A ragadozó kétéltűek 70 millió évvel megelőzték a dinoszauruszokat

A körülbelül 300 millió évvel ezelőtt élt és szárazföldi létformát preferáló Fedexia striegeli koponyájára a pittsburghi nemzetközi repülőtér közelében bukkantak egy kőzetben, amelyet először félredobott az az Adam Striegel, akinek tiszteletére később elnevezték a kétéltűt. A kutató később azonban észrevette a 12,7 centiméteres koponyát a lényegtelennek ítélt kőzetben, az állkapocsban meredező tűhegyes fogakat, így a leletet átadták a Carnegie Természettudományos Múzeum szakembereinek.

A múzeum paleontológusai szerint a Fedexia striegeli leginkább egy óriási gőtére vagy szalamandrára emlékeztet, a hossza meghaladta a 60 centimétert. Testét durva, rücskös bőr borította: a kidudorodásokat rizsszem nagyságú csontos kinövések alkották, amelyek a sérülésektől védték a Fedexia striegelit, illetve a bőrén történő folyadékveszteségtől, ami sok gondot okoz a modernkori kétéltűeknek.

A Fedexia striegeli nem volt válogatós, egyaránt vadászott kisebb kétéltűekre és nagyobb rovarokra. A koponya vizsgálata alapján a szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy az állat a kétéltűek kihalt Trematopidae csoportjához tartozott: ezek voltak Észak-Amerika első gerincesei, amelyek alkalmazkodtak a szárazföldi léthez.

A Fedexia striegeli abban a korban élt, amikor a Föld éghajlata radikális változásokon ment keresztül. Abban az időben Pennsylvania területén trópusi klíma uralkodott, és igen sok volt a csapadék a késő paleozoikumban, 320 millió évvel ezelőtt. A csapadékos éghajlat ideális volt a kétéltűek számára, és minden jól ment, míg 304 millió évvel ezelőtt a klíma időlegesen szárazabbra nem váltott. Ez véget vetett a kétéltűek korának, amikor a Fedexia striegeli elődei voltak az állatvilág domináns képviselői Pennsylvania nyugati részén.

A szárazabb éghajlat, a vizes élőhelyek eltűnése miatt sok kétéltű szárazföldi létre rendezkedett be. Húszmillió évvel a Fedexia striegeli kihalása után a kétéltű rokonai még éltek más területeken, ami azt jelenti, hogy ez a csoport sikeresen alkalmazkodott a száraz éghajlathoz. A tudósok feltételezése szerint a szárazföldi léthez alkalmazkodott korai kétéltűek csak párosodáskor, és a tojások lerakásakor tértek vissza a vízbe.