Magához tért a Mexikói-öböl

A felrobbant, majd elsüllyedt Deepwater Horizon olajfúró platformé a történelem harmadik legnagyobb olajkatasztrófája az Öböl-háborúban felgyújtott kuvaiti kutak, illetve a tengerbe nyitott vezetékek, valamint az 1911-es kaliforniai olajgejzír után. Volt időszak, amikor a helyzet annyira kétségbeejtő volt, hogy az amerikai kormány fontolóra vette a nukleáris megoldást, vagyis a vízbe ömlő nyersolaj útjának elzárását egy kisebb atombomba felrobbantásával. Az ötletet aztán elvetették (a szovjetek egyébként a hatvanas években többször alkalmaztak ilyen megoldást hasonló esetekben, igaz, nem a nyílt tengeren).

A szivárgás után kialakult olajfolt a platform felrobbanása után öt nappal 1500, újabb öt nap múlva pedig 10 ezer négyzetkilométer területű volt. Június közepén az amerikai hatóságok 225 ezer négyzetkilométeres, két és fél Magyarországnyi területet nyilvánítottak súlyosan szennyezettnek, és zárták le a halászat elől. Július elejére az olajszennyeződés elérte a Mississippi deltavidékét, Alabama, Louisiana, Florida és Texas államok partjait, később a helyzetet tovább komplikálta az öblön átvonuló Alex hurrikán.

Évtizedes jóslatok

Az olajszennyezés a vízi állatok mellett a tengeri madarakat érinti a leglátványosabban: ha a tollazatuk olajos lesz, elveszik a víztaszító képességük, és repülni sem tudnak vele. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa: a fő probléma, hogy az olaj (főleg a Mexikói-öböl lelőhelyeinek speciális, magas metántartalmú nyersolaja), majd annak lebomlása is csökkenti a víz oxigénszintjét. A mérések szerint a legsúlyosabban érintett területeken augusztusra 30 százalékkal csökkent a víz oxigéntartalma. Ilyen vízben már elpusztul a plankton, a tengeri élővilág táplálékláncának alapja, ami közvetetten halálra ítéli az összes többi élőlényt is.

Környezetvédők és tudósok egyöntetű véleménye volt egy éve, hogy a súlyos természeti károk nagyon hosszú időre felborították a Mexikói-öböl ökoszisztémáját. Fenntartva azt, hogy ilyen méretű és jellegű olajkatasztrófával még nem találkoztak, az optimistább tengerbiológusok évekre, a pesszimisták évtizedekre becsülték, míg visszaáll a baleset előtti állapot. A legborúlátóbbak egész fajok kipusztulására is esélyt láttak, sőt, akadtak, akik az egész öbölben minden, egysejtűnél bonyolultabb életforma eltűnését vizionálták.

Felfalták az olajat

Az első bíztató (és máig nem teljesen megmagyarázott) jelek tavaly kora ősszel érkeztek az öbölből, amikor szinte egyik napról a másikra eltűnt az olajfolt. A víz felszínén lebegő olajat összegyűjtő, 800 átalakított halászhajóból álló flotta csúcsidőben napi 25 ezer hordónyi (a hordó itt egy olajipari mértékegység, 158 liternek felel meg) szennyeződést szedett össze, ami két hét alatt napi 50-100 hordóra csökkent. Thad Allen, a műveletet irányító parti őrség vezetője zavartan nyilatkozta az AFP hírügynökségnek, hogy egyszerűen nem találják az olajfoltot.

A szennyeződés nagyobb részét kitevő, a felszín alatt 1000-1200 méteres mélységben lebegő olajfelhőt ezzel nagyjából egy időben egy újonnan felfedezett mikrobafaj támadta meg. A szénhidrogéneket lebontó mikroorganizmusokat stimulálta a vízbe jutó nagy mennyiségű olaj, robbanásszerűen elszaporodtak, és pár hét alatt gyakorlatilag felfalták a tudósok által megfigyelt legnagyobb, 35 kilométer átmérőjű mélytengeri olajfelhőt.

Mint hal a szennyvízben

A legnagyobb meglepetéseket a karibi tél után, idén április-május környékén elkezdett új mérések szállították. A víz tisztaságát és az élővilág állapotát leíró, egytől százig terjedő skálán a Mexikói-öböl április közepén 68 pontot kapott az átfogó vizsgálatok után, mára ez jó eséllyel elérte a fúrótorony elsüllyedése előtti, 71 pontos szintet. Ez egy átlagérték, ami azt jelenti, hogy az öböl bizonyos szempontokból (tengeri madarak, és a elterjedtebb halfajok, mint a királymakréla vagy a vörös csattogóhal populációja) jobb állapotban van, mint egy éve volt, más pontokban (a plankton mennyisége, a víz tisztasága a felszínközeli rétegekben) pedig visszaállt a környezeti katasztrófa előtti szint. Az átlagot a tengerfenéken mérhető szennyezés, és a vízi emlősök helyzete rontja le.

A legaggasztóbb a delfinek állapota. Az olajömlés óta 325 delfintetemet sodort partra a víz az amerikai partoknál, ebből 155-öt január óta. Az évtizedes tapasztalat azt mutatja, hogy minden parton talált delfinre ötven, a nyílt tengeren elpusztult jut, ami azt jelenti, hogy a Mexikói-öböl 40 ezerre tartott delfinállományából 16 ezret ölt meg az olajszennyezés. Ráadásul az áldozatok többsége nagyon fiatal állat, ami a populáció összetételének felborulását, és hosszú távon az önfenntartását veszélyezteti.

Az ökoszisztéma helyreállása egyébként messze nem jelenti azt, hogy a Mexikói-öbölben minden rendben lenne. A katasztrófa előtti 71 pontos állapot igen rossz körülményeket tükröz, a túlhalászat, az olajfúró platformok normál működése melletti szennyezés, és a Mississippiből a tengerbe ömlő szennyvíz (egyes felmérések szerint a Mississippi-menti városok a teljes környezetszennyezésük 40 százalékát a folyó ellen követik el) miatt a tenger a Deepwater Horizon nélkül is súlyos állapotban volt. A természet önregeneráló folyamata, a szennyezés miatt leállt halászat hatásával megerősítve annyit ért el, hogy az élővilág és a víz a katasztrofális szintről visszaküzdötte magát a simán rosszra.

Csak békén kell hagyni

A BP 40 milliárd dollárt költött a katasztrófa után arra, hogy mentse a menthetőt (igaz, ennek nagy része nem környezetvédelmi feladatokra ment, hanem az érintettek kártalanítására) – hogy a vártnál jóval gyorsabb regenerálódás mekkora részben köszönhető ennek, azon máig vitáznak a kutatók.

A legtöbb kritika a Corexit nevű vegyület bevetését érte, amiből több millió litert szórtak repülőgépekkel az tengerre. Ez az anyag felgyorsítja az olajfolt kisebb darabokra szakadását, és szétszórja a vízben az anyagot, elősegítve a lebomlását. A probléma az, hogy mellékesen mérgező, rákkeltő, és egyes tanulmányok szerint terméktelenséget okoz hím- és nőnemű állatoknál, illetve az embernél is, így a hatása hosszú távon erősen visszaüthet. A szennyeződés eltüntetésének másik, látványosabb módja, amikor egyszerűen felgyújtják a víz felszínén lebegő olajfoltot, a kutatások szerint ugyan nagy mennyiségben juttatott mérgező dioxinokat a vízbe és a levegőbe, de összességében sokkal többet használt, mint ártott.

A szennyeződés miatt elpusztult állatok gyors bomlása óriási táplálékbőséget biztosított a mikrobaszintű élőlényeknek, ezeknek az elszaporodása pedig a fejlettebb állatok számára jelentett rengeteg élelmet. A tömeges pusztulás így az egész táplálékláncon végigvonuló hullámot generált, amivel az ökoszisztéma a megerősítette saját magát a komoly veszteség után – ez a szakértők elmélete arra, hogy a tenger hogyan tért magához a vártnál sokkal gyorsabban a katasztrófa után. A természet önvédelmi mechanizmusai sokkal erősebbek és hatékonyabbak, mint hittük, ezt Csernobil után (ahol a sugárfertőzött területeket pár év alatt visszafoglalta az élővilág, és mivel emberek nemigen merészkedtek arra, sosem látott, gazdag burjánzásba kezdett) a Mexikói-öböl is megmutatta. Csak néha békén kéne hagyni egy kicsit.