Gellért, Mercédesz
10 °C
15 °C

Már Levédiában sem lehet biztos a magyar

2013.04.19. 20:40 Módosítva: 2013-04-20 11:44:12
A magyar őstörténet olyan mint a foci és a közgazdaságtan: mindenki ért hozzá. Megnéztük, egyetértenek-e valamiben azok, akik ezt némileg több joggal mondhatják el magukról. Kétnapos akadémiai konferencia a magyarság eredetéről és a honfoglalás koráról.

Szíriuszi rovásemlékek és a népi bölcsesség szerint kétféle ember foglalkozik magyar őstörténettel: az „alternatívnak” nevezett lelkes laikusok és a hivatásos tudomány képviselői. Előbbiek tarsolylemezükről és prémes süvegükről ismerszenek meg, valamint arról, hogy sokan vannak; jóval többen, mint az általuk megvetéssel csak „akadémikusokként” emlegetett másik csoport tagjai. Utóbbiak tartották kétnapos konferenciájukat az MTA épületében.

Nem hiába emlegetik elefántcsonttoronyként az akadémiát. Feltúrázni magunkat a második emeletre embert próbáló feladat – barantás legyen a talpán, aki szuszogás nélkül beveszi a tudomány szentélyét. Nem is lehetett sok kívülállót látni a teremben, bár néhány hagyományőrző azért hősiesen végigülte az előadásokat. Főleg olyanok, akik eléggé el nem ítélhető módon úgy akarják újjáéleszteni a honfoglaláskori hagyomány elemeit, hogy előbb megismerik azokat, és nem pusztán a Gyűrűk urából merítenének ihletet. Nincs könnyű dolguk, egyrészt mert a tudományos megalapozottság kevésbé népszerű szempont az identitásbizniszben utazó nemzeti butikok számára, másrészt mert – ahogy a konferencia is bizonyította – továbbra is rengeteg a fehér folt az őstörténet-kutatásban.

Tudomány és ideológia

Az alapkérdések tulajdonképpen most is ugyanazok, mint a modern őstörténet-kutatás százötven évvel ezelőtti kezdeteinél. A közegekben is lehet hasonlóság: a szabadságharc bukása után és a rendszerváltást követő fogódzókeresésben az őstörténet egyaránt társadalmi ügy, amihez mindenki ért. Identitáskérdés, ahogy azt az ősmagyarnak tekintett szimbólumok mai terjedése is mutatja.

Honnan jöttünk? Milyen állomásokon keresztül értünk el a Kárpát-medencébe? Milyen kultúrát hoztunk magunkkal, kiket találtunk itt, mi történt ővelük? Bár sok részletkérdésben pontosabban látunk most, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt, továbbra is hiányzik a tudományos konszenzus, még alapkérdésekben is.

Az iskolában még mindenki által megtanult Levédia helye, de önálló léte is megkérdőjeleződött, ahogy a magyarok pontos vándorlási útvonala és az egyes helyszíneken való tartózkodási ideje is viták tárgya. A korábban Nyugat-Szibériában hiába keresett finnugor őshaza helyett ma már nagyjából elfogadott, hogy az Urálon innen volt a valószínűsíthető szállásterület.

Türk Attila régész szisztematikusan dolgozza fel a volt szovjet tagköztársaságok leletanyagát a magyar őstörténet szempontjából, kutatásai sokban módosíthatják még a vándorlásról alkotott képünket. Általában is fontos lenne a külföldi források alaposabb feltárása, így például a bizánci és dél-kelet-európai kulturális kapcsolatoké, melyeken Pócs Éva is dolgozik a magyar hiedelemvilággal kapcsolatban.

Hogy az őstörténet-kutatás túllépjen a spekulatív, empirikusan nem eléggé alátámasztott koncepciók gyártásán, ahhoz erre is szükség van: komolyabb nemzetközi beágyazottságra, újabb és megfelelő apparátussal kezelt forrásokra és a tudományon belüli hatékonyabb kontrollmechanizmusokra. Miközben az őstörténet iránti szélesebb érdeklődést a nemzeti önismeret vágya, a sokszor leegyszerűsítően feltett „mi a magyar?” kérdéskör mozgatja, a tudománynak túl kellene tudnia lépni az ideologóiailag terhelt vizsgálatokon.

Gének és népek

A kutatási terület sokszínűségét jól mutatják a konferencia egymást követő, régészeti, nyelvészeti, néprajzi-művelődéstörténeti és természettudományos szekciói. Az interdiszciplinaritás fontosságát szavakban majd minden felszólaló elismeri, de kérdés, hogy a tudományágak közötti együttműködések mennyire mélyek, beszélik-e egyáltalán egymás nyelvét a szaktudósok.

A polihisztorok kihaltak, ilyen szerepre ma már csak dilettánsok aspirálhatnak, vagy olyan eltévedt akadémikusok, mint a mikrobiológus Szabó István Mihály, akinek naiv nyelvészeti fejtegetésekkel teli munkája köznevetség tárgya lett néhány éve. Az egyes szaktudományok korlátainak tudatosítása ugyanúgy szükséges, mint az is, hogy ne vegyenek át kritikátlanul más területeken kidolgozott elméleteket.

Különösen a természet- és társadalomtudományos megközelítések érintkezése ingoványos zóna. Előbbinek az eredményeit nem sok bölcsész tudja mélységében értelmezni és helyén kezelni, és a természettudósok sem feltétlenül érzékenyek a régészeti és kultúrtudományi nüanszokra. Különösen nagy a várakozás a populációgenetikával szemben. Az itt eddig közölt eredmények nagyon izgalmasak, de a tudományterület még nem tart ott, hogy általánosítható adatokat nyújtson az etnogenezisről.

Az elemzett minták mérete, a reprezentativitás bizonytalanságai miatt sem, de az az alapkérdés sem tiszta, hogy hogyan azonosítható meggyőzően az elemzett DNS-gazdák népcsoportja. Raskó István és Bálint Csanád mitokondriális vizsgálatai alapján valószínű, hogy már a honfoglaló népesség is erősen kevert volt, benne egy kisebb ázsiai és egy nagyobb európai altípussal. A mai magyar népességben a „keleti” gének pedig már egészen csekély mértékben vannak jelen, feltehetően az erőteljes asszimiláció miatt.

A népek közötti keveredés ráadásul nem pusztán modern jelenség. A magyarok előtt itt élő avar, germán és szláv nyelvű népesség létszámában is jócskán meghaladhatta a honfoglalókét, bár ezek a becslések egyelőre nagyon hipotetikusak. Hogy az avar népesség megélte és hogyan élte meg a magyarok bejövetelét, a Kárpát-medencei népesség összetételével és a magyarság honfoglalás utáni átalakulásával kapcsolatban is központi kérdés. Takács Miklós a közeljövő településrégészeti kutatásaitól várja az ezzel kapcsolatos eredményeket. Az avarok feltételezhető beolvadásából néhányan, így Fodor István, olyan következtetéseket vonnak le, hogy a magyarság sztyeppei, félnomád társadalma alapvetően békés hódítóként lépett fel, hiszen ők „a korábbi népességnek csak a vezető rétegét semmisítették meg”.

Mítoszok és hagyományőrzők

A toleráns, befogadó magyarság toposza, bár nyilvánvalóan szaktudományos kérdés is, már a nemzetkarakterológia és a politikai legendaépítés világához nyit ajtót. Sándor Klára rovásírás-történeti előadásából kitűnt, hogy több ma is ismerősen csengő nemzeti mítosz a távoli múltban gyökerezik. Miközben egyértelművé tette, hogy a székely rovásírás „valódi”, nem pusztán Mátyás humanistái által kitalált hagyomány, rámutatott, hogy az már a középkorban is identitáskifejezésre, nem pedig praktikus célokra szolgált. Hasonlóan a mai rovásos településtáblákhoz, amik szintén nem a latin ABC-t nem ismerő eltévedt székely időutazók tájékozódását segítik. A XV. században a rovásírás már a hun származás igazolásának kelléke, majd pedig a keleti (akkor még héber, nem pedig turáni!) dicső eredet és az isteni származás bizonyítéka.

A honfoglalással kapcsolatos újkori folklóranyagot összefoglaló Miklós Éva többek között a szövegek oda-vissza áramlását emelte ki a széles körökben elterjedt "népi", és például a szépirodalom őstörténeti víziói között. Mózes és Árpád metaforikus azonosítása, a Kárpát-medence, mint az "ígéret földje", vagy éppen a magyar leleményesség, mint a katonai diadalok fő forrása ha más formában is, ma is visszaköszönő mítoszok. E képzetek a XIX. században részben a kalendáriumok segítségével, "visszaponyvásítással" terjedhettek el szélesebb körökben. László Gyula kettős honfoglaláselmélete vagy a kereszténység előtti magyar hiedelemvilág samanisztikus képzetei ugyanígy, magaskulturális közvetítéssel termékenyítik meg a mai közgondolkodást és járulnak hozzá a hun-szkíta eredetmítosz vagy éppen a táltos dobkörök népszerűségéhez.

Az, hogy az őstörténet iránt érdeklődők közül sokaknak az „akadémiai” egyszerűen becsmérlő jelző, amihez illik nagyot sercinteni, önmagában is jelzi a tudományos ismeretterjesztés és a nemzeti emlékezet állapotát. Az őstörténet-kutatás valószínűleg megoldhatatlan dilemmája, hogy mit kezdjen az általa egyszerűen dilettánsnak nevezett amatőr kutatók sokszor bizarr nézeteivel. Róna-Tas András rossz tapasztalatai után nem hisz a párbeszéd értelmében. Ha azonban a valóban tudományos eredmények nem jutnak el a szélesebb közönséghez, az egész kutatási szféra elszigetelődhet társadalmilag.

Ezen próbál meg változtatni néhány, Magyarországon újnak számító kezdeményezés, amelyek hidat verhetnek az akadémia és az igényesebb hagyományőrzők közé. A kézműves termékeket, tárgykultúrát természetes alapanyagokból, eredeti technikával újraalkotó életmód-rekonstrukcionisták és a honfoglaláskori kísérleti régészet képviselői gyakorlati formában tennék átélhetővé a korai magyar történetet.

Közéjük tartozik a sokáig jurtában élő, most régészeti skanzent fenntartó Magyar Attila, vagy éppen a leginkább ortodox pópára emlékeztető külsejű Sudár Balázs, aki amellett, hogy történész, a Nemzeti Íjászszövetségben és a Musica Historica együttesben is aktív. Ők azok, akik két felén kenik a kenyeret: egyszerre folytatnak érdemi tudományos tevékenységet és vesznek részt az ősmagyarság elképzelt világát újjáélesztő mozgalmakban, az Akadémia falain kívül.