A csontos fogúak családjába tartozó, amely kiterjesztett szárnyakkal 6 méteres szélességet is elérhetett, főleg hallal táplálkozott a Csendes-óceánból. Kb. 50 millió évvel ezelőtt jelent meg és mintegy 2,5-3 millió éve halt ki, talán a klímaváltozás következtében. A tudósok a páratlan épségű, 40 centiméteres madárkoponyát Ocucaje település közelében, a dél-perui Ica régióban találták meg, ahol a száraz klíma sok kövületet megőrzött. Korát 8-10 millió évesre becsülik az üledék alapján, amelyben megtalálták.
A Pelagornithidae családból való óriásmadárból csak ritkán kerülnek elő megkövült maradványok, ráadásul a most megtalált koponya jobb állapotban konzerválódott, mint amilyet valaha is találtak. Az ősi repülő monstrumok tanulmányozása nagyon nehéz, mert bár sokfelé elterjedt a földön - Észak-Amerikában, Észak-Afrikában, sőt még az Antarktiszon is megtalálták maradványait -, rendkívül vékony csontjai nemigen voltak alkalmasak a megkövülésre.
A pelagornithidának fogai voltak a csőre hegyén, ami segíthette őt a zsákmány - síkos halak és tintahalak - elejtésében, de hatalmas szárnyai kevésbé voltak hatékonyak, mint a mai madaraké: vélhetően csak nehezen tudott elrugaszkodni a földtől és valószínűleg egy kiemelkedő pontra volt szüksége a felszálláshoz.
Ken Campbell, a Los Angeles-i Természettudományi Múzeum szakértője tudományos szempontból nagy jelentőségűnek nevezte egy ép koponya előkerülését. A múzeumban nem ismernek más, ehhez fogható minőségű leletet. Dan Kepska, az Észak-Karolinai Állami Egyetem tudósa a madárpaleontológia egyik nagy rejtélyének nevezte a csontos fogú madarakat. A tudósok még azt sem tudják, hogy a pelagornithidák a szulákkal és a pelikánokkal, vagy inkább a kacsákkal állnak-e rokonságban.
A tudósok remélik, hogy a legújabb perui lelet segít megérteni, hogy milyen viszonyban állnak egymással a piscói formációban talált más pelagornithidakövületek. A fővárostól, Limától délre fekvő üledék híres az ott talált sok tengeri fosszíliáról, amelyek közül némelyik kora eléri a 14 millió évet is.