Az időnk már rég elfogyott

Meglepő, de az üzleti világ is foglalkozik a globális felmelegedéssel. Elsőre talán úgy tűnhet, hogy egy profitorientált vállalatnak semmi dolga nincs a környezetvédelemmel, de a helyzet azért bonyolultabb. Bár az átlagemberekhez hasonlóan az üzleti világ is többet foglalkozik a holnappal, mint a holnaputánnal, egy cég hosszú távú stratégiájába bele kell számítani, hogy a globális felmelegedés és a készletek kifogyása már pár évtizeden belül a világgazdaság összeomlásával fenyeget. Dr. Balogh Bélával, a Vincotte szakemberével beszélgettünk.

Mi köze egy piaci cégnek a klímaváltozáshoz?

A Vincotte egy brüsszeli központú nemzetközi tanúsító cég, ami egyébként tanácsadással is foglalkozik. Célja, hogy a vállalatok a környezetvédelmi szempontokat is figyelembe véve a fenntartható fejlődés pályájára álljanak, ezért kiemelten foglalkozik olyan kérdésekkel, amikkel sokak szerint csak a kutatók, esetleg a kormányok törődnek. A helyzet egyre rosszabb, és miközben gőzerővel dolgozunk a jövő technológiáin, kezelni kell a ma problémáit is, mert ha nem, annak a gazdaság is kárát látja.

Ennyire fogyna az idő? Bjørn Lomborg dán kutató szerint kár farkast kiáltani, és a tűzoltás helyett az alternatíván kéne dolgoznunk.

Az időnk az álmodozásra már rég elfogyott. Ha holnap leállítjuk a szén-dioxid-kibocsátását növekedését, a következő száz évben akkor is tovább fog nőni a Föld hőmérséklete, a bolygó tehetetlensége miatt. Van igazság abban, amit Lomborg mond, de amikor azt állítja, nem kell foglalkozni a szén-dioxid-kibocsátással, biztosan téved. A klímaváltozás közvetlenebb veszély, mint az elfogyó energia.

Nem önáltatás, hogy a meglévő technológiákat tökéletesítve megállíthatjuk a folyamatokat? Például azt mondani, hogy az autók szén-dioxid-kibocsátásának szigorításával valódi eredményeket tudunk elérni, ha az autók száma közben nagyobb ütemben nő?

Persze lehet ezt önbecsapásként kezelni, de ha nem teszünk valamit azonnal, mindegy, hogy milyen technológiát kísérletezünk ki ötven év múlva, mert addigra már helyrehozhatatlan károkat okozunk. Elő lehet állni nagy tervekkel, a papír mindent kibír, de a változásoknak van természetes időigényük, és ez nem pénzkérdés. Éppen ezért a mostani problémákra megoldást kell találni, méghozzá most.

De egy új technológia hosszútávon talán nagyobb áttörést jelenthetne.

A változás nem egyik napról a másikra történik. Vegyük az atomenergiát, aminek az alapjait a negyvenes években tették le, és aminek közel harminc évre volt szüksége, hogy a civil társadalom is hasznát lássa. Ma, amikor az alapok már hatvanévesek, még mindig csak a teljes energiafelhasználás hét százalékát szolgáltatják az atomerőművek. Mennyi idő kell akkor a következő technológiáknak az áttörésre? Nincs hatvan-hetven évünk tervezgetni, ehhez már késő. Az atomenergia egyébként problémáink megoldásában megkerülhetetlennek látszik.

Csak hát ott volt Csernobil.

Valóban, ha nincs a katasztrófa, ma az atomerőművek fedezhetnék az energiaigényünk több mint húsz százalékát, már ha a robbanás előtti növekedést vesszük alapul. De ott emberek hibáztak, azóta meglehetősen sokat tett a világ annak érdekében, hogy többé ne történhessen hasonló. És miközben a balesetről beszélünk, elfelejtjük, hogy az atomerőművek olcsó energiát termelnek és gyakorlatilag nincs szén-dioxid-kibocsátásuk, miközben ha széntüzelésű erőműben szeretnénk előállítani ugyanannyi villamos energiát, mint Pakson, akkor évente 18 millió tonna szén-dioxidot bocsátanánk ki. Persze a biztonság fontos kérdés, és a sugárzó hulladék elhelyezése egy megoldandó probléma, és az üzemanyag is véges, de jelenlegi felhasználás mellett még több száz évre elegendő radioaktív uránkészlet áll a rendelkezésünkre.

Az Energia klub szerint az atomenergia zsákutca.

Akkor mondjanak jobbat, ami már ma rendelkezésre áll.

Szélerőművek, naperőművek, geotermikus energia, hidrogén.

Kiszámíthatatlanok, drágák, még nagyon távol vagyunk attól, hogy ezek kiválthassák az atomerőműveket, vagy hogy komoly tényezővé válhassanak. Több évtizedről beszélünk, ráadásul meg kell oldani az energia-tárolás cseppet sem könnyű kérdését. Akkor is akarok tévézni, amikor nem süt a nap vagy nem fúj a szél.

Mások meg azt mondják, termesszünk repcét, amit máris sokan megfogadtak.

Persze, a megoldás egyik szelete lehet a biodízel, de figyelembe kell venni a tényeket. Egyrészt azt, hogy rövidesen elég nagy bajban leszünk gazdasági értelemben. Az előrejelzéseket 2030-ra teszik a "leszakadás" dátumát. Erre akkor kerül sor, amikor a kőolaj-kitermelés eléri a maximumát, miközben az igény tovább nő, ami beláthatatlan következményekkel járhat. De nem állunk sokkal jobban akkor sem, ha mondjuk kétszer annyi a Föld kőolaj-készlete, mint amennyit pár éve prognosztizáltak, ebben az esetben ugyanis 2050-ben vár ránk a gazdasági lejtmenet.

Sokan a biomasszát látják a kőolaj lehetséges utódjának, de azt látni kell, hogy ha a teljes energiaszükségletünket növényekkel akarnánk megoldani, a megművelt területek harmadára kellene energiafüvet, meg repcét vetni. Pedig már pár százalékos kilengés is éhínségeket okozott a közelmúltban, és miközben a jóslatok szerint 2080-ra háromszor annyi élelmiszerre lesz szüksége az emberiségnek, mint manapság, felelőtlen döntésnek tűnik az élelmiszert elégetni az autókban.

Akkor mi a megoldás?

A folyamatos és intenzív fejlesztések mellett az önmérséklet. A 23 milliós Texas több szén-dioxidot bocsát ki, mint a 720 milliós szub-szaharai kontinens. Az energiatakarékosság a legfontosabb feladatunk.

De tegyük le az autókat? Miközben Kína a világ elsőszámú szén-dioxid kibocsátója lett, és látszólag nem tesz semmit ez ellen, mekkora hatást érhetünk el, ha visszafogjuk magunkat?

Ugyanaz a helyzet, mint az autókkal: ha a darabszám növekedését nem próbálnánk ellensúlyozni szigorúbb szabályozásokkal, a mostaninál is rosszabb lenne a helyzet. Kína is tesz erőfeszítéseket, de ez egy bonyolult történet, és a növekedésnek ára van. Évente tíz százalékkal gyarapodik az ázsiai ország GPD-je, nem lehet megkérni őket arra, hogy ne üljenek autóba, csak hogy tisztább levegőt szívhassunk, amikor beszállunk a sajátunkba. Függetlenül attól, hogy Kínát rá lehet-e bírni az önmérsékletre, az intenzívebb szén-dioxid-kontrollra, a nyugati világnak óriási erőfeszítéseket kell tennie a károsanyag-kibocsátás megfékezése érdekében. Ennek része a technológiák tökéletesítése, az energiatakarékosság, meg persze a gondolkozás megváltozása. A fejekben dől el minden.