Kétezer éves kincsek a baseballpálya alatt

Az Index szerkesztőségéből az Aquincumi Múzeum főépületéhez a hajdani aquincumi főútvonal és vízvezeték mentén lehet kikocsikázni. A Flórián tér közvetlen környékén valamikor a római légió több ezres katonai tábora állt; a lepusztult aluljáróban ma italboltok és lottózók között alig lehet észrevenni a katonai közfürdő romjait, a kettős autós felüljáró alá szorult therma a mai Óbuda alatt egyszerre látható és láthatatlan.

Akárcsak a hajdani Pannónia provincia 8-10 ezres lakosságú székhelye, melynek emlékei ugyan az orrunk előtt vannak, a város szövetébe mégsem illeszkednek szervesen. Pedig Óbuda városszerkezete most is Aquincum főútvonalait követi. A Flóriántól délre, a Nagyszombat utcai amfiteátrum felé húzódott a katonaváros. Én viszont északra tartok, a polgárvárosba, ahol az 1800-as évek végén létrehozták a romkertet és ahol a múzeum irodái is vannak.

Mivel a tartományi székhelyre ráépült egy nagyváros egy több tízezres szocialista lakóteleppel, lakói pedig nem óhajtanak egy az egyben egy régészeti skanzenben élni, a római kori emlékek jelentős része szükségszerűen a föld alatt marad. Érdemi feltárások leginkább a nagyobb beruházások kapcsán, melléktevékenységként adódnak, ilyenekből meg mostanában nincs túl sok Magyarországon.

A szűkös lehetőségek egyike volt, amikor kiderült, baseballpályát akarnak csinálni a vasúthoz közeli ipari rozsdaövezetben, a 200 méter magas Főtáv-kémény (néhány óvodás szerint itt lakik a kockásfülű nyúl) szomszédságában. Mivel a zóna Óbuda sok más részéhez hasonlóan régészeti védettség alatt áll, a munkálatok előtt a régészek feltárásokat végezhetnek.

Ez a terület a római korban a polgárváros falain túl, a Brigetioba, vagyis Komáromba tartó hegyek közötti út, mondhatni a hajdani M1-es mentén feküdt. Itt, a város nyugati kapuján túl egy szegényesebb elővárosi övezet lehetett, a most megszokottabb gumivulkanizálók és sírkövesek helyett fazekasműhelyekkel, háziipari létesítményekkel és a mesteremberek otthonaival. Az is biztos, hogy amíg a leggazdagabbaknak a városközponti, magánfürdőkkel, lakomatermekkel ellátott lakóházai mellett a környező hegyoldalakon is voltak villáik, az itt élők megélhetéséhez a mezőgazdaság szorosan hozzátartozott.

Ez az antik szociográfiai skicc már az ásatásvezető Lassányi Gábor szavaiból rajzolódik ki, aki az ásatások térképén mutatja a geofizikai mérésekkel korábban kikövetkeztetett kőalapú épületek elhelyezkedését. Itt minden feltárás csak kompromisszumokkal lehetséges, a régészek nem áshatnak olyan mélyre, amennyire szívük szerint tennék. A feltárást csak ott és olyan mélységben végezhetik, ahol a földalatti emlékek a munkálatok miatt közvetlen veszélybe kerültek volna. Ez pedig nem túl sok egy sportpálya esetén.

Civil önkéntesek segítségét is igénybe véve, fémdetektorokkal vizsgálták át a felső, 20-30 centiméteres talajréteget,  ahol több száz római kori tárgyat találtak, köztük vagy 90 bronz és ezüstérmét, ruhakapcsolótűket, zárszerkezeteket, kulcsokat. Azonban két kisebb területen mélyebbre is ástak és az egyik ilyen szelvényben bukkantak a minden értelemben súlyosabb leletekre.

Egy lakóház hátsó traktusában egy földalatti hevenyészett üregbe ásott vaseszközöket találtak: egy kézbe véve meglepően súlyos ásófejet, famegmunkálásra is alkalmas kapát és kalapácsot rejtett el valaki. Mivel a ház döngölt padlója ki volt égve, arra lehet következtetni, hogy egy közelgő fosztogatás elől kellett sürgősen elrejteni a háztartásban értéket jelentő szerszámokat. A lakók talán azt remélték, később visszatérhetnek ide. Mivel az eszközök ezt követően több mint 1700 évig a rejtekhelyen maradtak, sejthető, hogy már nem tudták elvinni őket utólag. A pusztulás a cserépmaradványok és pénzérmék tanúsága szerint valamikor az 3. században történhetett, ekkoriban a barbárok valóban többször végigpusztították a provinciát.

A szerszámok közvetlen közelében, egy földbe ásott gabonatároló hombár alján találták meg a feltárás legkülönlegesebb darabját, egy két részből összeilleszthető bronzmécses egyik felét. A nagyon jó állapotban lévő olajlámpás egy színházi komikus maszkot ábrázol, jelentősége leginkább abban rejlik, hogy ilyen kettős lámpásból az egész világon összesen hat-hét ismert darab létezik és a magyarországi lelet még a British Museumban őrzöttnél is szebb, kompaktabb. A kettős lámpastruktúra funkciója pontosan nem ismert, talán egyszerűen egy játékos, már akkor is kuriózumnak számító darab volt, esetleg szerelmi ajándék lehetett.

De hogy kerülhetett a finom kidolgozású lámpás egy sima gazdasági helyiség egyszerű tárolóedényébe? Lassányi feltételezése szerint talán kiöregedett használati tárgyként, utolsó gazdáinak már nem volt több egyszerű funkcionális eszköznél, a kamra egyik tetőgerendájára kötve világíthatott, mielőtt az épület összeomlásakor bezuhant az alatta lévő edénybe. A lámpa ugyanis már az antikvitásban is antiknak számíthatott, a kormeghatározás szerint 100-150 évvel régebbi a környezetében talált többi tárgynál, ez azonban akkor inkább csökkentette, mint növelte az értékét.

Ma már ez persze fordítva van: a mécses a leletegyüttes legértékesebbike, a többi tárggyal együtt a tervek szerint 2014-ben állítják ki a nagyközönség elé. Addig is megtekinthető a tárgy múzeum által készített digitális rekonstrukciója.