Megfejtették a rejtélyt, kiderült, miért konyul le a kutya füle

Ha megfigyelünk néhány háziasított emlősfajt, lesz közöttük néhány hasonlóság, például a lekanyuló füleik. A jelenséget először Charles Darwin figyelte meg, A fajok eredetének első fejezetében is írt róla.  A fülek mellett a háziállatok sok hasonló dologban különböznek vad őseiktől: kisebb az agyuk, kisebbek a fogaik, rövidebb, göndörebb farkuk van, könnyebb szőrzetük: ezt hívják háziasítás-szindrómának.

A Genetics című szaklapban ezen megjelent tanulmány új magyarázatot kínál arra, miért vannak a háziállatoknak hasonló tulajdonságaik. Adam Wilkins, a dél-afrikai Stellenbosch Institute of Advanced Study kutatója és kollégái szerint az emberi kiválasztás megváltoztatta a velősáncot (neural crest), az embrionális fejlődés alatt megjelenő szervet.

Fenevadból kis kedvenc

A kutya már legalább 11 ezer éve az ember barátja, régebb óta, mint bármelyik másik háziállat. A háziasítási-szindróma minden jellegzetességét hordozzák, jelentősen különböznek ősüktől, a farkastól. A kutyák természetesen nem az egyetlen példát jelentik: elég csak a szarvasmarhára, lóra, bárányra, kecskékre gondolni.

Az 1950-es években egy orosz rókaprém-tenyésztőből lett genetikus, Dmitrij Beljaev elkészített egy hosszú távú kísérletet, hogy kiderítse, háziasítani tudja-e a rendkívül agresszív ezüstrókát. Az újabb generációk egyre kevesebb agressziót mutattak fogva tartóikkal szemben.

Kísérletét Ljudmilla Trut folytatta: kiderült, hogy elég húsz generáció (nagyjából 25 év), hogy olyan ezüstrókákat tenyésszenek ki, amiket már házi kedvencként lehet tartani. Ez evolúciós léptékben nagyon rövid időnek számít.

Ráadásul nem ez a legmeglepőbb eredmény: bár csak vérmérsékletük alapján választották ki őket, az utolsó generációknak mégis rövid arcuk, kisebb fogaik, más színűk, rövidebb farkuk és lekonyuló füleik voltak.

Megvan a felelős

A gyors változásokért felelős területet egy orosz biológus, Nikolaj Kastschenko azonosította (felfedezésének elfogadásához több mint harminc év kellett): az embrionális fejlődésben fontos szerepet játszó sejteket ma velősáncnak hívjuk, innen fejlődik ki a testet felépítő sokféle sejt.

Wilkins és kollégái szerint a velősánchoz köthető fejlődési változásoknak köszönhető, hogy a háziállatok máshogy néznek ki, mint őseik. A velősánc nemcsak csontvázat és kötőszövetet, fogakat és külső fület állít elő, hanem pigmentsejteket, idegeket mellékveséket is, amelyek az agresszióért felelősek.

A velősánc fontos szerepet játszik az előagy és több hormon fejlődésében is. A kutatók szerint a mesterséges kiválasztás olyan géneknek kedvez, amelyek a velősánc fejlődését befolyásolják: az itteni sejtek kevésbé aktívak, ami rengeteg változást eredményez. És jó néhány betegséget is, például Williams-szindrómát.