Riasztó jövőképet fest a klímakonferencia

Két éve a koppenhágai, tavaly pedig a cancúni klíma-tárgyalások zárultak lényegi megállapodás nélkül. Pedig az óra egyre hangosabban ketyeg: évről évre nyilvánvalóbb, hogy a klímaváltozás mérsékléséhez olyan összefogás kell, amire eddig nem voltak hajlandók a Föld államai. Mivel az idei, a Dél-Afrikai Köztársaságban található Durbanben megrendezett konferencia tétje a Kiotói Jegyzőkönyv megújítása lenne, beláthatatlan problémákat okozhat, ha nem sikerül megerősíteni az abban foglaltakat, a jegyzőkönyv ugyanis 2012-ben lejár.

A szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére irányuló nemzetközi kezdeményezések legalább húszéves múltra tekintenek vissza. Először Rio De Janeiróban indultak meg a tárgyalások, majd a későbbi konferenciákon kikristályosodott a cél: a Föld átlaghőmérsékletének emelkedését 2 Celsius-fokban maximalizálni. Ez lesz a fő törekvés az idei durbani konferencián is, ami hétfőn kezdődött, és két hétig tart.

A felelősség legyen valaki másé

A globális felmelegedéssel kapcsolatos szkepticizmusnak régi hagyományai vannak. Ez nem is minden esetben a szén-dioxid-kibocsátásban élen járó országok érdekeiből fakad: az elmúlt években sorra jelentek meg újabb tanulmányok, amik azt bizonyítják, hogy a szén-dioxid-emisszió nem gyakorol olyan jelentős hatást a klímaváltozásra, mint azt eredetileg gondoltuk volna. A nemzetközi helyzet azonban már így is felfokozott. Az Egyesült Államok és Kína még a Kiotói Egyezményt sem írták alá, és több állam (többek között Kanada, Japán és Oroszország) már most bejelentette, hogy a kötelezettségeket csak akkor hajlandók vállalni a továbbiakban is, ha a szén-dioxid-kibocsátás fentebb említett két éllovasa ugyancsak hajlandó lesz áldozatot vállalni.

A feltörekvő államok ugyanakkor azt követelik, hogy a múltban jelentős károsanyag-kibocsátónak számító államok az eddiginél is nagyobb felelősséget vállaljanak. Noha a fejlett nyugati országok vállalnák, hogy 2050-ig 80 százalékkal csökkentik az üvegházhatású gázok kibocsátását, a kínai fél még az 50 százalékos kibocsátáscsökkentést sem tartja elfogadhatónak. A fejlődő országok képviselői azzal érvelnek, hogy a jelenlegi kibocsátási ráta teszi lehetővé, hogy biztosítsák országuk lakosainak azt az életszínvonal-emelkedést, ami az egyetlen lehetőségük a szegénység leküzdésére. Az önként vállalt korlátozás az erre irányuló törekvéseket akadályozná meg.

A baj már az ajtón kopogtat

A megegyezésre azért is van szükség, mert több kutatás szerint a globális hőmérséklet látszólag alacsony emelkedése is súlyos következményekkel járhat. 2-4 fokos emelkedés hatására kihalhatnak a jegesmedvék, Banglades és Egyiptom víz alá kerülne, Afrika gyakorlatilag felperzselődne és élhetetlenné válna, a kevés erőforrással rendelkező miniállamok pedig – mivel képtelenek lennének önfenntartásra – katasztrofális veszteségeket szenvednének.

Az Oxfam International a közelmúltban publikált jelentése arról számol be, hogy az élelmiszerárak már a jelenlegi klímaviszonyok mellett is ijesztő mértékben megemelkedhetnek. Idén júliusban a cirok ára 393 százalékkal nőtt meg Szomáliában. Az etióp kukoricáért 191, a kenyaiért pedig 161 százalékkal kellet többet fizetnünk, mint az elmúlt öt évben bármikor. A délkelet-ázsiai tájfunok 25-30 százalékkal verték fel a rizs fogyasztói árát. Az idei afgán szárazságnak köszönhetően pedig közel nyolcvan százalékkal drágult a búza és a búzaliszt ára. A klímaviszonyok felborulása tehát az élelmiszerárakon keresztül is érezteti a hatását, és bár ez mindenkint érint, leginkább a szegény néprétegeket sújtja. A statisztikák szerint ugyanis ők azok, akik jövedelmük tekintélyes részét (több mint 75 százalékát) élelmiszerre költik, egy, a fentihez hasonló ingadozás pedig számukra az anyagi ellehetetlenülést jelenti.

A problémát tehát nem lehet elodázni. Ezt jelzi, hogy a klímaváltozást korábban marginális problémának tekintő dán környezetvédő, Bjørn Lomborg is amellett kardoskodik, hogy évente százmilliárd dollárt különítsenek el a megelőzésre. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) azon az állásponton van, hogy ha 2017-ig nem sikerül javítani az energiahatékonyságunkon, már késő lesz: ezután ugyanis visszafordíthatatlanok lesznek a hőmérséklet-emelkedés csökkentésére irányuló törekvések.

Határozottság kell

Független szakértők egyetértenek abban, hogy az idei konferencián meg kell születnie a Kiotói Egyezményt kiváltó megállapodásnak, különben még az egyéni törekvések is hatástalanok lesznek. Két évvel ezelőtt Angela Merkel német kancellár bírálta az indiai kormányfőt, amiért nem hajlandó belemenni egy szankciókkal is járó kötelezettségvállalásba.

Noha az akkori feltételezést Manmohan Singh miniszterelnök visszautasította, az eset jól jelzi, hogy jogi következmények híján elvész a felelősség. A megállapodásnak jelzésértékűnek kell lennie: ha ez nem születik meg, azt a világ úgy érzékelheti, hogy a konferencián részt vevő országok hiábavalónak tartják a klímaváltozás megfékezésére irányuló törekvéseket.

Az említett egyéni kezdeményezések hatékonyságát ugyanakkor nem érdemes lebecsülni. A Kiotói Egyezmény az egyik legjelentősebb környezetvédelmi törekvés volt, ami Európából indult. Kialakulásához többek között az vezetett, hogy 2003-ban az Egyesült Királyság példamutató kezdeményezéssel állt elő: vállalta, hogy 2050-ig 60 százalékkal csökkenti széndioxid-kibocsátását.

Sokan a jó példának tulajdonítják, hogy Brazília ígéretet tett rá: visszafogja, 2025-ig pedig leállítja az erdőirtást, és a kínaiak is nyitottabbnak mutatkoztak a kevésbé környezetkárosító ipari technológiák iránt. A szén-dioxid-kvóta kereskedelméről szóló egyezményt az Európai Unió 27 tagországa írta alá.

Ha a durbani konferencián nem születik megegyezés a tagállamok között, az a fenti eredményeket, és ezáltal a klímaváltozás megfékezésére irányuló globális törekvéseket is veszélyezteti.

Falra kenik a fejlődő országokat

Csipetnyi józansággal belátható tehát, hogy hezitálásnak helye nincs, határozott lépésekre lenne szükség. Ez azonban bonyolultabb lehet, mint gondolnánk. A World Development Movement szerint a jóléti államok komolyan veszélyeztetik a későbbi megállapodást.

A fejlődő országok képviselői ugyanis arról panaszkodtak, hogy az ENSZ-klímacsúcson gyakran alkalmazott szokás a kevésbé jó helyzetben lévő tagországokat a nekik folyósított támogatás megvonásával fenyegetni, amennyiben nem támogatják a közös célt. A WDM jelentéséből olyan, korábban nem publikált beszámolókat ismerhetünk meg, amelyek rávilágítanak, hogy a jóléti államok sokszor visszaélnek helyzeti előnyükkel.

„Koppenhágában arra is volt példa, hogy egyszerre huszonhat megbeszélés zajlott. Hogy tudna egy fejlődő ország kétfős delegációja ezzel együttműködni? Itt élet-halál kérdésről van szó. Nincs a tisztességes megegyezésre irányuló szándék, függetlenül attól, hogy önkéntes vállalásról vagy kötelező érvényű megegyezésről van szó" – panaszkodott egy diplomata, aki szintén részt vett a 2009-es koppenhágai tárgyalásokon. „A helyzet világos: ide kérünk egy aláírást, mi már mindent elterveztünk, már meghatároztuk az országotok szerepét, nincs több idő, kérem, itt írja alá. A fejlett országok képviselői csak ülnek, húzzák az időt, ostobaságokat beszélnek, majd kimennek, és a kamerák előtt azt nyilatkozzák, hogy a fejlődő országok akadályozzák a megegyezést, és ezt a világon mindenki elhiszi – még a fejlődő országok is!”