeseknél ugyanis a terhesség csak pár hétig tart, ami csökkenti az inkompatibilitás kockázatát. A pótanya az egyébként szintén a kihalás szélén álló tasmán ördög lehetne, a megszületett magzatot mesterséges erszényben lehetne tovább nevelni.

Az evolúcióban gyakori jelenség, hogy egy nagy méretű állatfaj egy szűkebb élőhelyen (jellemzően egy szigeten) összemegy, és erre nem csak a gyapjas mamut törpe változatát hozhatjuk példaként. A Földközi-tenger és Indonézia szigetein különböző törpeelefántfajok alakultak ki, mind közül a szicíliai törpeelefánt (Elephas falconeri) volt a legkisebb. Marmagassága 90 centiméter volt, tömege egy mázsa, szóval akkora volt, mint egy póniló. Nagyjából 9-10 ezer éve halt ki, de nem jeges környezetben, így ebben az esetben inkább a megfelelő DNS-forrás jelenthet gondot, mint a pótanya mérete. Egyébként több kutató szerint a görög mitológiában szereplő egyszemű óriásokat, a küklopszokat a Krétán és más szigeteken talált törpeelefánt-maradványok ihlették: az ókori görögök az ormány helyén levő orrnyílásról hihették azt, hogy egyetlen hatalmas szemüreg.