Hatvan év után kiderült, hány antiszemita volt az '56-os magyarok között

A kutatás rögtön a forradalom után, 1957-ben indult komoly elméleti háttérrel és összetett módszertannal. Az csak az egyik lába volt, hogy 7700 kérdőívet küldtek szét az Észak-Amerikába és Nyugat-Európába került magyar menekülteknek. Kipróbálták az akkor még elég újnak számító fókuszcsoportos interjúkat is, azon kívül megvizsgálták az Amerikában akkor elérhető teljes forradalmi sajtóanyagot és a rádióadásokat. Még az 1956-ban megjelent magyar versek társadalmi-politikai utalásait is kielemezték.

Valójában egyszemélyes vállalkozásról volt szó. A kutatásvezető egy néhány évvel korábban Amerikába került magyar társadalomtudós volt, Kovrig Béla, akit ma a szakmában sem sokan tudnak elhelyezni, pedig jelentős figura volt már a világháború előtt is: társadalompolitikus, a visszacsatolás után a kolozsvári egyetem rektora, leginkább keresztényszocialistának lehet mondani. Ő írta a Kereszténydemokrata Néppárt első programját, majd 1948-ban, vagyis nagyjából az utolsó pillanatban emigrált. Amerikai követségi autó csomagtartójában vitték át feleségével a határon, majd a Keleti ruhatárába beadott csomagjaikat is utánuk küldték. Pofátlanul ügyes szökés volt egy polgári ideológustól, vegzálta is itthon maradt anyját az ÁVH évekig.

Gyanúsan fiatal férfiak

Kovrig kint egy kisebb egyetemen kapott társadalomkutatói állást; akkor, amikor Magyarországon éppen betiltották a burzsoá áltudománynak bélyegzett szociológiát. Már csak ezért is különleges az amerikás magyarrá lett tudós magyar menekültekről és a forradalomról szóló kutatása. Annak ellenére is, hogy nem tudta teljesen befejezni. Kovrig ugyanis addig győzködte hiába az akadémiai pénzosztókat, hogy megéri a kutatására áldozni, amíg beütött az igazi deadline: 1962-ben a szíve vitte el.

Az amerikai magyar szociológus munkája ezután nagyon sokáig feldolgozatlanul hevert a hagyatékában; a közelmúltban azonban előbányászták, és most könyvként is megjelent. Amit ad: egy idáig ismeretlen kép arról, hogy milyennek látták a forradalomban résztvevők és az emigrációt választók 1956-ot.

Kovrig a visszaküldött kérdőívekből végül 1300-at tudott feldolgozni. Bár törekedett a reprezentativitásra, nem tudhatjuk pontosan, hogy a válaszolók mennyire fedték le a 200 ezernyi magyar menekültet. A megoszlás mindenesetre megfelel annak, amit a csepeli melósoktól a pesti srácokon át az egyetemistákig és a Petőfi körösökig sokféle halmazból összetevődő ‘56-osokról nagyjából gondolni szokás: közel harmaduk diák, ötödük értelmiségi vagy köztisztviselő, negyedük munkás – ez a forradalom résztvevőinek három karakteres nagy kategóriája. A Kovrignak válaszolók jó 70 százaléka úgy nyilatkozott, hogy a fegyveres harcokban is részt vett. A kitöltők több mint fele 25 év alatti férfi – vagyis 1956 után leginkább ugyanazok, a legmobilabbak és vállalkozókedvűek mentek el Magyarországról, akik amúgy is neki szoktak indulni a világnak – mint a mostani menekültválságban is a Közel-Keletről Európa felé.

De Kovrig nem a menekültek demográfiájára volt elsősorban kíváncsi. A válaszokból a friss emigránsok elképzeléseit és azokból – mondjuk úgy – a forradalom programját akarta rekonstruálni. Nagy súlyt helyezett arra, hogy cáfolja a szovjet ideológiai címkéket: nem, ‘56 nem ellenforradalom volt, már csak azért sem, mert nem a Horthy-rendszerhez, hanem az 1945–46-os állapotokhoz, vagyis a koalíciós időszak vívmányaihoz akart visszatérni. És nem, a forradalom összességében nacionalista sem volt – érvel –, csak hazafias: a Romániában és Csehszlovákiában hangoztatott szovjet szólamokkal szemben nem volt benne semmi irredentizmus, és az antiszemitizmus is marginális (Kovrig szerint a kitöltők között alig 10 százalékos) maradt. Bár úgy gondolta, hogy az ötvenes években a magyar társadalom, ha rejtve is, de a zsidó kommunisták nagy száma miatt erősebben antiszemita volt, mint akár 1943-ban, ez a forradalomban adatai szerint kevéssé jelenik meg. Jellemzőnek tartja, hogy a pesti utcán is visszafogták az antiszemita szövegekkel próbálkozókat, „hogy megőrizzék a forradalom tisztaságát”.

Best of XX. század

A magyar menekültek kérdőívei szerint a szovjet rendszer Magyarországnak elsősorban gyarmati kizsákmányolást és diktatúrát hozott, melynek lényege „a magyar szellemmel össze nem férő életmód” ránk kényszerítése. A felkelés Kovrig értelmezésében is leginkább Rákosiék moszkvai „importkommunizmusával” szemben tört ki – fő arca pedig Nagy Imre, egy jellegzetes „nemzeti kommunista”. Kovrig, aki kereszténydemokrataként ideológiailag nyilván távol állt a kommunizmus bármely válfajától, forradalomról szóló könyvében (ennek már a címe is világos üzenettel bír: „Nemzeti kommunizmus és Magyarország. Egy eszme története”) pozitívan értékeli a Nagy Imre-féle vonalat.

„Hű maradt önmagához haláláig – írja róla, nagyra értékelve forradalmi átállását. – Két legfőbb érték volt az övé: a magyar nép és a kommunista párt. De ilyen szélsőséges helyzetben, rettenetes többirányú nyomás alatt, dönteni, választani kell. Nagy Imre választott: egyetlen, legfőbb értéke a magyar paraszt, a magyar falu lett – az ő kifejezésével élve: a »nép«.”

Bár Nagy Imrét a mai hivatalos emlékezetpolitika legszívesebben kiradírozná az ‘56-os sztoriból, az emigránsok között ekkor még volt respektje. Kovrig megkérdezte, hogy a válaszolók szerint kik „századunk legnagyobb magyarjai”. A sorrend az 1957-es válaszok alapján:

1. Mindszenty
2. Teleki
3. Nagy Imre
4. Maléter Pál

Érdekes a legártalmasabbak listája is – ezen Kádár csak azért nem szerepel, mert szinte mindenki megemlítette, így elemzési szempontból Kovrignak ő nem volt érdekes. Szóval, a képzeletbeli Kádár után a leggyűlöltebbek:

1. Rákosi
2. Gerő
3. Nagy Ferenc, a volt kisgazda miniszterelnök

Az ő helye utólag meglepő lehet – Kovrig szerint a magyarázat, hogy sokan benne látták a kollaboráció megtestesítőjét, annak ellenére is, hogy 1947-ben emigrációba kényszerítették.

Balos volt a forradalom?

Nem csak Nagy Imrét látta azonban pozitívan, a kutató 1956 szocialista tartalmát sem tagadta. A felkelés „valódi szocialista átalakulást tűzött ki célul” – írja –, ennek részletei azonban kidolgozatlanok voltak. „Ám hogy ez a rendkívül preferált szocializmus valójában miféle társadalmi-gazdasági rendszer legyen, az tisztázatlan maradt” – ez talán szükségszerű is volt, hiszen a létező kommunizmussal szemben a magyar fiataloknak legfeljebb csak utópisztikus, elnagyolt víziója lehetett a marxizmus elképzelt humanisztikus magjáról.

Kovrig 1957-ben a kérdőívekkel is vizsgálta a felkelők politikai értékeit. A menekültek 41 százalékát konzervatívnak, 20 százalékát szocialistának kódolta, a többieket a középutasok vagy a határozatlanok közé sorolta be. Diagnózisa szerint a forradalmárok többsége a „kapitalizmus” és a „szocializmus” között akart leginkább valamit – hogy mit, azt a könyv végére magyar szocialista népiségnek nevezi el, és a népiek örök utópiájával, a harmadik utas elképzelésekkel kapcsolja össze. Ez összevág a mai történészi értékelésekkel. „Ha van közös nevező, az a harmadikutasság: se nem szovjet típusú rendszert, se nem a két világháború közötti világot. Hanem akkor mit? Hát a franc se tudja, valamit a kettő között, demokratikus berendezkedéssel” –  festette le  Rainer M. János, az 1956-os Intézet vezetője a homályosságában is jellegzetes ‘56-os víziót.

Persze az a kérdés, hogy mi is volt a forradalom „valódi” célja, hatvan év után sincs lezárva – talán nem is lehet rá válaszolni. A forradalomba sok mindent, és annak az ellenkezőjét is bele lehet projektálni, részben éppen az akkori programok kidolgozatlansága miatt. „Arra nem volt elegendő idő, hogy programokról vitázzanak, ezt legfeljebb majd a börtöncella hűvösében tehették meg a résztvevők” – fogalmazott ugyanebben az indexes interjújában Rainer, azt hangsúlyozva, hogy az eklektikus elképzelések között egyszerre voltak polgári demokratikus követelések, reformkommunista, szocdem és agrárjellegűek, miközben a közös platform a patriotizmus, a nemzeti függetlenség volt.

Bár a forradalmat a szovjet tankok leverték, végső értékelésében az amerikai magyar kutató abban bízott (igaz, mindig ebben szoktunk), hogy a bukás morális győzelem és kivételes történelmi esély: „A magyarokat a felkelés »mézeshete« alatt általuk megközelített nemzeti egység tapasztalata, majd a saját és nemzetük szabadságát ismét könyörtelenül szétzúzó közös ellenség iránti halálos megvetés és bősz harag a társadalmi integráltságnak és a nemzet politikai egységének olyan fokába cementezte össze, amilyet újabb kori történelmük során soha nem értek el.”

Kovrig Béla 1962-ben meghalt, nem kellett látnia, hogy a Kádár-rendszer hogyan cáfolja meg szép hipotézisét.