Az egész világ látja, de senki nem érti

Az X–37B kísérleti űrrepülőgépnek sok közös vonása van a NASA évtizedeken át használt űrsiklóival: hasonló a formája, hőpajzsai vannak, fekete-fehér színű, és hordozórakéták juttatják a világűrbe. Méretre viszont csak ötödakkora, mint az űrsiklók, így elfér a rakéta orrában is. Nincs se személyzete, se pilótája; a jármű erősen robotizált, így emberi közreműködés nélkül is visszatérhet a Földre, ahol ugyanúgy landol, mint az űrsiklók. 

Az X–37B működéshez szükséges energiát részben napelemek biztosítják; az így nyert energiával akár éveket is tölthet az űrben. Nincs tíz éve, hogy elvégezték vele az első teszteket, és csak 2010-ben járt először a világűrben, de az eddig legyártott modellek több időt töltött az űrben, mint az amerikai űrsiklók a 135 küldetésük alatt összesen.

Május 20-án egy Atlas 5 típusú hordozórakéta ismét a világűrbe juttatott egy X–37B-t. A küldetés legalább 200 napig fog tartani, de senki nem tudja, hogy mi a célja.

Civil volt, de besorozták

Az X–37 kódnevű járművet, az Orbital Test Vehicle-t (orbitális tesztjármű) a Boeing Phantom Works fejlesztette, akik az F–35 konkurenciájának szánt X–32-n és más kísérleti repülőgépeken is dolgoztak – ők gyártották a gép közvetlen elődjét, az X–40B-t is. A járművek fejlesztése 1999-ben kezdődött, a NASA-val szoros együttműködésben.

A tervezők eredetileg kétféle járművet akartak: egy Approach and Landing Test Vechicle-t (ALTV), illetve egy Orbital Vehicle-t (OV). Mivel űrrepülőről volt szó, és a fejlesztésben a NASA is részt vett, mindenki egy újabb kísérleti modellnek hitte, amit majd tudományos célokra használnak. Csakhogy a NASA kiszállt a fejlesztésből, és a feladataikat a DARPA vette át – akik, azon túl, hogy művégtagokat, robotszörnyeket és madárnak álcázott kémdrónokat készítenek, mégiscsak a katonai fejlesztésekre koncentrálnak.

Az ALTV-programot 2006-ra befejezték, miután elvégeztek egy csomó tesztrepülést, és a NASA-nak szánt Orbital Vehicle sem készült el soha. Az X–37B projekt a légierőhöz került, azon belül is a a Rapid Capabilities Office-hez. Ők gyártották le a ma is rendszerben álló két X–37B-t.

Az OTV-knek már több küldetése is volt; a tesztrepülésekhez minden esetben Atlas 5 típusú hordozórakétákat használták. A missziók a floridai Cape Canaveral rakétabázisról indultak, de a visszatérő járművek már a Vandenberg Légibázisra futottak be; a támaszpontot évtizedek óta használják kísérleti repülőgépek teszteléséhez.

A két X–37B összesen 1367 napot töltött az űrben. A nemrég indult negyedik misszió kapcsán Randy Walden, az RCO igazgatója elmondta, hogy az első három küldetés sikere biztató volt, így most már koncentrálhatnak az igazán fontos dolgokra: a szállított anyagokkal elvégzett tesztekre.

Ez az, amiről senki nem tudja, hogy mit jelent. Gőzünk sincs, miért kering egy robotrepülő a Föld körül – legfeljebb a légierőhöz közel álló források potyogtatnak infómorzsákat. Chris Hoyler, a légierő szóvivője azt mondta, az X–37B egy közös projekt az AFRL, az SMC és az RCO között, és egy kísérleti hajtómű fejlesztéséhez van rá szükség. Azt is vizsgálják, hogy a rakományként felküldött anyagok mennyire bizonyulnak strapabírónak a világűrben, illetve tesztelhetik az új irányítórendszereket, a kísérleti hőszigetelő anyagokat és az új repüléstechnikai fejlesztéseket.

Az X–37B látszólag nem lóg ki a modern űrrepülőgépek sorából: automatizált, autonóm, és többször felhasználható. Az Egyesült Államok ebben, mármint az újrahasznosítható űreszközökben látja az űrkutatás jövőjét, és ez nemcsak a NASA-ra érvényes, hanem a magáncégekre is. Nem véletlen, hogy Elon Musk is visszatérő rakétával kísérletezik a SpaceX-nél; jobb egy használt rakéta, mint egy azonnal tönkremenő vadonatúj.

Na de mire jó ez az izé?

Mivel senki nem tud semmit, mindenki a legrosszabbra gondol. Léteznek egészen vad elméletek (űrfegyver! orbitális bombázó! a kínai űrállomás megfigyelője!), és van a hivatalos magyarázat, meg egy csomó adat, ami katonai titoknak számít. Marad a spekuláció.

Lehetséges, hogy az X–37B hasonló feladatot lát el, mint a műholdak, csak nem valószínű. Az Egyesült Államoknak már most is rengeteg, a célnak megfelelő kémműholdja és drónja van. Egyesek nem zárják ki, hogy az X–37B csúcstechnikás szenzorokkal szerelték fel, amivel a Közel-Keletet és más, hasonlóan zűrös régiókat figyelhetnek meg. Ezt ugyan műholdakkal is megtehetnék, de az X–37B gyorsabban módosíthat a pályáján, így szükség esetén hamarabb küldhet helyzetjelentést. A szakértők viszont úgy látják, a napelemek nem termelnek elég energiát az ehhez szükséges pályamódosításhoz.

Igény az volna rá. A Pentagon már 2001-ben is foglalkozott egy űrbombázó finanszírozásával ; akkor az űrbe telepíthető, gyors reagálású fegyverrendszert akartak, amivel 90 percen belül a Föld bármelyik pontjára csapást mérhetnek. Hogy ezzel a projekttel mi lett, azt nem tudni (ha van is ilyen rendszer, még sosem használták). Az X–37B orbitális pályája viszont 300 kilométerre van a Földtől. A csapásméréshez közelebb kéne ereszkedni, és ez sok üzemanyagot igényel: a légierő korábbi mérnöke, Mark Lewis szerint egy ilyen manőver akár a teljes tartalékot felzabálhatja.

Brian Weeden katonai szakértő szerint sem valószínű, hogy űrfegyverről lenne szó, mert az X–37B ugyanúgy startol és landol, mint az űrsiklók, és mindkét esetben kitűnő célpontot nyújtanak; a jármű leszállás közben legalább olyan ártalmatlan és védtelen, mint egy siklórepülő.

Egy másik elmélet szerint az amerikaiak az X–37B-vel zavarják vagy pusztítják el a kritikus fontosságú ellenséges katonai műholdakat. Ez a manőver viszont csak akkor sikerülhet, ha több száz kilométerről is megoldható. Az X–37B ugyanis nem lopakodó. Amatőr csillagászok évek óta nyomon követik a röppályáját; jó időben, a megfelelő felszereléssel gyakran látható az égen. És vajon ki hinné el, hogy az orosz vagy kínai katonai műholdak meghibásodása és az X–37B röppályája között nincs összefüggés? Moszkva és Peking biztosan nem.

A BBC és a Spaceflight cikkei szerint nem zárható ki, hogy az amerikaiak a kínai űrállomás, a Tienkung–1 (Mennyei Palota) után kémkednek – ezt az támasztja alá, hogy ugyanolyan magasságban keringenek a Föld körül. Jim Oberg, az űrkutatás szakértője, aki korábban a NASA-nak is dolgozott, ezt viszont elvetette; a két űreszköz keringési pályája eltér egymástól, így másodpercenként több ezer méteres sebességgel kereszteznék egymás útját. Ilyen körülmények között lehetetlen bármit is megfigyelni.

Az elméletnek annyi alapja van, hogy az Egyesült Államokat tényleg aggasztja Kína katonai potenciálja, és joggal tarthatnak tőle, hogy az űrtechnikájukat is katonai célokra használnák. Peking nem nagyon tesz különbséget a békés civil kutatás és a katonai fejlesztések között, ami a pártállami rendszerben logikus gyakorlat, de nyugaton nem. Az Európai Űrügynökség és a NASA például kimondottan civil kutatásokat végeznek, még akkor is, ha a magánszektor és a hadiipar között gyakori az együttműködés.

Nem biztos, hogy az X–37B műholdakat zavar, vagy maga viselkedik műholdként: lehet, hogy újakat telepít. A 2011-ben indult küldetés során a csillagászok gyakran észlelték a járművet abban a régióban, ahol a műholdak aktivitása amúgy is magas volt. A New York Times korábbi cikke szerint a jármű nagyjából négynaponta tűnik föl ugyanazon a területen; ez alátámasztja a műholdtelepítési elméletet, illetve azt, hogy az X–37B maga is felderítést végez.

Az igazság sem lehet izgalmasabb

Az X–37B az ismert képességei alapján joggal tűnhet az amerikai űrsiklók lebutított, drónosított kistestvérének, de az is lehet, hogy épp egy vadonatúj űrsiklótípus kísérleti modellje. Az X–37B már most is csatlakozhatna az űrállomáshoz – a szükséges technológia már ma is rendelkezésre áll –, de valószínűleg nem erre fogják használni.

A Phantom Works már elkészült az X–37C tervrajzaival; ezek szerint az utód másfél-kétszer akkora lenne, mint a mostani modellek, így akár hat űrhajóst is magával vihetne a világűrbe. Ki tudja, lehet, hogy az USA így próbálja meg csökkenteni a saját függőségét a Szojuz-programtól. Ma csak akkor mehet amerikai űrhajós a Nemzetközi Űrállomásra, ha befizet a bajkonuri űrtaxira.

A Daily Beast és a New York Times évekkel ezelőtt a programhoz közel álló forrásokból annyit ki tudott csikarni, hogy kísérleti rakományokkal és szenzorokkal – például csúcsminőségű kamerákkal – is kísérleteznek, ahogy elektromos szenzorokkal vagy földfigyelő radarokkal is. A Times a hadsereg egyik magas rangú tisztviselőjétől annyit tudott meg, hogy a végső cél a hadiipari alkalmazás lenne, de nem csapásmérő fegyverként, hanem légi támogatásként.

Amíg a Pentagon nem hozza nyilvánosságra az X–37B célját, addig marad a találgatás. A valóság biztos nem lesz olyan izgalmas, mint a műholdakat pusztító űrbombázó rémképe.