Olivér
1 °C
5 °C

Száz éve tűnt el az utolsó fehér folt a térképről

2011.12.14. 15:11
A Voyager-űrszondák a csillagközi térbe készülnek, a Marsra személyautó méretű szondát küldünk, és nincs olyan közeli bolygó, amin ne hagytuk volna ott a névjegyünket. Ennek ellenére még mai szemmel nézve is emberfeletti teljesítmény volt, mikor Roald Amundsen és társai elérték a Föld legdélibb pontját – pont ma 100 éve.

A Déli-sark, az utolsó Terra incognita meghódítására sokan csak mint két megszállott felfedező, az angol Scott és a norvég Amundsen szédületes versenyére gondolnak. A két tapasztalt sarkköri felfedező nagyjából egy időben döntött úgy, hogy megkockáztatja az expedíciót. Az eleve is az Antarktiszra készülő brit csak 1910. októberében tudta meg egy szűkszavú sürgönyből, hogy nem ő az egyetlen, aki az utolsó nagy földrajzi felfedezésre áhítozik. „Szíves figyelmébe ajánlom, hogy a Fram [Amundsen hajója] az Antarktisz felé tart – Amundsen” – állt a papíron, és innentől már valóban versenyfutássá vált az eredetileg tudományos jellegűnek szánt, végül Scott és társai tragikus halálával végződő út.

Minden irányban észak

A Déli-sark a Föld forgástengelyének az a pontja, ahol az a déli földtekén a felszínt metszi. Itt futnak össze a délkörök, innen minden irányban észak van, és azonos távolságban fekszik az Egyenlítő. A Déli-sark az Antarktisz közepén, 2804 méter magasságban található, az éves középhőmérséklet itt -49 Celsius-fok. Az igazi Déli-sarkot csak egy tábla és cövek jelöli, ráadásul ezt is minden évben át kell helyezni a felszíni jég vándorlása miatt. Fotózási célokra néhány méterrel arrébb, egy oszlopon álló gömb szolgál.

Ami nem ölte meg, erősebbé tette

Ha megnézzük Amundsen 1911 előtti életét, úgy tűnhet, mintha már gyermekkorától kezdve arra készült volna, hogy ő legyen a Déli-sark felfedezője. 1897 és 1899 között, első expedícióján első tisztként szolgált a belga Adrien de Gerlach kapitány Antarktiszt kutató, Belgica nevű hajóján, és tagja volt annak a legénységnek, ami a történelem folyamán először telelt át a jeges kontinensen. Nem teljesen tisztázott, hogy ez az esemény szerepelt-e az eredeti tervek között, könnyen lehet, hogy a hajó a rossz tervezés miatt simán csak belefagyott a Bellingshausen-tengerbe.

Sok embernek ez a dicsőség már elég lett volna, de Amundsen csak ekkor kezdett beindulni. 1903 és 1906 között felfedezte az Északnyugati átjárót, azt a tengeri útvonalat, ami Kanada és az Északi-sark között köti össze a Csendes- és az Atlanti-óceánt. Az átjáró létezése az elődök állandó kudarca miatt már-már legendává nemesült, de a norvég végigment azon az úton, amin Kolombusz, Jacques Cartier vagy Henry Hudson elakadt.

Az átjáró keresése közben két télen át volt kénytelen a King Williams szigeteken vesztegelni, de a mostoha időjárás okozta várakozásnak volt egy pozitív hozadéka is: Amundsen összebarátkozott a helyi eszkimókkal, és alaposan kitanulta, hogyan lehet nemcsak túl-, de akár jól is élni az átlagos európai számára elképzelhetetlenül zord időjárásban. Ekkor tanulta ki, hogyan kell bánni a szánhúzó kutyákkal, hogy érdemes raktározni az élelmet (hatalmas, jégbe vájt „hűtőszekrényekben”), és az eszkimók által használt, állatbőrökből szabott hőszigetelő ruhák titkát is elleste.

Az Északit akarta, a Délinél állt meg

Az Északnyugati átjáró végighajózása után, a frissen szerzett tapasztattal felvértezve Amundsen úgy érezte, készen áll az Északi-sark meghódítására. Meg is szervezte az utazást, de az indulás előtt nem sokkal érkezett a hír, hogy Robert Peary és Frederick Cook személyében már akadtak olyan őrültek, akik elérték a Föld azon pontját, ahonnan csak dél felé lehet elindulni.

Érdekes pillanat lehetett ez a norvég felfedező életében: ott állt, készen a nagy kalandra, de az utat nem saját, hanem kölcsönpénzből szervezte. Mivel Peary elhappolta előle az Északi-sarkot, Amundsen úgy döntött, hogy délnek veszi az irányt, de hogy hitelezői ne pártoljanak el tőle, továbbra is azt hirdette, hogy Fram nevű hajójával az Arktisz felé indul, egy olyan tudományos expedícióra, aminek célját nem befolyásolja, hogy a közelmúltban mások már elérték az északi pólust. Az igazi tervet 1910. szeptemberéig a Fram legénysége előtt is titokban tartotta, testvérét és a főtiszteket leszámítva a hajón szolgálók mindössze három órával azelőtt tudták meg a tényleges úticélt, hogy vitorlát bontottak volna.

A Fram 1911. január 14-én érte el a Ross-jéghátat, Amundsen a Bálna-öbölben lépett partra. A Déli-sark meghódításának legnehezebb szakasza érdekes módon nem a konkrét utazás, hanem az április 21-én kezdődő várakozás volt. A négy hónapos sarki éj alatt Amundsen nagy figyelmet fordított arra, hogy a vele tartók jól szabályzott napirend szerint éljenek. Reggel fél nyolckor keltek, megreggeliztek (vagyis a szakács, Adolf Lindstrom már hatkor fent volt), kilenckor nekiálltak dolgozni. Pontban délben ebédeltek, délután kettőtől negyed hatig ismét a munka volt soron, este pedig együtt vacsoráztak és lazítottak a speciálisan az expedícióra készített, darabokban az Antarktiszra szállított, majd ott összeállított kunyhóban.

A négy hónapnyi megfeszített munka újabb építőköve volt a későbbi sikernek, az áttervezett szánok, illetve az újra és újra átgondolt csomagolás nagyban csökkentette a hátralévő út alatti gondokat, ráadásul a folyamatosan külön dolgozó férfiak esténként szívesen töltötték egymás társaságában az időt, komolyabb konfliktusok nélkül letudva a négy hónapos sötétség okozta pszichikai terhet. A munka mellett sokat segített a változatos étrend, a kártya, a darts, no meg az a tény, hogy két utazó, név szerint Bjaaland és Hassel még egy szaunát is összedobtak.

Sarkturizmus

Ma már nem lehetetlen turistaként sem eljutni a Déli-sarkra, külföldi utazási irodák több programot is hirdetnek. Amerikai oldalak szerint a program részleteitől függően 35 és 65 000 dollár (7-15 millió forint) között alakul egy 20-40 napos sarktámadás, plusz a repülőjegy Chilébe és vissza. Megkérdeztünk néhány magyar utazási irodát is, de azt a választ kaptuk, hogy itthon nincs erős érdeklődés az ilyen típusú utak iránt, ezért magyar szervezésben nincs is lehetőség a Déli-sark meglátogatására, inkább német, osztrák és orosz irodák megkeresését ajánlják..

Sok kutyával oda, kevéssel vissza

Amundsen az augusztus végén újra előtűnő nap láttán alig bírta kivárni a megfelelő alkalmat az indulásra, elsőre túl korán is vágtak bele az útba. Szeptember 8-án hagyták el a Framheim nevű alaptábort, de három nap múlva a -51 fokos hideg miatt kénytelenek voltak visszatérni a kiindulási pontra. Egy hónappal később, október 20-án Amundsen, Bjaaland, Wisting, Hassel és Hanssen ismét nekivágott.

A négy szánt húzó 52 kutya a lehető legjobb választás volt az expdíció szempontjából – a hideget jól tűrő állatok kiválóan vizsgáztak előbb teherhordó, majd kulináris szempontból is (a folyamatosan csökkenő készletek miatt feleslegessé vált kutyák egy részét az út során Amundsenék megetették a többi kutyával). Október 24-én érték el az első, november 4-én a harmadik előretelepített tábort, két nappal később pedig nekiindultak a maradék 8 földrajzi foknyi távolságnak. Napi öt órát utaztak, a fennmaradó időben pihentek.

A norvég zászló kitűzését elhozó december 14-ig annak ellenére viszonylagos eseménytelenségben teltek a napok, hogy az utazóknak egy gleccseren is át kellett kelniük, illetve az egy tonnányi felszereléssel együtt háromezer méter magasra kellett feljutniuk.

100 évvel ezelőtt, egészen pontosan 1911. december 14-én délután háromkor az expedíció résztvevői egyszerre kiáltottak fel, amikor a műszerek tanúsága szerint elérték a Déli sarkot (később kimérték, valójában rossz helyen, 89°56'-nél álltak meg 90 helyett). Felhúzták a sátrat, ünnepeltek kicsit a Polheimnak elnevezett táborban, egy-egy szivart is elszívtak.

A visszaindulás előtt hagytak egy üzenetet az ekkor jó pár száz kilométeres lemaradásban lévő Scottnak, illetve egy levelet VII. Haakon norvég királynak is. 39 nappal később, az eredeti terveknek megfelelően értek vissza Framheimbe, tulajdonképpen sértetlenül – a kutyafalkáról ugyanez már nem mondható el, közülük mindössze tizenegyen élték túl a kalandot.

A halál árnyéka

A nagy bejelentéssel egészen 1912. március hetedikéig kellett várni, Amundsennek ugyanis Tasmaniáig kellett utaznia, hogy testvérét, és rajta keresztül a világot értesíthesse a sikerről. A Déli-sark meghódításának sikerét hamar beárnyékolta a nagy ellenfél, Scott tragikus sorsa, illetve hogy a brit sajtó szabályos hadjáratot kezdett Amundsen ellen (sportszerűtlenséggel vádolták amiatt, hogy sokáig eltitkolta utazása valódi célját és hogy nem a tudományos érdeklődés, hanem a dicsőségvágy hajtotta, ráadásul a Bálna-öböl brit felségterület volt, így a Fram ott ki sem köthetett volna).

A norvég kutató a sark megjárása után újabb és újabb kalandokba vetette bele magát, végighajózta a Keleti átjárót (vagyis Szibéria partvidékét követve jutott el az Atlantiról a Csendes-óceánra), a Norge nevű léghajóval átrepült az Északi-sark fölött, és végül halálával is hű maradt a sarkkutatáshoz. Mikor korábbi társa, majd haragosa, az olasz Umberto Nobile 1928-ban egy expedíció során léghajóbalesetet szenvedett valahol az Északi-sarkvidéken, Amundsen azonnal repülőre szállt, és a túlélők keresésére indult. Nobile csapatát végül egy másik kutatócsoport találta meg, Amundsen repülője lezuhant, a gép darabjait az észak-norvégiai Tromsø közelében találták meg. A Déli-sark meghódítójának holtteste sohasem került elő.

Scott, a tragikus hős

Annak ellenére, hogy végül az angol Robert Falcon Scott is elérte a Déli-sarkot, az általa vezetett expedíció megítélése vérmérséklettől, és a holtak iránti tisztelet fokától függően a „végzetes pechsorozat” és az „elbaltázott küldetések mintapéldája” között mozog.

A Terra Nova nevű hajón utazó társaság eleve késve érte el az Antarktiszt, és Scott később is hibát hibára halmozott. Az általa preferált útvonal ugyan részben már feltárt volt, de a kiindulópont rossz megválasztása miatt 100 kilométerrel hosszabb is. Scott motoros szánjainak egyike már a kirakodásnál eltűnt, a másik pedig pár nappal az indulás után bedöglött, a hideget nehezen tűrő, pónik egymás után dőltek ki a sorból, időnként még a kutyák is nekiktámadtak.

A brit csapat végül egy hónap lemaradással, 1912. január 17-én ért a Déli-sarkra, amit az Amundsen-expedíció által hátrahagyott sátor miatt könnyen azonosíthattak. Scott és két társa a visszaút végén, mindössze 18 kilométerrel a menedéket jelentő alaptábor előtt fagytak halálra 1912. március 29-én. A felkutatásukra küldött csoport már csak a holttesteket találta meg, illetve Scott feleségének szánt utolsó levelét, amiben már az „özvegyem” szóval szólította meg az asszonyt.

A Scottról kialakult hősies kép az 1970-es évekig tartott, azóta egyre több életrajzíró magyarázza az expedíció balsikerét a férfi kiegyensúlyozatlan természetével és felkészületlenségével, az is felmerült, hogy a felesége pont a norvég Nansennel, Amundsen példaképével és támogatójával csalta meg, míg a férje a sarkvidéken volt.