Magyar vagyok, nem Hungary
További Tudomány cikkek
-
Megtalálták a másnaposság felelősét, de nem az, amire eddig gyanakodtak - Ha nincs vérfrissítés, jönnek a bajok
- Magas rangú katonatiszt tűnt fel a világ legnagyobb hadseregében, de még mindig rejtély, ki irányítja őket
- Végre tényleg megoldódhatott Stonehenge rejtélye
- Még mindig mérgező az 1916-os verduni csata helyszíne
Levelet kapott a magyar sajtó, ebben az MTA Magyar Őstörténeti Témacsoportja másfél oldalas közleményben tudatja a magyarsággal, hogy ácsi. Az őstörténetünk újdonságait taglaló szöveg arra figyelmezteti a legújabb kutatásokat nem annyira ismerőket, hogy felejtsék el, amit a magyarok Kárpát-medencébe érkezéséről tanultak az iskolában, minden máshogy volt.
Arról azért nincs szó, hogy az akadémikusok behódoltak volna az elfogadott történettudományi alapokat kreatív szövegértelmezési technikákkal és révülettel helyettesítő, a finnugor nyelvrokonságot Habsburg-komcsi-zsidó összeesküvésnek tekintő „alternatívoknak”, és hirtelen magukévá tették volna az Urál helyett a Szíriusz B-ről, vagy a képzeletbeli Mu kontinensről való származás tanát, de azért nem is csak mellékes részletkérdésekben revideálódik a korábbi álláspont.
Leginkább az Urál környékéről elinduló népvándorlás részleteivel kapcsolatban vannak mostanában új fejlemények, és nem csak apróságok. Erről többnyire azt volt szokás idáig tartani, hogy az egy sok évszázadon át tartó, európai léptékben is lassú folyamat volt. Az új meglátás viszont, hogy a magyarok között ekkor még nem dívott a patópálság, és valójában úgy öt-hat évtized alatt ütemesen átkocogtunk az Urál tájékáról a Kárpátokhoz.
Ez viszont már a klasszikus mik vogymuk kérdésekkel, mindenféle néperedeti elképzelésekkel és áttételesen identitásügyekkel is összefügg. Mert hiszen, mint azt a témacsoportot vezető Vásáry István mondja:
„Az új hipotézis elveti azt a múlt század harmincas éveiben kidolgozott elméletet, amely az 5. századi nagy sztyeppei népmozgásban részt vevő, a Kaukázust érintve a délorosz puszták felé vándorló onogurokat a magyarokkal azonosította".
Ha nem akkor jöttünk, mint gondoltuk, akkor nem is lehetünk azok, akiknek idáig hittük magunkat, és amiknek a világ nagy részén hívnak is minket.
A magyarok latin elnevezése, a Hungarus név - mely ugye nem a hunokra utal - éppen a feltételezett onogur-magyar kapcsolat miatt ragadt ránk. Ezért ismerik e szívünknek oly kedves bokrétát Isten kalapján a világ nagy részén úgy, hogy Ungarn, Vengrija, Hongrie, Hungary, meg ilyenek.
A türk-bolgár onogurokhoz az új hipotézis szerint viszont nincs túl sok közünk, illetve legfeljebb csak évszázadokkal később lehet közös vonatkozásokról beszélni. Az onogurokat egyébként most a régészek gurítják ki a múltunkból. Ezt nem megrögzött anti-onogurizmusukban teszik, inkább az egész őstörténet átalakulásáról van szó.
Amíg ezt a nemzeti ideológiák számára is különösen fontos területet sokáig főleg a történettudomány és a nyelvészet uralta, mostanában a régészeti leletek szolgálnak a legtöbb újdonsággal. A magyarokról szóló kevés írásos forrás, az összesen is csak néhány oldalnyi bizánci és arab szövegek sok meglepetést feltehetően már nem rejtenek, a természettudományos módszerek pedig ugyan mindenfélével kecsegtetnek, de a genetikaától még korai átfogó eredményeket várni. Az újabb régészeti eredmények a várakozások szerint viszont át is írhatják a magyar etnogenezis néhány fejezetét. Az onogurok már mennek is a margóra.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
