Egyszer egy takarítónő hozzányúlt, azóta nincs portörlés

– Anyu, anyu, feltaláltam a dinamót!
– Tudom, Ányos.

Az ismert vicc két ponton is vérzik. Egyrészt a XIX. század egyik legnagyobb tudósának, Jedlik Ányosnak István volt a születési neve, az Ányost szerzetesi névként vette fel, amikor belépett a bencésekhez. Másrészt a dinamót nem találta fel: bár a dinamó működését, az öngerjesztés elvét ő írta le először 1861-ben, Werner Siemens és Charles Wheatstone jegyeztette be a szabadalmat hat évvel később.

A főleg fizikai kutatásairól, találmányairól ismert Jedliket ugyanis nem érdekelték a szabadalmak, puszta kíváncsiságból jutott korát megelőző felfedezésekre. „Tudományában inkább poéta volt, mint a számítás embere” – mondta róla Eötvös Loránd. Az elektromossággal végzett kísérletezések jelentős része a XIX. század második felében egyébként is inkább alapkutatásnak volt tekinthető: a fizikusok még nem tudták pontosan, mire lesz jó, ha látványos szikrákat állítanak elő. Az egyre hosszabb szikrákat kipattintó szerkezetek a világkiállítások látványosságai lettek, és az 1873-as bécsi világkiállításon Jedlik egyik találmányát, a villamfeszítőt is díjazták.

Az eredeti szerkezetet idén restaurálták és csütörtökön mutatták be az MMKM Elektrotechnikai Múzeumában. A villamfeszítőt az NKA pályázati keretéből újították fel, a múzeum dolgozói mellett külső restaurátorok is részt vettek a munkában. Körülbelül egy évig dolgoztak a találmány restaurálásán, a projekt költsége nem érte el az egymillió forintot.

Mit tud kétszáz kondenzátor?

A villamfeszítő célja nagyfeszültségű áram előállítása volt, vagy ahogy Jedlik leírta: „arról kezdék gondolkodni: nem volna-e lehetséges a középszerű nagyságú villanygépek által kifejleszthető villany megsürítését annyira vinni, hogy az általa nyerhető szikrák mind hosszúságra, mind vastagságra nézve minden várakozásnak megfelelhessenek.” A tudós pap sztatikus elektromosságot használt fel a villamfeszítő feltöltéséhez, úgynevezett influenciagépet épített erre a célra, amit megtekerve a szerkezet csövei feltöltődtek.

A gép négy csöve összesen kétszáz, vasporral és rézszállal preparált kondenzátort rejtett, ezek párhuzamos kapcsolásban töltődtek fel, majd a csövek sorba kapcsolásával lehetett összegezni a töltéseket. A villamfeszítőből ezután látványos szikrákat lehetett kicsalni, az 1873-as világkiállításon 90 centiméteres kisülést is láthattak a rendezvény vendégei. A szerkezet annyira lenyűgözte a fent említett Siemens vezette nemzetközi bizottságot, hogy a kiállítás legnagyobb elismerését, a „Haladásért” érdemrendet adományozták az akkor már 73 éves Jedliknek. Az elismerés elégtétel is volt egyben: Jedlik ugyanis már tíz évvel korábban publikálni akarta eredményét az Annalen der Physik und Chemie című tudományos közlönyben, de a lap szerkesztője elutasította a cikket terjedelmi okok miatt.

Nincs portörlés

Az Elektrotechnikai Múzeumban az eredeti villamfeszítő nem működőképes (hiszen egyes alkatrészei majdnem százötven évesek), de egy élethű működő másolatot is őriz a múzeum, amit a kedvünkért beüzemelt az intézmény egyik bemutató tanára, Jarosievitz Zoltán.

A másolat is bő tízcentis szikrákat vetett, de Jarosievitz szerint 41 centis szikrát is mértek tőle, ami több mint 200 ezer voltos feszültséget jelent. E kisülések áramerőssége sem csekély, ezért nagyon komoly baja eshet annak, aki hozzányúl a beüzemelt villamfeszítőhöz. Sőt, kikapcsolás után is történhetnek kisebb balesetek. „Egyszer egy takarítónő hozzányúlt, azóta nincs itt portörlés” – mesélte Jarosievitz. A villamfeszítő másolatát természetesen a látogatók kedvéért is beüzemelik a múzeum dolgozói, és a múzeumban további Jedlik-találmányok is megtekinthetők, például a forgony nevű egyenáramú motor.

A villamfeszítő későbbi karrierje egyébként jellemző magyar történet: Ernst Mach a világkiállítás után Jedlikkel levelezett, majd 18 76-ban ő is megalkotta a saját villamfeszítőjét. A külföldi források ma leggyakrabban az ő nevéhez kötik a találmányt.