Többé már nem fagy be a Duna

Először is az időjárás, természetesen. A Kárpát-medencében a felmelegedés éppen télen a legerősebb, a januári középhőmérséklet 1901 óta közel két fokot emelkedett. De extrém hideg és szokatlanul enyhe tél, ahogy korábban is, azért mostanában is előfordul, így ettől még legalább néha beállhatna a folyón a jég. Mint a nyolcvanas évek két emlékezetesen kemény telén, 1985-ben és a generációk igazi télélményét adó 1987-ben, amikor talán utoljára fagyott volna be teljesen a Duna, ha Paksnál nem mennek neki a jégtörők. 

Kellene már egy kis jégkorszak?

A mából nézve jópofa legendának tűnhet, hogy Mátyást 1458-ban a Duna jegén kiáltották ki királynak – de a történelmi időkben nem volt ebben semmi különös: voltak hosszabb időszakok, amikor inkább az volt kivételes, ha nem állt össze annyira a jég, hogy rá lehessen menni a folyóra. A krónikák szerint a rómaiak 172-ben úgy harcoltak a barbár seregek ellen a befagyott Dunán, mintha szárazföldön lettek volna, és ez így volt rendjén.

A Duna, mint rendesen, erősen befagyott, mert az ilyen folyó oly kőkeményen befagy, hogy egész hadsereget bírt el, kocsikat, szánokat, s mindenfajta szállítóeszközt

– jegyezték fel az V. században. A tatárjárás idején hasonlóképpen: bár a tatárok hónapokig nem tudtak átkelni a Dunán, amikor 1241 karácsonyán a folyó befagyott, megnyílt volna előttük az út. A magyarok azonban állandóan törték a jeget, és a jégen vitézül ellenálltak – időt nyerve a nyugati országrésznek.

Igazi kemény telek azonban csak ezután jöttek sorban. A 15 éves háború idején a török és a magyar csapatok is rendszeresen jártak át a Duna jegén, az 1690 körüli években pedig egész Európa fagyoskodott, az egyébként enyhébb klímájú Londonban is a Temze jegén tartottak ekkor vásárokat – mondta az Indexnek Rácz Lajos történeti ökológus. A tágabb ok a XIV. századtól a XIX. közepéig tartó globális lehűlés volt, melyet nem véletlenül hívnak kis jégkorszaknak a klímatörténészek: ez volt a történelmi idők, vagyis az elmúlt 12 ezer év leghidegebb periódusa.

Nálunk, a Kárpát-medencében, lehűlés idején nő a csapadék mennyisége, vagyis a maihoz képest jelentős hómennyiséggel is kellett számolni. Kivételes években a Duna ekkoriban a Fekete-erdőtől a egészen a Fekete-tengerig befagyott. Nem is az utóbbi az érdekes, a lassabban folyó Al-Dunán a XX. században is rendszeresen jártak át emberek, fuvarosok vagy éppen farkasok a jégen Románia és Bulgária között. A nagyobb meredekségű német szakaszokon azonban ma már kivételes a jegesedés.

A jég a közösülést igencsak engedi

A dunai jégpáncélnak jelentős előnyei voltak. Mint 1657-ben: „Igen erős telünk volt nagy hóval és egyúttal erősen fagyott. A tél legnagyobb részében a megrakott Schlesinger-féle kocsikkal át lehetett a Dunán fuvarozni. Egész télen oly jó utak voltak, hogy lóval és ökörrel egyhamar nem lehetett annyit elvégezni, mint az idén télen.”

Az 1810-es évektől aztán még ehhez képest is keményebb és jegesebb telek jöttek. Rácz Lajos kutatásai szerint ekkor új klímarezsim köszöntött be, és ennek legfőbb jele mindenkor az volt, hogy teljesen beáll-e a Duna jege. Míg addig erre nagyjából minden második évben került sor (a XIX. század egészében száz év alatt negyvenszer fagyott be a Duna), az ezt követő négy évtizedben néhány évtől eltekintve már mindig.

Az időnek keménysége nagyon kedves a jégen járóknak. Olly erős a Dunának töredékeny háta, hogy a lovakat és szekereket megbírván, a közösülést igen megkönnyebbíti

– jegyezték fel 1811-ben, a közösülés alatt a közlekedést értve. 1817-ben Komáromban „egész áprilisban egy nap se múlt el, hogy azon hó ne esett volna több ízben”, és még április 29-én is rá lehetett menni a jégre. A rekordév viszont az 1830-as volt, amikor 99 napon keresztül, december 9. és március 19. között folyamatosan be volt állva a jég Pest-Budán.

Adjátok vissza a szigeteimet

Bár a folyó már a vízfelület 90 százalékos jegesedésénél is befagyottnak tekinthető (Budán például a hőforrások közelében nem vagy csak alig tud befagyni a Duna), a megfelelő helyeken kellő jégvastagságnál már ilyenkor is át lehetett kelni – noha nem voltak ritkák a jégbeszakadásokról szóló híradások sem.

A jég azonban nem csak a téli összeköttetést teremtette meg a két part között. A jeges ár nagy veszélyt jelentett a városra. Mint az 1838-as árvíznél, amikor a csepeli szigetcsúcsnál lévő Kopaszi-zátonynál torlódott fel több emelet magasságban a zajló jég úgy, hogy a víz délről is elöntötte Pestet, romba döntve a város házainak többségét. Bár az 1838-as pusztítás mértéke kiemelkedett, a Duna folyásirányából következően a veszély állandó volt: itt ugyanis az olvadás fentről indul, „a meginduló jégtömeg azonban nem tud haladni, mivel a folyásirányban még vastag jégpáncélt talál” – foglalja össze a problémát a Dunai szigetek blog vonatkozó posztja.

Mint a blogszerkesztő Szávoszt-Vass Dániel kérdésünkre kiemelte: a kiegyezés utáni nagy folyószabályozások egyik legfontosabb célja a jeges árvizek megelőzése volt, ezért takarították el a zátonyokat és jó néhány dunai szigetet (mint a Margit-sziget melletti Fürdő-szigetet), szűkítették a medret például Lágymányosnál, és zárták le a csepeli ágat. Jégtorlaszok ugyanis elsősorban ilyen helyeken, szigetcsúcsokon, mederelágazásoknál, zátonyoknál, gázlóknál, szűk kanyarulatoknál szoktak képződni. A Duna nagy kanyarulatainak átvágásával nem csak a hajózást gyorsították, a leghírhedtebb jégdugóképződési helyek közül is többet (Imsós és Várszeg) ekkor szüntettek meg.

A klímaváltozás mellett a meder mesterséges megváltoztatása miatt ritkultak meg azok az évek, amikor a Duna teljesen befagy. Ez leginkább még a folyó magyarországi alsóbb szakaszain, Paks alatt fordulhatott elő ezután is, följebb tényleg csak kivételes időkben. Mint „az évszázad telén”, 1940-ben, amikor a tahitótfalusiak, örülve, hogy nem kell fizetniük a révért; lovas szánokkal a Duna jegén hordták át az árut a váci piacra. Ehhez hagyományosan szalmával szórták fel a folyó jegét – nemcsak azért, hogy kevésbé csússzon, hanem azért is, mert a szalma belefagyva az üvegszálhoz hasonlóan viselkedik, és növeli a jég teherbíró képességét.

Csússzunk át a Palára

Egyszer-egyszer azért még a háború után is előfordult, hogy teljesen befagyott a Duna. Ez megtörtént már az ostrom közben is: ‘45 januárjában az oroszok a félkész Árpád híd pillérei mellett a jégen átkelve foglalták el a Margitszigetet. 1956-ban a légierő már békés szándékkal próbálta szétbombázni a jégtorlaszokat, de még a hatvanas években is vannak képek arról, hogy a Szentendrei-szigetnél, de Budapestnél is teljesen befagyott a Duna.

Volt olyan belevaló gyerek, aki ekkor is átkelt rajta. A 15 éves Krekács Károly brahiból oda-vissza a jég hátán ment át Óbuda-Újlakról ‘63. március elején a Margitszigetre.

A part menti sáv volt a legveszélyesebb, amikor ott ruhástul beszakadtam, mire hazaértem, kopogósra fagyott a gatyám

– mesélte az Indexnek. De a kalandnak a dicsőségen kívül más haszna is volt:

„A Margitszigeten meg a Palatinus befolyója volt a kritikus rész, de egyébként simán lehetett menni a jégen. Ha középen északnak indultunk, egészen a Hajógyári-sziget végéig lehetett menni, ott volt a jég pereme. A jeges víz mindenfélét hozott, én két pallót vittem haza, amiért 50 forintot kaptam egy építési vállalkozótól, amit aztán többek között női szeszélyre költöttük. Március 15-re aztán teljesen eltűnt a jég.”

Budapestnél valószínűleg ekkor, 54 évvel ezelőtt fagyott be utoljára teljesen a Duna. (Ha máshogy emlékszik, vagy önnek is vannak kapcsolódó befagyott Duna-élményei, írja meg nekünk!) Az, hogy a folyó még egyszer teljesen beálljon, már alig-alig képzelhető el. A történelmi meteorológia szerint ehhez még a folyószabályozások előtt is tartós hideg, legalább 11 napnyi folyamatos fagy kellett, legalább mínusz 5 fokos hideggel. Az elmúlt százötven év medermunkálatai miatt ennél ma még többre lenne szükség, és akkor még nem beszéltünk a jégtörőkről, az árvízveszély elhárításáról és a nagy turistahajók érdekeiről: hiába tűnik romantikusnak, nem hagynák, hogy így válasszunk új királyt magunknak.