Predátorszármazású-e Charles Darwin?

Mi az a predátor? Ezt minden négyéves gyerek tudja, csak a Természettudományi Múzeum szakemberei nem: egy pókállkapcsú és szociológusfejű, gonosz űrlény. Legújabb kiállításukon mégsem egy tízszeres életnagyságú Dessewffy Tibort állítottak ki, amint fogókarjával magához ránt egy éppen ötmillió forint alatti tanulmányírási lehetőséget, hanem egy földigilisztát zsákmányoló óriásvarangyot.

A múzeumot ugyanis láthatólag elkapta a tavasszal visszatérően jelentkező PR-nátha, és azt képzelik, hogy a jó kiállításhoz dögösen hangzó cím meg pár B listás híresség kell.

A Predátorokat úgy harangozták be, hogy itt olyan interaktív, mozgó állatmodellek fognak riogatni, hogy Bokros Lajos adja a másikat, meg hogy most majd megtudhatjuk, mi fán terem az a ragadozás, a vadásztechnikákról nem is beszélve. A kiállításból végül azt tanultam meg, hogy milyen ronda dolgokat tud művelni egy megmolyosodott keselyű egy rosszul kitömött birkával egy mdf-lapokból rótt emelvényen, de ennyire ne szaladjunk előre.

Egy öreg, infraszemű rája

A tárlat igazi apropója, hogy Charles Darwin most kétszáz éves. Legfiatalabb olvasóink kedvéért mondom, hogy Darwin nem volt képes infralátásra, és láthatatlanná tévő páncélt sem viselt, viszont írt egy könyvet, amit 2009-ben éppen százötven éve nem olvasott senki, amit az egész világ megkönnyebbülten ünnepel. Darwin tehát nem volt predátorszármazású, még csak nem is Schwarzenegger ölte meg egy igen nehéz súllyal, mégis ez a kiállítás címe, hiszen a zsákmányszerzés a szelekció, a létért való küzdelem és az evolúciós folyamatok eredménye. Csakúgy, mint a fűlegelés, a rejtő színű tojás vagy Fásy Ádám, de ezúttal ezt sem kötik a múzeumi közönség orrára.

Rippelek és állatok

A kiállítás sajtóbemutatója igen tanulságosra sikerült, megmutatta ugyanis, hogy mire képes a természettudomány, ha képes igája alá hajtani a hírességekből áradó delejes energiát. A szigorúan vett tárlat megtekintése előtt az újságírónyájat ugyanis odavezették egy, az előcsarnokban helyet foglaló, különös csoporthoz, ami állt egy boából (1.), két Rippel fivérből (2., 3.) , egy ormányos medvéből (4.) és két állatkerti ápolóból (5., 6.) . A felek kókadtan üldögéltek, azaz a négyes a hármas ölében, az egyes a kettesre tekerve, az ötös meg a hatos készenlétben.

A hírességek világában járatlanabb olvasók kedvéért mondom, hogy a feltűnően izmos Rippel fívérek attól irtó híresek, hogy az egyikük megáll stabil terpeszben, a másikuk rámászik, aztán fura, természetellenes pózokban tekeregnek egymáson, de egészen lassú, lajhárszerű tempóban, mintha bekenték volna őket mézzel, vagy valaki Gyurcsány Ferenc-beszédeket suttogna a fülükbe megállás nélkül. Ez talán erőművészet, talán politikai állásfoglalás, egyelőre nem derült ki.

Az erősebbik Rippel fivér pont úgy néz ki, mintha Henrik Larsson gengszterrepelni kezdett volna. Az ormányos medve igen aranyos állat dús farokkal és gumiszerű, hosszú orral, bár medvére semmilyen szempontból sem emlékeztet. A boa unalmas, pont olyan, mint az összes többi szerencsétlen kígyó.

Rippelék szerencsére semmi zsákmányszerzésre utalót nem műveltek, hanem funkciótlanul vakargatták az állataikat. A múzeum PR-esei ezek szerint megelégedtek azzal, hogy lelőttek két hírességet, majd bemutatták a kipreparált gereznájukat, hogy tessék, nekünk ez is megvan.

Nem üres szóvirág a gumiorrozás

Az újságírókból, fotósokból és Rippelekből álló nyáj megindult végre a kiállítás felé. Útközben a legizgalmasabb az volt, hogy egy hátráló fotós orrba rúgta az ormányos medvét, így kiderült, hogy az orra nemcsak kinézetre gumiszerűen rugalmas.

A tárlattól igen sokat vártam, nemcsak a bombasztikus sajtóanyagok miatt, hanem mert a Természettudományi évek óta látványos, jól megrendezett produkciókkal jelentkezik, igaz ezek nagy része a világ jobbik feléből érkező vándorkiállítás. Itt most elég volt pár lépést megtenni, hogy kiderüljön, a saját kezű rendezés sokkal trükkösebb dolog, és jelenleg, úgy tűnik, meghaladja a múzeum gárdájának képességeit.

Testetlen hüllő

Mivel a rendezők olyan lelkesen lovagoltak (sajnos nem szó szerint) a négy darab mozgó, interaktív állatmaketten, meg amúgy is ezek a legnagyobb méretű kiállított tárgyak, velük kezdem. A kábé másfél-kétszeres életnagyságú krokodilfej bemutatja felnőttnek és gyereknek, hogyan vadászik ez a rettegett hüllő: egy marha nagy fej előbukkan a sisnyásból, és nekünk annyi.

A modell tényleg remekül néz ki, az állat szájpadlásának kidolgozása lenyűgöző, a gépezet csúcsalkatrésze a Váratlanul támad feliratú gomb. Örök emlékem marad, ahogy a két Rippel fivér üdvözülten mosolyog a krokodilok speciális toroklebenye előtt, ami megakadályozza, hogy a hírességek víz alá húzása közben a ragadozó torkába folyjon a víz.

A hatalmas pókmakettnél előkerült a beharangozott Falusi Mariann, aztán idegesítően sokat babrált a géppel, miközben néha dívásan sikongatott. A házigazda mondta, hogy valami játék kapcsolódik a pókhoz, gondoltam is, hogy lehet valaki ilyen béna, hogy egy gyereklátogatóknak tervezett szerkezet kifogjon rajta. Aztán arrébb vonult a slepp és végre odakerültem az üvegdobozhoz.

Utólag ezúton kérek elnézést Falusi Marianntól, nekem kétszer annyi idő és négyszer annyi káromkodás után sem sikerült, ami neki igen: végigkergetni a pályán egy acélgolyót arra teljesen alkalmatlan fém karok segítségével. Érdekes tudományos kérdés, hogy ennek mi köze a pók zsákmányszerzéséhez. Az állítólag interaktív ízeltlábú amúgy teljesen mozgásképtelen volt, mondhatni, egy szobor.

Funkciótlan légycsapó

A harmadik csúcstárgy a vénusz légycsapója nevű húsevő növény zsákmányszerzési taktikáját mutatta be. A csúcstechnológiás makett a következőket műveli: az egyik oldalon egy légörvénybe került óriás szitakötő összevissza pörög a levegőben, az üvegdoboz túlsó fertályán egy másik szitakötő egy másik levélen álldogál, ami egy idő múlva rácsukódik. Ennyi az egész. Mit mondjak, igazán hervasztó.

Az akció szemléltetéséhez az kellett volna, hogy egy rovar először szálljon a levegőben, aztán landoljon a levélen, hogy az a végén rácsapódjon. Na, ebből itt nem jön le semmi, ez majdnem olyan gyenge darab, mint a passzív pók.

A varangy viszont sokat dob a hangulaton, a béka testét pompásan kidolgozták, az aranyszínű szem egyszerre lenyűgöző és rémisztő, a gombás-LSD-s megközelítés pedig egy köztudottan pszichoaktív állat esetében logikusnak mondható: a varangy előtt heverő lapos kövön, mint egy tányéron, háromféle finom falat forog. Egy alkar méretű pajor, egy hatalmas rumosmeggy és egy kígyó méretű földi giliszta. Amikor az utóbbi fordul felé, a varangy kinyitja a száját, és kilövi a ragadós nyelvét. Itt aztán nincs helye fanyalgásnak: mozgó állatmakettből ez maga a világszínvonal.

Déloszét szórakozás

A kiállítás többi része – vagyis a Négy Nagyot levonva úgy a nyolctizede – ehhez képest olyan, amilyennek a Dnyeszter menti köztársaság legmenőbb múzeumát képzeli az ember. A törzsanyag igen öreg, kitömött állatokból áll, a szuvas oroszlánnál csak a koszvadt keselyűk búbánatosabbak. És szegény állatokkal amúgy is mostohán bánnak: kevés az információs szöveg, egy-egy táblára cserébe túl sok mondatot zsúfoltak a könnyed befogadáshoz.

De ami a legfájdalmasabb, ziccerek egész sorát hagyják ki, tárlóról tárlóra. Kevés látványosabb, izgalmasabb és könnyebben bemutatható zoológiai jelenség van a zsákmányszerzésnél. A hangyaleső gyilkos homoktölcsérétől az ördöghal csaliján át a farkasok szervezett vadászatáig csupa-csupa érdekes ziccer. A magyar csatárok ezúttal egyet sem rúgnak be, fennhangon követelem Torghelle beállítását.

Egy példa: a kitömött madár mellé kasírozva kapunk egy aránylag hosszú szöveget a halászsas speciális ujjtartásáról, ami segít neki megragadni a síkos halakat, de sehol egy magyarázó grafika – ami ráadásul kevés pénzbe is került volna –, és sehol egy monitor egy filmmel, ami megmutatná, hogy is kapja ki hősünk a tóból a pontyot.

Monitort egy helyen láttam, egy erősen pixelizálódott varangyosbéka szakadozott rajta. Az egész kiállítás egyik csúcsa a Sólyomszem feliratú tárgy, ami egy paraván, rajta egy ovális lukkal. Be kell menni mögé, ahol egy távcső vár minket, amivel keresztülnézhetünk a lukon. A másik a kipreparált ködfoltospárduc-bőr, amit egy fodros szegélyű, élénkpiros selyemdarabra varrtak rá.

A legbánatosabbak azért a madártárlók. Szívszorító látvány a hollókeselyű, illetve az állat fejénél négy-hatszor nagyobb, kiöklendezett gyomortartalma, amint egy festetlen forgácslapokból összeeszkábált, hiánygazdasági polcon álldogálnak. Minden Idők Legbénábban Kipreparált Pörölycápája csak azért nem kelt feltűnést, mert nem messze tőle egy megbarnult, száraz boa – a kisgyerekek megtestesült rémálmaként – egy aránylag aranyos plüsskrokodilt fojtogat.

A kiálltás a high tech és a poros igénytelenség bizarr esküvője, de a gyerekeket azért egy órára jól le fogja kötni. Így hát nem is búcsúzhatok mással, mint Falusi Mariann örökbecsű szavaival:

„Valahogy egy ilyen nagy kígyó teljesen más.”