Mintha a pesti Dunakorzón állva kéne leolvasni egy a Várban lévő mobil kijelzőjét, nagyjából akkora kihívás volt megtalálni India közel nyolc évvel ezelőtt elveszített Chandrayaan-1 űrszondáját. A körülbelül másfél köbméteres fémdobozról egészen mostanáig csak annyit tudtunk, hogy a Földtől 384 000 kilométerre lévő Hold közelében elnémult, nem adott több életjelet magáról.
Bár a Chandrayaan-1 keresésére indult NASA eszközei jóval fejlettebbek az emberi szemnél, így is okosan ki kellett találni, hogy miként lássanak hozzá a feladathoz. Nem is a látható jeleket kerestek, mert az optikai teleszkópokkal képtelenség megtalálni ilyen apró tárgyakat a Hold ragyogó fényében. A tudósok inkább a Mélyűrbeli Hálózat, a Deep Space Network (DSN) erős antennáit vették igénybe. Ezek a távoli űrbe távozó űrszondák kommunikációjában játszanak fontos szerepet.
A Chandrayaan-1 keresésekor a DSN kaliforniai antennáját, valamint a Nyugat-Virginiában és Puerto Ricóban lévő rádióteleszkópok szuperérzékeny radarjait állították rá a célra. A Hold északi pólusánál, 160 kilométeres magasságban hallgatóztak, ahol az űrszonda minden 2 óra 8 percben áthaladt a küldetése során. Négy óra alatt kétszer is sikerült észlelni valamit, ami leginkább egy űrhajóra hasonlított. Ez volt India elveszett űrszondája.
Az űrszonda megkeresése egyfajta gyakorlatozás, mert a NASA-nak fel kell készülnie arra, hogy a közelgő évtizedekben egyre többször kell majd apró dolgokat megkeresni, nyomon követni az űrben.
Már most is rengeteg apró és olcsó műholdat bocsátanak fel az űrbe, ilyenek például a CubeSat ökölméretű szondái, amelyek általában egyetemi projektek keretében kerülnek a világűrbe. De a következő évtizedekben a Hold környéke is egyre zsúfoltabb lesz. Gondoljunk csak a Google-féle holdraszállós versenyre, vagy arra, hogy India, Oroszország és Kína is szeretne leszállni az égitestre.
Hogy megvédjük egymástól az űrben keringő és/vagy száguldozó űrhajókat és szondákat, az űrhivataloknak pontosan nyomon kell követni minden ismert tárgyat.