A lufieregetés tényleg káros a környezetre

A lufieregetés gyakori velejárója ünnepségeknek és megemlékezéseknek, az esküvőktől a temetéseken át a demonstrációkig lehet vele találkozni. Legutóbb a Balatoni életért közösség a régiónkért csoportnak köszönhetően egy fesztiválkoncert előtti tömeges lufielengedés kavart kisebb balhét, a balatoni lufigate-ben a nyílt levéltől a határozott elhatárolódásig volt minden, ami kell, épp csak munkacsoportok nem alakultak a közös célok megfogalmazására. Érdemes viszont megnézni, mi is a környezetvédők problémája a lufikkal, és mennyire megalapozottak a félelmek.

Az állatvédők már évtizedek óta világszerte harcolnak a kültéri lufieregetés betiltásáért, mert a színes-vidám játékgömbök csalóka módon eltűnnek ugyan a gyanútlan eregető szeme elől, ez viszont nem jelenti azt, hogy nem is térnek vissza a földre vagy éppen a Balatonba. Márpedig ha visszatérnek, össze is szemetelik. Ez ugyanakkor a kisebbik gond, a nagyobbik, hogy a vízparti madarak, a teknősök és más víziállatok ételnek nézhetik a maradványait, és ha lenyelik, a tiltakozók szerint könnyen eltömítheti az emésztőrendszerüket, ami gyakorlatilag kiéhezteti őket, így segítség nélkül bele is halhatnak.

Amikor keveredik a gyomornedvekkel, borzalmas lesz, majdnem olyan, mint a rágógumi, és egyszerűen eldugítja az állatokat

– mondta májusban Jenn Lavers, az ausztráliai Tengeri és Sarkköri Tanulmányok Intézetének kutatója, aki szerint minden huszadik megvizsgált tengeri madár gyomrában találni lufimaradékot.

A nemzetközi lufilobbi szerint viszont nincs itt semmi látnivaló, a léggömblufit csak a zöldek fújják túl. A probléma az, hogy viszonylag kevés kutatás foglalkozik a kérdéssel alaposan, és nehéz is bizonyítani a lufifoszlányok káros hatását.

Ami biztos, hogy hagyományosan kétféle anyagból gyártanak lufit. Az egyik az űrkutatásban is használt BoPET nevű műanyag, amely inkább a Mylar márkanéven ismert. Ebből vannak a fényes bevonatú, csillogó lufik, de szerencsére egyre kevésebbet találni belőlük, mert ez az anyag egyáltalán nem bomlik le, így már a gyártók se annyira erőltetik.

A másik, sokkal gyakoribb anyag a latex, amiből a gumilufik készülnek. A latex képes teljesen lebomlani, ezért máris sokkal jobb választás, ennek gyorsaságáról viszont már megoszlanak a vélemények. A gyártók szerint

egy felfújt latexlufi nagyjából ugyanolyan gyorsan bomlik le, mint egy tölgyfalevél hasonló körülmények között.

A választott hasonlat elárulja, hogy az angol gyártókat tömörítő lufiszövetség az idézetben arra a tanulmányra hivatkozik, amelyre minden gyártó és őket tömörítő lufiszövetség elsősorban. D. K. Burchette jelentése 1989-ben készült, méghozzá az amerikai Lufiművészek Nemzeti Szövetsége megbízásából, ami ki ugyan nem zárja a függetlenségét, de az biztos, hogy meg se erősíti.

A jelentés szerint a magasság növekedésével csökken a légköri nyomás és a hőmérséklet, ami ridegtörést okoz, így nagyjából 8,5 kilométeren a lufik túlnyomó többsége apró darabokra törik, amelyek visszahullanak a földre vagy a vízbe. Azok a lufik, amelyek nem érik el ezt a magasságot, ezért nem nem aprózódnak így el, egyrészt nagyon kevesen vannak (csak ha hibásak, vagy rosszul kötötték meg őket), másrészt nagyon ritkásan érnek földet, negyven négyzetkilométerenként egy-egy.

A másik, már említett fontos állítás pedig, hogy a latexdarabok egy tölgyfalevél gyorsaságával bomlanak le. Ez kellemes hasonlat a lufigyártóknak, mert olyan természetközelin hangzik, holott valójában a tölgyfalevél esetében is hónapokról van szó, ami bőven elég ahhoz, hogy egy állat arra járjon, és megegye. A jelentés ajánlása szerint mindenesetre latexből kell lufit gyártani, és minden rendben lesz.

A másik gyakran előkerülő tanulmány Stephan Irwin 2012-es disszertációja. Ennek az az érdekessége, hogy mindkét tábor megtalálta benne a maga kapaszkodóját.

Irwin élesen bírálta az 1989-es jelentés módszertanát. Az kísérletei azt mutatták, hogy valójában csak a lufik 12 százaléka tört apróra, 81 százalék nagyobb latexdarabokban hullott vissza, amelyek amelyek legalább az eredeti lufiméret felét kitették. Azt is megállapította, hogy a levegőn a latex csak 8-10 hét után vesztette el a rugalmasságát, vízben pedig még tovább, legalább 5 hónapig nem változott számottevően.

Azt viszont a kísérleteken nem sikerült egyértelműen megállapítani, hogy a lufimaradékok veszélyesek-e az élővilágra, ezért Irwin levonta a tanulságot, hogy bizonyára nem azok. Ezzel ugyanakkor több probléma is felmerül. A legfontosabb, hogy túl rövid időt ölelt fel. A kísérlet végén a teknősök 20 százalékánál ugyanis megfigyelték, hogy latex kezdett felgyülemleni az emésztőrendszerükben, a testtömegük pedig csökkenni kezdett. Ez arra utalhat, hogy a lufi elkezdte elzárni az élelem útját, ugyanakkor a kutatás nem tartott elég ideig, hogy ez kiderüljön. Ennek ellenére a tanulmány konklúziója, hogy a lufidarabok elfogyasztása

talán nem jelent veszélyt sok faj számára.

Egy másik 2012-es tanulmány viszont egyértelműen arra jutott, hogy a teknősökre különösen veszélyesek a visszajutó lufik, mert könnyen összekeverik a kedvenc táplálékuknak számító medúzával (mert a ridegtörés miatt a lufi csápszerű csíkokra szakad). Ezért hiába csak nagyjából egy százalék az aránya az összes tengeri szemétben, aránytalanul nagy mértékben hajlamosak lenyelni.

Hasonlót mutatnak a környezetvédő szervezetek gyakorlati tapasztalatai is. Az Egyesült Államok kormányának Hal- és Vadvédelmi Szolgálata (FWS) például rendszeresen egész halom lufit gyűjt össze a partokon. A tengeri élővilág védelmével foglalkozó brit jótékonysági szervezet, a Marine Conservation Society (MCS) pedig 1996 óta méri a partok szennyezettségét, és az adataik szerint

Maga a lufi mellett két további probléma van még a tömeges lufieregetéssel. Az egyik, hogy a latex ridegtörésétől és bomlási idejétől, illetve az állatok étvágyától függetlenül az összekötéshez használt zsinórba a madarak nagyon könnyen – és a tiltakozók szerint nagyon gyakran – belegabalyodnak. Ráadásul ezek a zsinórok ritkábban készülnek lebomló anyagból, ezért tovább okoznak környezeti veszélyt, mint maga a lufi.

A másik gond, hogy olyan sok héliumot használunk el lufieregetésre világszerte, hogy az már komolyan veszélyezteti a Föld héliumkészletét. Ez elsősorban nem azért gond, mert előbb-utóbb így is, úgy is el kell búcsúzni a héliumos lufiktól, hanem mert olyan fontosabb területeken is előszeretettel használják a nemesgázt, mint a szilíciumkristályok növesztése, titánötvözetek előállítása, atomreaktorok működtetése, de fénycsövek töltőgázaként, orvosi berendezések hűtőanyagában vagy éppen rakéták üzemanyagában is megtalálható, illetve szupravezető mágnesek, lézerek és lcd-képernyők gyártásánál is alkalmazzák. Nagy mennyiségben előállítani pedig itt nem tudjuk, a Napig pedig bajos lenne elmenni érte, úgyhogy ha egyszer elfogy, akkor nézhetünk új anyag után. Persze ha sima levegővel töltjük fel a lufit, ez a pont nem érdekes, a tömeges eregetésekhez ugyanakkor tipikusan héliumot használnak, különben nem lenne elég látványos a mutatvány.

Mindez azt eredményezte, hogy néhány helyen már törvényben tiltják a levegőnél könnyebb gázzal töltött lufik eregetését, persze a környezetvédőknek bőven van még mit elérniük ezen a téren. A konszenzus közeledését jelzi, hogy már a lufiiparban is találkozni a tiltakozókéval egyező véleménnyel. Maureen Egan, az Ausztráliai Lufiművészek és Gyártók Egyesületének elnöke például úgy gondolja:

A lufieregetés korának vége. Ami felmegy, le is jön, és nem lesz más, mint szemét.