Menyhért, Mirjam
10 °C
25 °C

Barcs bombázásából háború is lehetett volna

Helikopter 1
1991. október 27-én este a Jugoszláv Néphadsereg vadászgépe bombázta a 12 ezres Barcsot. Több ház megrongálódott a város cigánytelepén, és csak a szerencsén múlt, hogy nem sérült meg senki. A motiváció nagy valószínűséggel csak akkor derülhet ki, ha személyesen meséli el a pilóta, hogy mi történt azon a 25 évvel ezelőtti estén.

LÉGIVESZÉLY BARCSON – Ezzel a sokkoló címmel jelent meg az október 29-i Somogyi Hírlap. „Megdöbbentő hír rázta meg a megye és az ország közvéleményét: jugoszláv repülőgépek támadták (?!) vasárnap este határ menti városunkat. Barcs lakossága ezen a megrázó estén közvetlen közelről érezte a háború borzalmait.”

A lövedékek Barcs cigánytelepére hullottak, több házat megrongáltak, a bombák tárolására szolgáló kazetta pedig a temetőbe csapódott, és többmázsás sírköveket is elmozdított. A legnagyobb kár Balogh Károly házát érte. A sertéshizlaldában dolgozó férfi a Magyar Televíziónak is nyilatkozott: „Egy hatalmas nagy robbanást lehetett hallani. Befutottam, láttam, hogy a két kislányom meg a feleségem ott sír, mondtam, hogy jöjjenek ki gyorsan, nehogy valami robbanás legyen még valahol.” A képek a megrongálódott ház belsejét mutatták: egy 20 centiméteres átmérőjű gránát ütötte lyuk a plafonon, alatta törmelékekkel borított hálós gyerekágy.

Néhány nappal később Antall József és Für Lajos is Barcsra látogatott. A miniszterelnök a BARCS FÉL főcímmel megjelenő Somogyi Hírlap egy számát magasba emelve azt mondta: „Üzenem a barcsiaknak, hogy ne féljenek, mert mindent elkövetünk a biztonságukért, a hasonló esetek megelőzéséért.”

A honvédelmi miniszter is ebben a szellemben nyilatkozott: „Eddig 19-et [berepüléses határsértést] tudtunk. Mindenképpen el akarjuk kerülni a konfrontációt, ilyen szörnyűségeket azonban nem lehet tartósan elviselni. A jövőben esetleges magyar válaszlépésekről nem tudok mit mondani. Az az esetleges újabb berepülések jellegétől, a körülményektől függ.”

Jugoszlávia halála

1991 októberének végén már teljes erővel tombolt a délszláv háború. Horvátország és Szlovénia néhány hónappal korábban kinyilvánította függetlenségét. Mivel Szlovéniában nem éltek egy tömbben szerbek, így a Belgrád vezette Jugoszlávia egy tíznapos, 63 halálos áldozattal járó háború után békén hagyta őket.

Nem úgy Horvátországot, ahol nagy tömbben éltek szerbek, és az oltalmazójukként fellépő Slobodan Milošević nem hagyhatta őket horvát fennhatóság alá jutni, a háború jórészt a Horvátországban élő szerbeket védelmező és/vagy a horvát és a magyar lakosságot elűző Jugoszláv Néphadsereg alakulatai és a horvát területvédelmi erők között folyt. 1991. október végére javában zajlott Vukovár és Dubrovnik ostroma, de lőtték Zágrábot is. Mindennek tetejébe Bosznia-Hercegovina is kikiáltotta a függetlenségét, de a harcok ott még nem kezdődtek el.

Magyarország többszörösen is kényes helyzetben volt. Sohasem jó, ha az ország szomszédságában háború pusztít, ráadásul horvát, de különösen szerb területen jelentős számú magyarság élt, miközben Budapest szemmel láthatóan Zágrábbal szimpatizált. Megkönnyítette ezt a több évszázados közös múlt, a horvátok katolicizmusa, valamint az, hogy a szocialista Milošević vezette Szerbia, illetve a Jugoszláv Néphadsereg valódi agresszorként lépett fel. A Budapest és Zágráb közötti szimpatizálásnak ráadásul olyan kézzel fogható jelei is voltak, mint az a 36 ezer Kalasnyikov-géppisztoly, ami néhány hónappal korábban a Munkásőrségtől került az akkor még csak függetlenségre törekvő Horvátországba.

Miért bombázták Barcsot?

Barcs bombázása után számos elmélet született annak okairól:

  • A gép valójában a 17 kilométerrel odébb, a határ túloldalán fekvő Verőce (Virovitica) cukorgyárát akarta bombázni, csakhogy eltévedt a sötétben. Az elméletet gyengíti, hogy Horvátországban a sorozatos bombázások miatt elsötétítés volt érvényben, vagyis a tiszta éjszakában csak a magyar városok fényei ragyoghattak. (Verőce amúgy a nagyszerb szélsőségeseknek szimbolikus helyszín: Vojislav Šešelj többször meghirdette, hogy Szerbia nyugati határának a Verőce–Károlyváros–Ogulin–Karlobag-vonalnak kell lennie; amúgy fénykorában ígérte ő azt is, hogy lesz még német–szerb határ.)
  • Barcsot egy horvát gép bombázta, hogy a Jugoszláv Néphadsereget és így Belgrádot okoló Magyarországot a saját oldalán belerángassa a háborúba. Tetszetős érv, csakhogy ekkor még nem létezett horvát légierő. Éppen két nappal Barcs bombázása előtt dezertált Rudolf Perešin, a Jugoszláv Néphadsereg horvát pilótája MiG-21-esével Ausztriába. Perešin és három másik szökött pilóta gépéből alakult meg a horvát légierő. (Az persze nem zárható ki, hogy a Jugoszláv Néphadsereg egy horvát származású tisztje így akarta akciójával Magyarországot katonailag is behúzni hazája oldalán a háborúba.)
  • A gép műszaki hiba miatt oldotta ki a bombát. Az elmélet hívei szerint az is az ő állításukat támasztja alá, hogy a bombaszállító kazetta leesett, noha annak fenn kellett volna maradnia a gépen. Mindennek ellentmond, hogy a szakértők szerint a bombákat rendeltetésszerűen élesítették, a kazettáknak a levegőben kellett szétnyílniuk.
  • A gép a hadművelet során magyar területre áttévedt horvát katonákat vett üldözőbe. Lesz még szó a cikkben arról, hogy a háború alatt tényleg volt, hogy horvát katonák magyar területre tévedtek, de ebben az esetben ez nem valószínű, mivel Verőce és környékén akkoriban nem voltak harcok.
untitled map 8 by index 10 25 2016 06 30 09.png

Két-három katonaszemély elég volt hozzá

Ha a fentieket elvetjük, akkor egy verzió marad: Belgrád szándékosan bombázta Barcsot. Ezt állítja tanulmányában Hollósi Nándor, aki az idő tájt a Magyar Honvédség repülőfőnökének technikai helyetteseként szolgált, és részt vett az esetet vizsgáló magyar–jugoszláv vegyesbizottság szabadkai tárgyalásain is. Hogy volt-e kazettás bombájuk a jugoszlávoknak, azt egy 1988-as, a jugoszláv légierő nyílt napján készült fényképfelvétel bizonyította. Mindezt a brit katonai véderőattasé is megerősítette.

De hogy pontosan miért is támadták Barcsot a Jugoszláv Néphadsereg gépei, azt a vegyesbizottságnak sem sikerült kiderítenie, mert a szerbek mindent tagadtak. Hollósi Nándor a szabadkai tárgyalásokon a szerbek magatartása alapján úgy ítélte meg, hogy nem titkos belgrádi kormányzati akció vagy a jugoszláv légierő vezetésének döntése állt a bombázás háttérében, hanem „két-három reptéri katonaszemély közös tevékenységének eredménye”. 

Különös, egyben a belgrádi kormányzat felelősségét közvetve kizáró véletlen, hogy Vladislav Jovanović szerb külügyminiszter éppen Barcs bombázásának estéjén érkezett hivatalos látogatásra Budapestre. A hangulatra jellemző volt, hogy elutazása előtt felemlegette a horvátoknak küldött magyar Kalasnyikovok ügyét. A másnapi budapesti sajtótájékoztatón viszont ő élt át kínos pillanatokat. A bombázásról az MTI korabeli tudósítása szerint ezt mondta: „A bombázás bizonyára véletlen volt, hiszen a szövetségi haderő nem kívánja a konfliktus kiszélesítését."

A legsúlyosabb félelmeink megvalósulása

„Nem gondoltam arra, hogy háború lesz – mondja most a 25 évvel ezelőtti esetről Jeszenszky Géza, aki 1990 és 1994 között Magyarország külügyminisztere volt. – Nem ez volt az első légtérsértés, de ez volt a legsúlyosabb provokáció. Eldöntöttük, hogy nem ülünk fel a provokációnak, mert világos volt a szerb vezetés célja: Magyarországot belerángatni a konfliktusba."

A volt külügyminiszter azt mondja, hogy Magyarország kormánya eleinte abban volt érdekelt, hogy Jugoszláviát konföderációvá alakítsák, de a horvát függetlenség kikiáltása után Antall József célja megváltozott: ne elsőként, de ne is utolsóként ismerjük el Horvátországot. Kényes volt a helyzetünk, mert a 800 éves együttélés okán a horvátokkal szoros barátságot akartunk ápolni, a szerbekkel a korrekt viszonyt fenntartani, miközben tekintettel kellett lenni a szerb fennhatóság alatt élő több százezer magyarra, nehogy etnikai tisztogatás áldozatai legyenek.

Ebben a helyzetben a Kalasnyikov-ügy kipattanása a legsúlyosabb félelmek megvalósulását vetítette előre. Jeszenszky szerint ez egy jugoszláv belpolitikai játszma része volt. A fegyvereket három részletben kellett volna szállítani a horvát rendőrségnek 1990 őszén, vagyis jóval a horvát függetlenség kikiáltása előtt. A jugoszláv hadügyminisztérium az első szállítás után jelezte kifogását, egyben megegyezett a magyar honvédelmi minisztériummal arról, hogy a szállítások leállnak, az ügyet pedig nem hozzák nyilvánosságra. Hónapokkal később mégis bemutattak egy felvételt a belgrádi híradóban a magyar fegyverszállításról, valamint olyan csúsztatásokról, hogy a magyar–horvát határon (ami valójában magyar–jugoszláv határ volt még akkor) özönlenek a fegyverek Zágrábba, ezzel erősen Magyarország ellen hangolva a szerb közvéleményt. A barcsi bombázás kapcsán még négy dologra kérdeztünk rá a volt külügyminiszternél.

Egy szerb–magyar fegyveres konfliktus lehetőségéről „A jugoszláv hadsereg a német után a második legerősebb hadsereg volt Európában. Azt hittem, egyből lerohanják a horvátokat. Egy jugoszláv–magyar fegyveres konfliktus esetén Magyarországot súlyos veszteségek érhették volna, veszélyben lehetett volna a paksi atomerőmű is. A védelmet a NATO-nál kerestük, verbálisan kaptunk is garanciákat.”

Nem akartak-e válaszcsapást a magyar szélsőségesek?„Nem voltak még jelentősebb szélsőséges erők 1991-ben. Csurka István szélsőjobboldali irányváltást sürgető pamfletje 1992. augusztus 20-án jelent meg. Amikor az ellenzék a Kalasnyikov-ügy miatt lemondásra szólította fel a miniszterelnököt, a hadügyminisztert és a külügyminisztert, akkor az MDF összébb zárta a sorokat. A magyar társadalom józan volt, és félt a háborútól. "Egy magyar-szerb fegyveres akcióban mi súlyos vereséget szenvedtünk volna, a világ sem állt volna mellénk, a népharag pedig elkergette volna a kormányt.”

Átengedtünk horvát katonákat Magyarországra? „Bizony-bizony, a horvát barátainkat sok módon támogattuk. Visszavonuló katonákat befogadtunk és lefegyvereztünk. Jog szerint ilyenkor el kell venni a fegyvereket és táborba kell zárni a katonákat. Csakhogy itt nem volt nyílt háború, ezért a fegyvereket elvettük ugyan, de a katonákat visszaengedtük horvát területre. Tudomásom szerint fegyver nélkül, de nem voltam ott, nem tudtam ellenőrizni."

Honnan tudtunk arról, hogy szándékosan lőtték Barcsot? „Túl sok volt a véletlen. Nem elég, hogy berepült a gép, még egy bombát is elejt, ráadásul pont lakott területre. Bocsánatkérést sem kaptunk, de egy biztos: Barcs bombázása után a légtérsértések megszűntek.”

Kremzír, Szili, Koplárovics

„Chicagónak indult, Barcs lett belőle" – mondja Sándor Máté, a Móricz Zsigmond Művelődési Központ és Dráva Közérdekű Muzeális Kiállítóhely munkatársa a tizenkétezres város történelméről. Nagy kedvvel mesél a Kremzír családról. Károly a 19. század közepén egy szekérrel jött Barcsra, eleinte hulladékok, szerves anyagok gyűjtésével foglalkozott. 1866-ban egy mocsaras, művelésre alkalmatlannak hitt földet vásárolt olcsón a Széchenyiektől, amiből a fia mintagazdaságot varázsolt. Ez lett Belcsapuszta, ma Barcs külvárosa, ahol menthetetlenül lepusztulva, de ma is áll a Kremzírek építtette kastély tiszteletet parancsoló romja. A Kremzír család második világháborút túlélt tagjainak leszármazottjai Ausztráliában élnek.

A Magyarországnak Szili Katalint és Koplárovics Bélát adó várost járva másfajta romokra bukkan az ember. A nyolcvanas-kilencvenes években csúcsra járt a délszláv bevásárlóturizmus. A helyi kereskedők annyira jól éltek, hogy megtehették: hétfőn egyáltalán nem nyitottak ki. Mellesleg ezt a szokásukat megőrizték, pedig azóta rengeteg a bezárt bolt, áruház Barcson, a nyolcvanas évek divatos stílusában épített kisáruházainak zömében pedig kínai áruházak vannak vagy üresek.

Egy kazettaroncs még megvan

A régebben Dráva Múzeumnak hívott (az épületre most is ez van kiírva) kiállítóhelyen őrzik az egyik kazettás bombának egy darabját. „Négy évvel a bombázás után adományozta a múzeum volt munkatársának apósa – mondja Sándor Máté, hogyan került a relikvia a múzeum tulajdonába. – A nagyobb darabokat a hatóságok elvitték, a többit, így ezt is, a lakosok tették el."

Az Arany János utca olyan, mint a cigánytelep főutcája. Itt van a helyi cigány önkormányzat központja, több mint száz adag ételt osztanak ki delenként, jönnek is az emberek mindenfelől. A porták szépen rendben vannak tartva, itt ugyanis közmunkásokat kérhetnek az idős emberek, a gyermeküket egyedül nevelő szülők vagy más rászorulók a környezetük rendbetételére, de akár hólapátolásra is. Egy ház azért még emlékeztet a 25 évvel ezelőtti történésekre, az oldala rendesen meg van szórva repeszekkel. A legnagyobb kárt szenvedett épület, a korabeli Híradóban is feltűnt Balogh Károly házán már semmilyen nyom nem látszik. Balogh még mindig a sertéshizlaldában dolgozik, amikor ott jártunk, a felesége volt otthon.

Jó, hogy nem maradt a gyerekágyban

„A bombázás estéjén négyen voltunk itthon, a férjem, a féléves és a hároméves lányom és én, együtt néztük a tévét – emlékszik 1991. október 27. estéjére Balogh Károlyné. – Mondtam a férjemnek, hogy tegyél a kazánra, mert hideg van. Megyek, megyek, mondta. Egyszer csak hallottam a lövéseket, durranásokat, nagy fényt. Nem tudtuk, mi történt, befeküdtünk a lányaimmal az ágyra, átöleltem őket, hogy megvédjem. Amikor bejött a férjem, mondta, hogy bombázás volt. Fogtam a gyerekeket, átmentem édesanyámékhoz, de akkor már jöttek a rendőrök, katonák.”

A Balogh család egy-két hét után költözhetett haza, a javítást az önkormányzat állta. És emlékeznek még a gyerekek a 25 évvel ezelőtt történtekre? „A kisebbik nagyon sírt, jó, hogy nem hagytuk a gyerekágyban. Ott volt a sarokban az ágy, oda esett a bomba. Egyikük sem emlékszik már a bombázásra. A nagyobbik Londonban él, leérettségizett, a kisebbik most ment haza Győrből, terhes, és született egy fia is.”

Ha néhány száz méterrel odébb csapódnak be

A délszláv háború hátralévő részében hasonló atrocitás már nem történt. A magyar–jugoszláv vegyesbizottság Szabadkán megállapodott abban, hogy a két ország légvédelmi központjai forródrótos kapcsolatban állnak egymással, és ha bármelyik fél a határ két oldalán meghúzott 20-20 kilométeres sávban katonai repülést tervez, arról előre kell értesíteni a másik felet.

Arra pedig jobb nem gondolni, ami Hollósi Nándort kísértette sokáig: „Egy ideig nem tudtam elszakadni attól a rémképtől, hogy ezek a bombák a 27-én esti bombavetési iránytól néhány száz méterrel oldalra, a város belső területei felé repülve is becsapódhattak volna. A szétrepülő sok ezer repesz több ember életét kioltja, még több sebesülést okozva, hiszen a ledobott kazettákból kiszabadult, összesen 288 db kiskaliberű repeszbombát éppen az élőerő pusztítására tervezték. [...] Arra gondoltam, hogy ha egy ilyen eset megtörténne, akkor a magyar zászlókkal letakart koporsók láttán a közvélemény jelentős része megtorlást követelt volna, amelyet nagyon nehéz lett volna leszerelni.”

Források: az RTL Klub XXI. század című műsorának 2008. február 5-i adása, a Somogyi Hírlap korabeli példányai, az MTI archívuma, Hollósi Nándor tanulmánya a Kötéltáncban, a Wikipedia szócikke.