Bolygókezdemény bújt az aszteriodák közé
Érdekes eredménnyel járó felvételeket készített Britney E. Schmidt, a UCLA doktorandusza a munkatársaival 2007 szeptemberében, a Hubble Űrteleszkóp akkor még üzemelő WFPC2 kamerájával. A kutatók célja az volt, hogy a Pallasról készített nagyfelbontású felvételek alapján az eddigieknél helytállóbb következtetéseket tudjanak levonni az alakjáról, felszínéről, esetleges becsapódási krátereiről, illetve, hogy megismerjék a topográfiáját.
A Pallast 1802. március 28-án fedezte fel Heinrich Wilhelm Olbers Brémában. Az égitest pályájának különlegessége a többi, fő kisbolygóövezetben keringő nagy aszteroidáéhoz képesti nagy excentricitása (e ≈ 0,23) és inklinációja (i ≈ 34°).
A Hubble-felvételek alapján Schmidt és kollégái újra megmérték a Pallas méretét és alakját, és azonosítani tudták a felszínén lévő sötét és világos területeket. A vízben gazdag égitest a bolygók esetében tapasztalható belső változásokon mehetett keresztül, azaz a Pallas nem csak egy szilikátokból és jégből álló nagy szikla. Schmidték szerint az objektum gömbölyded alakja és a felszín színének változásai nagyon fontosak annak kiderítésében, hogy a Pallas évmilliárdok óta változatlan-e, ahogyan azt eddig gondolták, vagy most is fejlődő, alakuló égistest. A kutatók a nagyfelbontású felvételek alapján inkább ez utóbbi lehetőség felé hajlanak.
A képek alapján Schmidt és kollégái egy nagy, 240±25 km átmérőjű, becsapódási helynek kinéző területet is azonosítottak a Pallas felszínén. Bár egyértelműen nem lehet állítani, hogy a megfigyelt felszíni depresszió valóban egy kráter lenne, de ha igen, akkor magyarázatot adhat a Pallas kisbolygócsaládjának eredetére is.