Tapsoljunk genetikailag módosított sportolóknak?

Új alaptörvényünk megtiltja a genetikailag módosított szervezetek (GMO) termesztését vagy tenyésztését a magyar mezőgazdaságban. Ezzel eldőlt egy hosszú és szerény színvonalon zajló vita a genetikusok és az ökológusok közt. A Mon810-es kukoricafajta, amely pártállás szerint lehet áldás vagy átok, nem gyökerezhet többé a magyar földben. Mégsem dőlhetünk hátra, mert a genetikai manipuláció korántsem csak kukoricatermesztési szakkérdés, ennél súlyosabb dilemmákat is felvet.

Megváltoztatott testi sejtek

Az ember genetikai kódja ma már ismert, és a szüleinktől örökölt biológiai információ ma már mesterségesen megváltoztatható. Lehetségessé vált egyes örökölt gének törlése, bár ez bonyolult művelet lehet. Egyszerűbben kivitelezhető viszont az őseinktől nem örökölt gének pótlólagos hozzáadása; tehát genetikai örökségünk mesterséges bővítése. Ha a változtatás csak a testi sejteket, például az izomzatot érinti (de nem érinti az utódainkba öröklődő gének vonalát), akkor elegendő a kívánatos géneket egy alkalmas vírus burkába csomagolni, és ezt a szervezetbe juttatni. Ha a vírusok saját génjeit (pontosabban ezek egy részét) lecseréljük az általunk kívánatosnak vélt génekre, akkor ők ezt juttatják be az emberi sejtekbe, és e gének beépülhetnek a páciens sejtjeinek saját genomjába.

Mindez nem kockázatmentes eljárás, hiszen a beépülő gének számát és a beépülés pontos helyét ezzel a módszerrel nem lehet meghatározni. Az orvosi génmanipulációs eljárások rendszerint csak a testi sejtek megváltoztatására irányulnak, mivel tehát az ivarsejteket nem érintik, hatásuk nem öröklődik. Maradandó változásokat okozhatnak viszont a testben, amelyek mesterséges eredetét igen nehéz bizonyítani.

Ilyesfajta eljárásokat azért fejleszt az orvostudomány, hogy megoldja néhány súlyos, olykor halálos betegség gyógyítását. Így például a vérszegénység egy szélsőséges formája is gyógyítható lesz, ha majd az orvosi gyakorlatban is elérhetővé válik az alábbi, ma még csak kísérleti szakaszban lévő eljárás. Ennek lényege, hogy az EPO (erythropoietin) nevű hormon génjét egy alkalmas vírusba csomagolják, és ezt az izomzatba juttatják – például a bőrre ragasztott tapaszok által vagy éppen injekciókban adagolva. A páciens izmaiban így a gének a sejtmagokba juthatnak, és beépülhetnek a genomba. A manipulált sejtmagok több EPO gént hordoznak, mint a nem manipulált sejtmagok, ezért több EPO molekulát termelnek.

Ez aztán a vérárammal a test minden szövetébe eljut, de csak a csontvelőben fejti ki hatását. Az EPO ugyanis olyan hormon, amellyel az izomzat a csontvelőnek „üzen”, hogy az több vörösvérsejtet termeljen, ezáltal javítsa az izomzat oxigén- és tápanyagellátását. Ez a genetikai manipuláció tehát megnövelheti az emberi izomzat teljesítőképességét, ami kritikus esetben akár életmentő hatású beavatkozás lehetne. Normális testalkatú, egészséges emberben alkalmazva viszont talán „szupernormális” teljesítmény elérését tenné lehetővé. Ezzel szemben egyes szkeptikus szakemberek azt hangsúlyozzák, hogy a vérben a vörösvértestek szintje szabályozott, ezért számuk mesterséges növelése talán fokozott pusztulásukkal járna együtt.

Mint egy átlagos, túlhajtott autó

Elvileg hasonló lehetőség nyílik az izomsorvadásban szenvedő embertársaink megsegítésére is. Először 2004-ben sikerült kísérleti egerekbe juttatni a PPAR-delta nevű fehérje génjét, melytől az egerek izomzata és fizikai teljesítőképessége igen jelentősen megnövekedett. Izomsorvadás esetén mindez a túlélés esélyét nyújthatja, de egészséges fizikumú páciensben a fizikai teljesítőképesség korábban soha nem látott mértékű növelését teheti lehetővé.

Ezek az eljárások tehát olyan géneket ültetnének az emberi szervezetbe, amelyek ott természetes módon is jelen vannak. Csakhogy egy gén kifejeződésének mértéke részben attól függ, hogy hány másolatban van jelen a teljes genetikai kódban. Ha megnöveljük a másolatok számát, erősebben fejeződik ki az adott tulajdonság. Mindez jelentős veszélyekkel jár, a DNS megbolygatása például fokozza a rákos daganatok kialakulásának esélyét.

De még ha ezt sikerülne is elkerülni, a manipulált szervezet akkor is valahogy úgy működne, mint egy átlagos autó az erősen feltuningolt motorral. A motor ugyan őrült teljesítmény leadására képes, de a futóművek, a kuplung és a fék ezt nem bírják, az autó tehát rövid tündöklés után darabjaira esik szét. Valószínű, hogy ha egészséges emberek izomzatát ilyen mesterséges beavatkozásokkal megnövelnénk, valamint fokoznánk a megnövelt izomzat tápanyag- és oxigénellátását, akkor ez hamarosan oda vezetne, hogy más szervrendszerek, mint például a szív és az érrendszer összeomlanak. Ha pedig más, nem emberi fajok génjeit ültetnénk az emberi testbe, akkor még különösebb tulajdonságokat alkothatnánk, csakhogy ez további jelentős kockázatokkal járna.

Mit ér a sport, ha GMO?

Ezek az új technológiai lehetőségek olyan kérdéseket vetnek fel, amelyekről ma a magyar közéletben semmiféle párbeszéd nem folyik. Mire lehet és mire szabad e lehetőségeket felhasználnunk? A hétköznapi orvosi gyakorlatban a betegek számára mindez ma még életmentő beavatkozásra sem elérhető. De a versenysport egy világméretű iparág, amely hatalmas keresletet támaszt a teljesítményfokozó eljárások iránt. Miközben a szegényebb, elmaradottabb országok versenyzőit sokszor látványosan megbuktatják az ósdi, primitív és olcsó doppingszerek kiszűrésében serénykedő doppinglaborok, addig a gazdag országok versenyzői soha nem látott teljesítményekkel állhatnak a dobogó legfelső fokára. Hozzáértők – mint például Ines Geipel egykori kényszerdoppingolt NDK-s bajnok, ma irodalomprofesszor – szerint azonban ők az esetek túlnyomó többségében előtte már részt vettek a távol-keleti kórházakban nagy összegekért elérhető genetikai terápiákon.

A modern társadalmaknak őszintén szembe kell nézniük azzal a kérdéssel, hogy sok olimpiai sikerre, vagy inkább tiszta sportéletre vágynak – a kettő együtt ugyanis nem elérhető. Különösen akkor alakulna ki elfogadhatatlan helyzet, ha bármely országban a politikai elit éppen a kiemelkedő olimpiai sikerekkel, mint a nemzeti dicsőség jelképeivel akarná legitimálni és stabilizálni politikai hatalmát. Ines Geipel szerint példa lehet erre Kína szereplése a Pekingi Olimpiai Játékokon.

A sportsikereket ünneplő társadalom ilyenkor talán fel sem figyel arra, hogy sportolói milyen gyakran halnak meg hirtelen szívelégtelenség következtében az edzések során vagy verseny közben a pályákon. Valóban sok ember igényli azt, hogy őket minél több legyőzhetetlen „szupermen” képviselje az olimpiákon és világbajnokságokon, de beszélnünk kellene arról is, hogy ennek milyen ára lehet emberéletekben kifejezve.

Azon is kell gondolkodnunk, hogy ha katonáink hosszú időn át Irakban vagy Afganisztánban járőröznek, és hétköznapjaik során nyilvánvalóan ki vannak téve a közvetlen testi támadás veszélyének, akkor vajon az ő esetükben megengedhetőnek tartanánk-e ilyesfajta beavatkozásokat. Egyrészt maga a beavatkozás kockáztatná a katona egészségét, másrészt viszont, ha a beavatkozás sikeres, akkor jelentős előnyt nyújtana nekik az esetleges test-test elleni harcban. Vajon elvárhatjuk-e katonáinktól, hogy a mi civil morális aggályaink miatt ezektől a lehetőségektől megfosztva szolgálják hazánkat? De ha tőlük nem vennénk el a saját testük feletti döntés jogát és felelősségét, akkor miért korlátoznánk ebben másokat, mondjuk éppen a sportolókat? És ha honfitársainknak joga van plasztikai műtétekkel megváltoztatni testi adottságaikat, akkor vajon miért nem tehetik meg ezt a szüleiktől örökölt genetikai korlátjaik felülírásával?

Már nem sci-fi

A biológia és a hozzá kapcsolódó technológák Magyarországon meglehetősen fejlettek, e téren versenyképesebbek vagyunk a világban, mint jó néhány más tudományág terén. Ezért a magyar társadalom különös felelőssége, hogy fejét ne dugja a homokba, hanem gondolkozzon, vitatkozzon, és őszintén beszéljen a fenti fontos kérdésekről. A biológus felelőssége itt csak annyi, hogy elmagyarázza a felmerülő lehetőségeket, de a döntéseket már a laikus társadalomnak, illetve az őket képviselő politikai elitnek kell meghoznia. Lehetőleg nyílt vitában, őszintén beszélve.

A Londoni Olimpián kétségkívül lényeges kérdések fognak felmerülni. A Nemzetközi Doppingellenes Szervezet, a WADA szakértői a közelmúltban egy tanulmányt közöltek erről a világ legrangosabb tudományos folyóiratában, a Science-ben. Szerintük úgy tűnik, hogy a genetikai dopping ma már nem sci-fi, hanem elérhető realitás. A WADA ugyan 2003 óta tiltja a teljesítményfokozó genetikai manipulációt, ez azonban egyszerűen kijátszható volna, mondjuk az által, ha a sportoló felmutatna egy orvosi igazolást arról, hogy neki a kezelésre egészségügyi okokból volt szüksége. Igaz, erre eddig nem volt példa – talán azért sem, mert egyrészt a doppinglaborok a genetikai manipulációk kiszűrésére korábban nem voltak még felkészülve, másrészt ma még a közvélemény sem értette meg a kérdést, és ezért nincsen társadalmi konszenzus a manipuláció erkölcsi megítélése ügyében.

Nem kizárt, hogy mindez Londonban hamarosan megváltozhat. Hiszen nemrég egy másik szakfolyóirat, a Gene Therapy publikált egy olyan eljárást, amely lehetővé teszi a genetikai dopping maradandó molekuláris nyomainak biztos felderítését az emberi szervezetben. Tudományos szempontból a legfontosabb versenyfutás tehát nem a pályákon folyik majd, nem a stadionokban, hanem a laboratóriumokban.

(a szerző biológus, az MTA doktora)