Áttörést hozhat a sétálóhal-kövület

Egy 375 millió éves sétálóhal hátsó testrészeit rekonstruálták amerikai tudósok. A Tiktaalik roseae az utóbbi évtizedben talált legfontosabb kövület, mert magyarázattal szolgálhat arra, hogyan fejlődtek ki a szárazföldi gerincesek.

A faj első tanulmányozott példányainak csak az elülső testrészeit vizsgálták, a legutóbb elemzett kövületek azonban a test hátsó részeiről is fontos információkat árultak el – írta a BBC az amerikai tudományos akadémia lapjában (PNAS) megjelent tanulmányról.

Az összes gerinces elődje

Az új részletek közül a leglényegesebb a medencecsont és a farokuszony, mert ezek alapján a tudósok el tudják képzelni, hogyan úszhatott az ősi gerinces a devon földtörténeti kor sekély vizeiben.

A sétálóhal néven is ismert Tiktaalik roseae az összes szárazföldi gerinces elődje, beleértve a kétéltűeket, a hüllőket, az emlősöket és az embert. Nagy, vízi ragadozó volt, hossza elérte a 2,5 métert. Egyes vonásai halra emlékeztetnek: pikkelye és uszonyai voltak, ám csapott koponyája, váll-, kar- és csuklócsontja későbbi, kizárólag szárazföldön élő állatokra utal.

Az MTI szerint a 2004-ben, Kanada sarkkörön túli vidékén, az Ellesmere-szigeten talált kövület első vizsgálatai csak az állat elülső részeire koncentráltak. A hátsó részeket csak legutóbb, az ugyanott gyűjtött többi Tiktaalik-példány megtisztítása után tudták tanulmányozni.

Meglepett a medenceöv

A vizsgált maradványok közt szerepel egy vastag, erőteljes hátsó uszony is, ám a nagy meglepetés a medenceöv, amely az uszonyok megtámasztását biztosította. „A medencecsont olyan széles, mint a vállöv. Az uszony végtaggá alakulásának ebben a szakaszában kisebb medenceövet vártunk volna” – magyarázta Ted Daeschler, a Drexel Egyetem kutatója.

A négy robusztus végtagon alapuló mozgás kezdeményei már a hal uszonyaiban is megjelennek – vagyis a kutatók szerint jóval azelőtt, hogy a szárazföldi állatokra jellemző „négykerékmeghajtás″ kifejlődött volna.

A sétálóhal hátsó fertályának felderítése azt is lehetővé tette, hogy újramodellezzék, hogyan nézhetett ki és hogyan haladt előre. A szimuláció azt mutatta, hogy az uszonyokkal úszáskor biztosan evezett, ám időről időre lábként, sétára is használhatta őket.

„Valószínű, hogy a Tiktaalik elég ügyesen használhatta ezeket az uszonyokat, hogy a sekély talajon előbbre lökje magát a növények között, és ki tudja, esetleg kis időre szárazra is merészkedett, hogy átjusson egy másik vízfolyásba. Minden egyéb tulajdonsága, így szaporodása, érzékszervei, zsákmányszerzési szokásai, légzése a vízi életmódhoz kötődtek″ – összegezte Daeschler.