Nincs egyedül, ha egyedül van: az emberiség felének nem megy a csajozás/pasizás
További Tudomány cikkek
Megszólítod, aztán elkéred a telefonszámát, kezdődik a cirkusz megint, virágot kell venni neki, várni-várni-várni-várni, órák hosszat telefonálni, hazakísérni, persze, hogy Angyalföldön lakik – és így tovább, ahogy a költő mondja. Lehet, hogy a világirodalom egy rövidebb anekdotagyűjteményre rövidülne az emberiség történetétől elválaszthatatlan szerelmi szenvedés és szenvelgés nélkül, de ezt fajunk egy része bizonyára nem bánná annyira, ha maga is megszabadulna a párkapcsolati gyötrelmektől.
A csajozás/pasizás testi-lelki nehézségeit most egy ciprusi kutató (igen-igen, a szerelem szigete, Aphrodité bizonyára kikosarazta a szociológust, aki erre a számok közé menekült) vetette vizslató pillantása alá, és az empíria talán egy pár percre megnyugtatja azokat, akik hajlamosak belezuhanni a tudatba, hogy csak ők ennyire szerencsétlenek kerek e világon.
Menelaos Apostolou 1900 egyetemistát kérdezett meg anonim módon (a szerelem, azon kívül, hogy vak, a nevekre sem kiváncsi) arról, hogy milyennek látják a saját randiteljesítményüket. Mennyire nehéz összejönni valakivel, és mennyire nehéz megtartani a kapcsolatot, ez volt a kérdés többek között, és a válasz a sorstársakra vágyók szempontjából egész megnyugtató: ezt is, azt is nehéznek találja az egyetemisták fele, minden ötödik válaszoló pedig kifejezett nehézségekről számol be a témában.
Normális ez? Hát persze, normális, éppen erről szólnak az eredmények. Az azonban, hogy miért ez a kegyetlen nehézség, miközben azt is gondolhatnánk, hogy evolúciós szempontból éppen a laza összejövések lennének előnyösek, már nem annyira egyértelmű. Bár olyasmit is mondhatnánk erre, hogy evolúciósan nem csak a könnyű génáramlás számít, hanem utódnevelési szempontból éppen a stabilabb kapcsolatok, megbízhatónak tetsző partner megtalálása, ami azért kevésbé sima ügy, de Apostolou más pályán mozog.
A ciprusi kutató magyarázata szerint az elmúlt 200 év túl gyors társadalmi-kulturális változásai a felelősek a párnába sírós magányos estékért. Korábban a házasságok nagy része családi megállapodás alapján köttetett, így az egész kellek, nem kellek sziromtépkedős para sem jelent meg ilyen élesen. Ez mondjuk történetileg elég nagy túláltalánosításnak tűnik, hiszen még az európai kultúrkörben sem volt ez ilyen egységes, a népi rétegekben, ahol nem nagyon volt milyen vagyont gyarapítani, ez soha nem volt ilyen mértékben domináns, egyébként meg ahány kultúra, annyi házasodási normarend, de sebaj, az tagadhatatlan, hogy az elmúlt egy-két évszázadban, a romantikus szerelem elvárásával a párválasztási trauma univerzálissá vált. Lám, szegény japánok még azelőtt fognak kihalni az önkéntes cölibátus miatt, mielőtt kifejlesztenék a mindenkit letinderező szerelmes szexrobotot.
Apostolu szerint az egyik fő probléma, hogy miközben az introvertált személyiségek hagyományosan teljesen jól elvoltak a házasodási piacon, szemérmességüket, visszahúzódásukat (legalábbis a nőknél) még értéknek is tekintették, manapság a társadalmi szégyenlősség egyértelmű hátrány. Közhely, de mit tegyünk: ma az exhibicionizmus, ami jól fizet.
A megoldás? A kutató szerint szépen azonosítani a tényezőket, amelyek miatt valaki rosszul teljesít a kapcsolatteremtésben, aztán kitalálni a fejlesztési eszközöket, melyek egy modern társadalomban is működhetnek. No meg nyugtassunk meg mindenkit, hogy nem benne van elsősorban a hiba: a bénaság, mondhatni, társadalmi folyamatok mentén konstruálódik.
Arról nem beszél, hogy ha már a szívvel társadalommérnökösködünk, adódna egy egyszerű lehetőség is: ha tényleg az emberek egyik felének megy, a másiknak meg nem igazán megy ez a dolog a randival, miért nem hozzuk őket össze úgy, hogy egy szerencsést hozunk össze egy nehézkesebbel? Oké, ahhoz, hogy a mechanizmus kompatibilis legyen a romantikus szerelem ideológiájával, még egy kicsit nem árt dolgozni a terven.
(Borítókép: Szervezett gyorsrandi New Yorkban 2003-ban - fotó: Chris Hondros / Getty Images)