Miklós
-7 °C
4 °C

Maghasadás a város szívében

2006.03.01. 15:00
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem nyílt napján a számtalan helyszínből végül kiválasztottunk hármat, és jól megnéztük őket. Az Intelligens Anyagok laborjában tüskés folyadékokat, a Kármán Tódor szélcsatorna-laboratóriumban a dallasi repteret, az Oktatóreaktorban meg reaktort láttunk.

Atomreaktort nézegetni közvetlen közelről nem mindennapi esemény, legalábbis nem mindenkinek: én például még csak filmeken láttam, és a forgatókönyv szerint ha már megmutatják, rendszerint fel is robban. Az ismeretek hiányában úgy gondoltam a reaktorra, mint egy világtól elzárt remetére: ücsörög a sötétben, osztja az atomokat, sugároz. Mondjuk a remeték nem osztanak atomokat és nem is sugároznak.

Kabrió reaktor

Eszembe sem jutott, hogy bármikor megnézhetek működés közben egyet, méghozzá egy kabrió verziót. Pedig a Budapest Műszaki Egyetemnek van egy ilyenje, méghozzá nem messze a városoktól, valamelyik kisorsolt falu alatt, hanem az egyetem területén, a Műegyetem rakpartnál.

Kedden nyílt napot tartott az egyetem, ami azt jelenti, hogy szabadon látogathatók a laborok - ehhez hétköznapokon minimum az intézmény hallgatójának kéne lennünk.

Szuszogó gépek


Klikk a galériára!
Ellátogathatunk például az MTA-BME Lágy Anyagok Kutatócsoport laborjába, ahol Csetneki Ildikó mérnök mutatja be az utóbbi évek kutatási eredményeit. Körülöttünk mindenfelé csövek, tégelyek, monitorok, szinuszgörbék, zúgás, zakatolás és kvartyogás. Pedig nem is ebben a laboratóriumban találjuk az igazi izgalmakat, a kikísérletezett anyagok vizsgálatához (ez esetünkben megnézést jelent) egy szintet kell lépcsőzni lefelé. A folyosó üres és hideg, ilyenkor nincsenek diákok sehol, a kutatók meg dolgoznak.

Belépünk a laborba, és Ildikó egy elektromágnest mutat. A kívánt hatás elmarad, erre kezembe nyom egy tégelyt, aminek az alján egy folyadék lötyög. Alárak egy mágnest, és a folyadék kitüskésedik, több centi magas hegycsúcsok emelkednek fel belőle. Nem hiszek a szememnek, azt hiszem megkeményedett az anyag, meg akarom érinteni.

„Csak nyugodtan, úgysem hiszi el, amíg meg nem tapintja!”

A csúcsokat tapogatva kiderül, hogy az anyag továbbra is folyékony, kocsonyaszerű, mégsem zuhan össze.

„A mágneses részecskék miatt történik!”. Vasoxid van a folyadékban, ettől viselkedik ilyen furán. A vasoxidot tartalmazó géleket és gumikat számtalan területen lehetne sikerrel használni. Óriási hasznát vehetnék a gyógyászatban: segítségével a hatóanyagot pontosan odairányíthatnák a szervezetben, ahol arra szükség van. Egy kemoterápiás kezelés során nem gyengülne le az egész szervezet, hiszen csak a célterületnél fejtenék ki hatásukat a gyógyszerek.

De hosszútávon az izmok pótlására is alkalmas lehet a technológia, hiszen gélbe ágyazva súlya több ezerszeresét képes felemelni. Ennek megfelelően helyettesíthetné például az autókban a lengéscsillapítót.

Elmaradt folytatás

Gond a finanszírozással van: az alapkutatásokat elvégzi az Egyetem, de a célzott fejlesztésekhez már a magántőkének kell beszállnia. Az eredmények viszont felemásak. Bár az egyetem számos hazai befektetővel jó kapcsolatot alakított ki, a beszélgetésből kiderül, hogy nehéz a kutatási eredményeket átültetni a gyakorlatba, hiszen nem mindegyik cég hajlandó nagyobb összegeket áldozni új technológiákra.

Lehet, hogy egy ideig nem találkozunk a gyógyszertárakban a hő hatására kioldódó hatóanyagokkal sem. A Zrínyi Miklós Professzor vezette laborban ugyanis nem csak a vasoxiddal kísérleteznek. Ildikó egy olyan anyagról beszél, amiben lázcsillapító van. Ezt csak rá kéne ragasztani a lázas betegre, akinek ha elkezd emelkedni hőmérséklete, a hatóanyagok kiválnak, de csak addig, amíg el nem múlik a láz. Persze lázcsillapító helyett lehetne használni akár inzulint is, ami folyamatosan biztosítaná a cukorbetegek egészséges vércukorszintjét.

Arána a szélben


Klikk a galériára!
A következő állomás a Kármán Tódor szélcsatorna-laboratórium. Amikor odaérkezem, egy kis csoport épp a szélcsatornában ácsorog, egy sátorszerkezet modelljét nézegetik. Az igazi Floridában épül majd fel, a beruházóknak több millió forintjukba került a budapesti tesztelés.

Itt nyúzták az M8-as Dunaújváros melletti hídjának modelljét is, az eredmények szerint másodpercenként 150 méter per szekundumosnál (540 kilométer per órásnál) gyorsabb széllökések már veszélyeztetik az építmény stabilitását. Ilyen erejű széllel azonban még sosem találkozhattunk Magyarországon.

A laboratóriumnak több hazai megrendelése is van, a Papp László sportaréna tesztjeit is ők végezték, ott nem volt szükség változtatásokra, a Művészetek Palotája tervezőinek viszont szóltak, hogy a légkondicionálók bemeneti nyílását nem a Lágymányosi híd óriási forgalma felé kéne pozícionálni.

Dr. Goricsán István egyetemi adjunktus elmondja, a hazaiak mellett előfordul, hogy külföldi megrendeléseket is teljesítenek, a már említett floridai mellett teszteltek már több dubai sátorszerkezetet, valamint a dallasi reptér épülő negyedik termináljának egy részét is Budapesten tették próbára. Goricsán szerint elsősorban olcsósága és gyorsasága miatt választják a külföldi cégek a budapesti szélcsatornát, meg azért, mert az egyik amerikai megrendelőjük magyar.

Óvszert a lábra

Az atomreaktor épülete kívülről pont úgy néz ki, ahogy egy belvárosi atomreaktor épületének ki kell néznie, bár a tervezők nyilván merítettek az albániai bunkerek formavilágából is. A bejárati ajtó mögött elektromágnesesen zárt rácsajtó fogad, nagyobb itt a védelem, mint az Egyetem egész területén együttvéve. Kiderül, hogy lekéstem a csoportokat, már nincs túravezetés.

Végül Csige András egyetemi tanársegéd, reaktoroperátor siet a segítségemre. Felveszem a kötelező köpenyt, meg cipőóvszert. A lehető legnagyobb természetességgel mászkálunk a reaktor körül, Csige elmondja, hogy amikor reaktoroperátor lesz az ember, már semmi különlegest vagy misztikust nem talál a maghasadásban.

A Műegyetem reaktora 1971 óta üzemel, többé-kevésbé változatlan felállásban, tehát 35 éve ugyanazokban az üzemanyag-kazettákban hasad a tíz százalékos dúsítású urán-dioxid.

Erősebb lett


Klikk a galériára!
Az első tíz évben 10 kilowatt volt a reaktor hőteljesítménye, aztán egy 1980-as módosításnak köszönhetően 100 kilowattra növelték ezt az értéket. Összehasonlításul: a paksi atomerőmű négy reaktora 5,5 millió kilowatt hőteljesítménnyel bír.

Az Egyetem reaktorának viszont egyáltalán nem kell áramot termelnie: felmelegíti ugyan a vizet, de nem ez a cél. Sokkal inkább az, hogy besugárzás után talajmintákat, vagy különböző régészeti leleteket elemezzenek.

Elsősorban azonban oktatási célokat szolgál a reaktor, a fizikushallgatóknak kötelező többször is ellátogatni ide, és még a leendő fizikatanárok is be szoktak ülni a vezérlőpult elé, hogy saját maguk próbálhassák ki, hogyan indítható el egy ilyen berendezés. Ráadásul az atomerőművek kezelőszemélyzetét is ki kell képezni valahol, akkor meg már inkább itt hibázzanak, mint éles helyzetben.

Hagyományos vészleállás

Az irányítószobában Csige András a piros gombot mutatja, ami fekete. Ezt kell benyomni, ha gáz van, szakszerűbben, ha meg kell állítani a láncreakciót. Biztos vagyok benne, hogy ilyesmi még sohasem történt, de azért rákérdezek.

A reaktor operátor azzal próbál nyugtatni, hogy naponta többször is rátenyerelnek a gombra, de ez teljesen rendben van. A diákok hibázhatnak, a rendszert ezért úgy alakították ki, hogy ez ne jelenthessen semmiféle problémát, a "vészhelyzet" tehát az oktatás része. Csige szerint a reaktor nem jelent veszélyt a környezetére, még ahhoz is a balszerencsés körülmények valószerűtlen összjátékára lenne szükség, hogy az épületet ki kelljen üríteni, a környező épületek veszélyeztetettsége pedig gyakorlatilag nulla.

Kilépünk az irányítóteremből, és átsétálunk a reaktor tetejére. A várakozásaimmal ellentétben viszont egyáltalán nincs betonszarkofág, hermetikusan záró ajtó vagy legalább egy fadeszka a tetején, csak a víz van köztünk meg a fűtőelemek között. Több mint négy méter víz, rendben, de akkor is, a filmek szerint már rég hamuvá kellett volna égnünk. De még csak a műszerem sem csipog, megnézem, 0 mikrosievert, ennél még egy banán is veszélyesebb. Izgalmas a látvány, a veszélyt, vagyis annak hiányát leszámítva tényleg olyan hatást kelt a reaktor, mintha valamelyik tudományos-fantasztikus film kellékét néznénk. Pedig ez már 35 éves, mégis, a kékes fény, a különféle csövek és nyílások, valamint a reaktor alján némán sugárzó fűtőelemek vonzzák a szemet.

Kamra a világháború előttről

A reaktor mellett egy alacsony hátterű kamrának nevezett vastag falú vasszekrényben elemzik a reaktorban besugárzott talajmintákat. A reaktoroperátor elmeséli, hogy csak olyan vasburkolatot használhatnak, ami 1945 előtt készült. A neves dátum után ugyanis világszerte atombombák felrobbantásával szórakoztatta magát az emberiség, különösen a hatvanas évek elején, amikor megegyeztek a szuperhatalmak, hogy néhány éven belül abbahagyják a kísérleteket. A maradék időt kihasználva annyi sugárzó anyagot juttattak a légkörbe, hogy az azóta öntött vaslemezek gammasugárzása hátrányosan befolyásolná a mintaelemzések eredményét, csökkentené a mérés pontosságát. Kényszerűségből régi hajókból, meg hidakból készítik ezeket az úgynevezett alacsony hátterű mérőkamrákat.

Kifelé menet átvizsgál egy szerkezet, megnyugtat, nem sugárzom. Leadom a mérőműszerem, kukába dobom a kötelező cipőóvszert. Már egyáltalán nem tűnik olyan távolinak az atomenergia. Végül is láttam az egészet, ez is csak csövek, meg vezetékek halmaza. Ráadásul ezt bárki megnézheti, a BME reaktora ugyanis látogatható. A megismerés után meg már nehéz idegenkedni, bármiről is legyen szó.

Emberarcú atomreaktor.