Miért imádjuk gyűlölni a Való Világot?

Voltak már a magyar kereskedelmi tévézés történetében szédítően alacsony színvonalú, és a nézőktől hideget-meleget kapó műsorok; nem akarunk sebeket felszakítani, de gondoljunk csak a Győzike show-ra vagy a méltán elfeledett Anettkára és a Budapest tévére. Az ilyen műsoroknak közös jellemzője, amit most a Való Világ új szezonja kapcsán láthatunk minden eddiginél erősebben. Az ember a közösségi média vagy a kommentelhető újságcikkek alapján azt a következtetést vonhatja le, hogy a valóságshow-t kivétel nélkül mindenki gyűlöli, megveti, mélységesen fel van háborodva rajta, és meggyőződése, hogy ezért tart itt ez az ország. Eközben a műsor nézettsége rekordokat dönt. De miért nézzük, ha utáljuk? Miért tartjuk fontosnak ordítva szidni, ha nem nézzük? És egyáltalán, ki nézi?

Nézem, mert annyira utálom

A médiában a szélsőséges érzelmeket keltő, imádva gyűlölt tartalmak jelensége és óriási sikere egyáltalán nem újkeletű dolog. Először talán a legendás amerikai rádiós showman, Howard Stern vitte a csúcsra a jelenséget a nyolcvanas években szókimondó, polgárpukkasztó (és műfajteremtő) reggeli műsorával. Idézzük fel a párbeszédet a Stern életéről szóló film kulcsjelenetéből:

– Az átlagos rádióhallgató 18 percig hallgat egy műsort. Az átlagos Howard Stern-rajongó viszont egy óra húsz percen át.

– Hogy lehet ez?

– A leggyakoribb válasz amit erre a kérdésre kapunk: "kíváncsi vagyok, mit mond legközelebb".

– Oké, és mi van azokkal, akik gyűlölik Sternt?

– Az átlagos Howard Stern-gyűlölő napi két és fél órán át hallgatja a műsort.

– De... ha egyszer gyűlölik, miért hallgatják?!

– A leggyakoribb válasz amit erre a kérdésre kapunk: "kíváncsi vagyok, mit mond legközelebb".

Úgy tűnik tehát, hogy valami fura okból kifolyólag egyszerűen szeretünk olyan tartalmakat fogyasztani, amiket felháborítónak tartunk. „Az egyik alapvető médiaelmélet, a használat és szükségletkielégítés teóriája kiindulópontja, hogy a néző bizonyos szükségletei kielégülését várja a médiától, ez alapján választ formát, csatornát vagy tartalmat. Ilyen szükséglet lehet a tanulás, a szórakozás, társas igények vagy például a valóságtól való menekülés. Kutatások támasztják alá, hogy a valóságshow-k nézőit erősen motiválja a státuszszükséglet. A néző az ott – sokszor manipulálva – bemutatott szereplőknél könnyen érezheti magát felsőrendűbbnek” – segít megfejteni a rejtélyt Ujhelyi Adrienn, az ELTE Pszichológiai Intézetének oktatója.

Amikor valóságshow-t nézünk, a szereplőket önkéntelenül is saját magunkkal hasonlítjuk össze. Ha azt látjuk, hogy okosabbak, műveltebbek, jobbak vagyunk a tévében szereplőknél, az növeli az önbizalmunkat. „A társas összehasonlítás elmélete többek között azokat a mechanizmusokat azonosítja, hogy mikor és kikhez hasonlítjuk magunkat. Eszerint a lefelé történő összehasonlítás (downward social comparsion) funkciója az önbecsülés és önértékelés emelése” – mondja a pszichológus. „A valóságshow-ban történt események feletti valódi vagy műfelháborodás fontos társadalmi funkciót is betölthet: ellenpontként megerősítheti a társadalmi normákat, vagyis azt az érzést, hogy velük ellentétben mi normálisak vagyunk.”

Alekoszig és tovább

Ez egybevág a valóságshow-k történetével és a népszerűségük növekedésével. Az első ilyen tévéműsorok, a Big Brother vagy a Survivor azzal arattak, hogy átlagembereket dobtak be extrém szituációkba. Ekkor még nem az önbecsülés növelése volt a pszichológiai trükk. „Az önértékelés emelésével részben ellentétes szerepet is betölt a műsor: megerősíti azt a vágyott elképzelést a világról, hogy a hétköznapi (mint maguk a nézők) emberek is kitűnhetnek, feljebb léphetnek” – mondja Ujhelyi.

Amikor az újdonság ereje megkopott, az átlagemberség kikerült az egyenletből, és a főszereplők celebek vagy különleges foglalkozású/életmódú emberek lettek. A lényeg az, hogy megosztóak, könnyű szeretni, illetve az esetek többségében utálni őket. Például azért, mert bunkók – és mégis sikeresek, hiszen ők vannak a tévében, nem mi! –, vagy azért, mert gazdagok (pedig meg sem érdemlik, ellentétben mondjuk velünk). Egy egész valóságshow-műfaj épült arra, hogy lenézzük és gyűlöljük a szereplőit. Amerika legnépszerűbb valóságshow-inak főszereplői ma többek között kőgazdag, ingyenélő, a szüleik pénzét szóró Beverly Hills-i huszonévesek (#Rich Kids of Beverly Hills) és a redneck (vidéki tahó) sztereotípiákat a végletekig kimerítő georgiai család, akik kövérek, buták, a kamera előtt köpködnek, finganak, és úgy általában borzasztó dolgokat művelnek (Here Comes Honey Boo Boo).

Magyarországon eddig a nézők negatív érzelmeire alapozó, és abból nézettséget, vagyis sikert kovácsoló tévéműsorok mintaképe a Győzike show volt. Műveletlen, nem túl okos, rettenetes az ízlése, cigány, és mégis gazdag – ez a kombináció a mai magyar társadalomban nagyon széles néptömegeknek ad okot a gyűlöletre. Meg is lett az eredménye: a show a legjobb évében, 2005-ben az év 20 legnézettebb tévéműsorából kilencet a sorozat epizódjai adtak, amelyek rendszeresen kétmilliós nézettség felett futottak (a kétmillió néző a magyar tévézésben a Szent Grál, nagyjából az X-Faktor döntőjének vagy egy magyar érdekeltségű olimpiai döntőnek a szintje).

Nagyjából a Survivortól a Honey Boo Booig tartó utat járta be a Való Világ is szereplőválasztás terén, míg eljutott a hatodik szériáig, ahol forrásaink szerint a casting kimondott jelszava volt, hogy olyan embereket keresnek a villába, akikhez képest Alekosz egy unalmas átlagember. Ezt pedig nagyon ügyesen hozták is a műsor készítői, az idegesítőség és utálhatóság meghökkentően sokszínű skáláját lefedve a villalakókkal.

Na de ki az az Alekosz?

Ha ön is ezt a kérdést tette fel, jó helyen jár, mert mindjárt önről lesz szó, meg arról a kommentelő-archetípusról, aki minden tévés témával foglalkozó cikk és blogposzt alá beírja, hogy ő csak természetfilmeket és komolyzenei koncerteket néz.

A gyűlöletre és azon keresztül az önértékelésünk simogatására alapozott médiafogyasztás, mint láthattuk, nem új jelenség, és a Való Világ 6 esetében sem csak azért robbant akkorát a gyűlöletbomba, mert annyival felháborítóbb lenne a tartalom, mint eddig bármi. A műsor körüli gyűlölethullámoknak egyszerűen jól jött, hogy időközben megjelent és széles körben elterjedt a közösségi média, és ma már azok a milliók is facebookoznak és kommentelnek, akik a műsor célcsoportja.

A közösségi média a sokszorosára erősítette a gyűlölve rajongás hangját, ami a lefelé történő összehasonlítás pszichológiai jelenségéből fakad, és sok esetben önértékelési zavarok tudat alatti kompenzálása a célja. A mechanizmus egyszerű: ha ki is mondom, hogy mennyire gyalázatos, amit a tévében látok, és fel kéne gyújtani az egészet (és ezzel indirekt módon azt mondom, hogy bezzeg én mennyivel jobb vagyok náluk), azzal erősebb lesz az önbecsülésemet növelő hatás. Minél hangosabban, minél több ember előtt, minél erősebb kifejezésekkel élve mondom ki, annál inkább.

És a közösségi médiával máris belekerültünk egy önmagát erősítő körbe: egymást túllicitálva kell gyalázni a valóságshow-t, és úgy általában a kereskedelmi tévézést, hogy megmaradjon a „jobb vagyok náluk” hatás. A több száz hozzászólásos kommentfolyamokban minden trükköt be kell vetni, meg kell különböztetni magunkat az átlaggyűlölködőktől is. Ilyenkor jöhet a „nekem nincs is tévém”, az „én annyira felette állok ennek, hogy azt sem tudom, kik ezek az emberek”, és hasonló kártyák bevetése. Amiben az a különösen vicces, hogy a valóságshow-ról szóló online beszélgetések egyre inkább úgy néznek ki, mintha egyik résztvevője sem nézné azt, amiről beszélgetnek. Miközben tudományos kutatások bizonyítják, hogy egyébként a valóságshow-k nézői sokkal aktívabbak a közösségi médiában, mint az átlag vagy a műsort nem nézők.

Celebrihate

A direkt a nézők gyűlöletének minél tökéletesebb célpontjainak kitenyésztett, összeválogatott, manipulált valóságshow-sztárok mellett bőven kapnak a jóból a hagyományos sztárok, színészek, zenészek is. A jelenség neve celebrihate, és legújabban Anne Hathaway Oscar-díjas színésznő ellen irányul. Ennek a kultusznak külön neve is van: hathahating – de az ok, hogy miért pont szegény Hathaway lett a célpont, na, azt valójában senki sem tudja. Szociológusok és pszichológusok keresik a választ, de csak olyan, nem éppen szilárd lábakon álló indoklásokra jutottak, mint hogy Hathaway túl boldognak és kiegyensúlyozottnak tűnik, és ez irritálja az embereket. Mások szerint annyi csak Hathaway bűne, hogy ő nem Jennifer Lawrence.

Akárhogy is, úgy tűnik, imádjuk gyűlölni a celebeket, és a közösségi médiában sértegetni őket. David M. Reiss pszichiáter szerint (ő egyébként Kaliforniában sportolók és sztárok terapeutája) ennek a gyerekkorban hallott tündérmesékben kell keresni a forrását. „A legnagyobb hazugság, amit gyerekként hallunk, hogy a mese végén a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, és boldogan él, míg meg nem hal. Persze felnőve mindenki megtanulja, hogy ez nem így működik a való életben, de titokban mégis erre vágyunk. A sztárok megtestesítik a Disney-hercegnőket és hercegeket – csodáljuk őket, de egyben mérhetetlenül dühít, hogy nekik sikerült, nekünk meg nem” – mondja. És pontosan ezért népszerűek a hírességek bukásairól szóló hírek: egyfajta elégtétellel tölt el, ha látjuk, hogy összeomlik a mesevilág, amit ők megkaptak, mi meg nem.

Hogyan a legjobb kezelni ezt a helyzetet? PR-szakemberek szerint a krisztusi „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” elve a nyerő, a gyűlölködőkhöz szelíden, megértően kell fordulni. Ez persze nem könnyű dolog. Ha körülnézünk a közösségi web magyar fertályán, azt látjuk, hogy a gyűlölködőket a magyar celebek vagy teljes közönnyel, vagy agresszív visszatámadással fogadják, ami persze nem feltétlenül a legjobb megoldás. Amerikában hajlamosak a celebek inkább humorral kezelni a helyzetet, és szemberöhögni a gyűlölködőket. Ez se biztos hogy jobban működik, de kétségkívül szórakoztató a Jimmy Kimmel Show-ban nézni, ahogy hírességek nekik címzett gyalázkodó Twitter-üzeneteket olvasnak fel. Bármit is teszünk, az online szleng ősi bölcsességét nem tudjuk felülírni: haters gonna hate.