A hangyák megmentik a sérült társaikat

A hangyakatonák bizonyos esetekben úgy viselkednek, mint az igaziak: nem hagynak hátra bajtársat. Erik Frank, a német University of Würzburg biológusa szerint ez egy evolúciósan megalapozott stabil viselkedési forma, ami nem összehasonlítható az emlősök általi kvázi érzelmi reakciókkal.

Az Afrikában előforduló Megaponera analis névre keresztelt hangyák hatalmas kolóniákban élnek és leginkább termeszekkel táplálkoznak: a felderítők kikémlelik a termeszvárakat, majd jelentést tesznek a katonáknál, akik indulnak is vadászni. Ugyanakkor a termeszek nem adják könnyen az életüket, a támadó hangyák közül sok megsebesül, például elveszítik egy-két lábukat.

A tudósok megfigyelései szerint a sérült, lassan mozgó, a támadóalakulatoktól lemaradó hangyák könnyű célpontot jelentenek a ragadozóknak, és pusztulásra vannak ítélve. Szerencséjükre vannak harcostársaik, akik ilyen esetekben segítenek rajtuk:

 A kutatók megjelölték azokat a hangyákat, akik megsérültek a termeszek ellen vívott harcban. Őket a társaik elvitték a hangyafészekbe, ahol 1-2 nap alatt felgyógyultak (megtanultak kevesebb lábbal is mozogni) és a következő vadászatban már részt is vettek. Tehát a kolónia szempontjából ez hasznos magatartás.

Ha épp útba esik

Hiába azonban Z, a hangya megnyerő története, a hangyák viselkedését nem a bajtársiasság vagy az érzelmek irányítják. A sérült példányok kémiai jeleket bocsátanak ki, amivel jelzik, hogy probléma van, de segítséget csak akkor kapnak, ha már megtörtént a termeszvadászat, és hazafelé tart a sereg.

Amennyiben egy hangya az odavezető úton sérül meg, a többi ignorálja. Evolúciós szempontból ez teljesen érthető, hisz egy sérült és egy sérült hangyát cipelő egészséges példány egyedül ugyanannyira sebezhető, mint az egy sebesült egyedül. Tehát a hangyák bajtársiassága csak akkor érvényesül, ha éppen útba esik.