- Tudomány
- Történelem
- március 15
- forradalom
- szabadságharc
- petőfi sándor
- kossuth lajos
- batthyány lajos
- csorba lászló
Buda-Pest az ország szíve, de nem ura
További Történelem cikkek
- 30 éves a rendszerváltó paktum, 30 éve ül Orbán a parlamentben
- A vérengzés nem egyszeri kisiklás, hanem a szovjet politika része volt
- Évekig náci megszállás alatt volt az ország, mégis megmenekült a zsidók 99 százaléka
- Mostantól bárki elolvashatja Rákosi Mátyás magánleveleit
- Megtalálták a világ legöregebb macskáját
Nyilván könnyebb a Nemzeti dalt szavalni egy iskolai ünnepségen, mint a Felirati javaslatot, vagy a jobbágyfelszabadításról szóló április törvényt. De történészként ön is március 15-ét tartja 1848 legfontosabb dátumának?
Március 15-e ma természetesen nem egyetlen pesti nap eseményeit szimbolizálja számunkra, hanem a teljes 1848/49-es átalakulást, tehát nemcsak a forradalmat jelenti, hanem az egész szabadaságharcot is. Ami a konkrét eseményeket illeti, napjainkban a történettudomány nem emel ki egyetlen napot mint „legfontosabbat”, hanem inkább a március 13-17. között zajló események kölcsönhatásait hangsúlyozza.
A Pesten történtek résztvevői mindenesetre meg voltak arról győződve, hogy aznap világtörténelmet csináltak. Petőfi később megírta naplójában, hogy már előző este tudta, hogy másnap kivívja a forradalmat: „Logikailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót... azt fogjuk tenni! a többit istenre bízom és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdetteket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem. Holnap ki kell vínunk a sajtószabadságot! és ha lelövöldöznek? isten neki; ki várhat ennél szebb halált?” A márciusi ifjak ettől kezdve az általuk megteremtett szabad sajtóban mindig is forradalomként emlegették-ünnepelték ezt a napot.
Az akkor 12 milliós országban 20 ezren voltak résztvevői a pesti eseményeknek. Mindenki annyira fontosnak tartotta az ott történteket, mint maguk a márciusi ifjak?
Voltak sokan, akik másként látták mindezt. Pozsonyban ülésezett a rendi országgyűlés, ahol a februári párizsi forradalom hírére, március 3-án Kossuth Lajos elmondta híres felirati beszédét – lényegében a magyar polgári átalakulás alapprogramját. Ám egyelőre nem lehetett felküldeni a királyhoz, mert a felső tábla (az országgyűlés másik fele) nem akarta tárgyalni. Március 13-án azután Bécsben is győzött a forradalom, aminek a híre hajón másnap délben érkezett meg Pozsonyba, Pestre pedig csak este. És a kínálkozó lehetőséget a pozsonyiak is azonnal megragadták: rögtön összeült a felső tábla, elfogadták Kossuth javaslatát és másnap, 15-én reggel – ugyanakkor, amikor Petőfi, Vasvári és a többiek a Pilvaxból elindultak az orvoskar épülete felé – az országgyűlés százas küldöttsége is elindult Bécsbe, hogy a magyar törvényhozás akaratát, az átalakulás programját elfogadtassa a királlyal.
Persze ezen a reggelen Pozsonyban is esett az eső, ám már a kortársak is nagyszerű szimbólumnak tartották, hogy a hajóról előre tekintve megpillantották a hatalmas felhőtakaró szélét és a fölragyogó szivárványt.
A bécsi forradalom, és a villámgyors felsőházi döntés ellenére az udvarnál aznap mégsem jártak sikerrel Kossuthék.
Mert Bécsben hiába fogadta hatalmas tömeglelkesedés Kossuthékat, az udvar megpróbálta húzni az időt – és végül csak március 17-én sikerült elérni a követelések elfogadását, amikor már eljutott Bécsbe is a pesti zavargások híre. Sok túlzással persze, de a rémhírek természete már csak ilyen, és ez most pozitívan hatott: segített elfogadtatni az udvarral a magyar polgári és nemzeti reformprogram lényegét, a jobbágyfelszabadítást, a felelős kormányt, a népképviseleti parlamentet, és a többi reformkövetelést. Csodálatos együttműködés volt ez Bécs, Pozsony és Pest között. Ám mindemiatt a pozsonyi liberálisok a legkevésbé sem gondolták azt, hogy Pesten csinálták a forradalmat.
Amikor hamarosan megérkezett a pest-budai küldöttség Pozsonyba, hogy nagy öntudattal követelje az országgyűlés átköltözését, Kossuth Lajos világosan kijelentette nekik: „én Buda-Pest város lakosságát e hazában kimondhatatlan nyomatékosnak, s Buda-Pestet az ország szívének tartom, de urának soha tartani nem fogom.” Vagyis a döntő lépések szerinte nem Pesten, hanem igenis Pozsonyban történtek. A vitát a történészek utólag azzal döntötték el, hogy fölismerték: az események láncszerűen kapcsolódtak egymáshoz, és mindegyikre ugyanúgy szükség volt ahhoz, hogy a siker végül bekövetkezzék.
Mikor kezdték forradalomnak nevezni a történteket?
Mint láttuk, Petőfiék azonnal. A francia forradalom a radikális márciusi ifjak számára igazi minta volt – ám egy komoly liberálisnak inkább csak a jakobinus őrjöngés jutott róla az eszébe, a forradalom szó számukra az anarchiát, a tömegek rémuralmát jelentette. Fokozatosan jutottak el oda, hogy elismerjék: vannak helyzetek, amikor a társadalmi igazság ezen az úton tud csak érvényesülni. „A királyoknak bajonettjük van, a népeknek meg forradalmuk, hogy engedményeket nyerjenek.” Azt hihetnénk, ez hamisítatlan Petőfi-mondás, pedig éppenséggel Batthyány Lajos gróftól származik, akit senki sem nevezhet hebehurgya barrikádharcosnak. Arra utal, hogy idővel a nemesség legjobbjai sem féltek annak bevallásától, hogy a jogos nemzeti kivánságokat forradalmi eszközökkel kellett kicsikarni Bécstől.
A nép mikor kezdte el ünnepelni március 15-ét?
Izgalmas pillanat egy közösség életében, amikor valamilyen eseményről kiderül: egykori résztvevői emlékezni akarnak rá, az évfordulóját meg akarják ünnepelni. 1849 tavaszán, tudjuk, a császári túlerő elől visszavonuló magyar államhatalom Debrecenben tartotta székhelyét. A Honvédelmi Bizottmány átírt a törökszentmiklósi táborban, a seregnél tartózkodó Kossuthnak, hogy a polgárok szeretnék megünnepelni március 15-ét, ahogyan akkor illett, parlamenti üléssel, istentisztelettel, katonai kivonulással, rezesbandával. Az előbbiek után nem meglepő, mit írt erről a kérésről feleségének a magyar szabadságharc vezére: "Ti ma martius 15-két ünneplitek, mi pedig – értem seregeink – mennek a német ellen. Hogy tulajdonképen mit ünnepelnek martius 15-kén, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom, de hogy azon a napon, mellyen a hadsereg megmenti a hazát, lesz mit ünnepelni, azt tudom."
A lényeg azonban az, hogy Kossuth természetesen engedélyezte az ünnepséget. Aláírta a Honvédelmi Bizottmány 1849. március 12-én kelt döntését, miszerint "Mártius 15-ke, mint a magyar szabadság és függetlenség történetileg nevezetes napja, az öszves nemzeti gyűlés által megünneplendő". Mert a kivételes tehetségű politikus azonnal megérezte, hogy március 15. emléke kezd összefonódni a honvéd hadsereg általa sokkal nagyobbra tartott, fantasztikus teljesítményével. És később, az emigrációban Kossuth már sohasem választotta szét ezt a két tényezőt. Nem azért, mintha megváltozott volna a véleménye, dehogy: egyszerűen elfogadta a tényt, hogy március 15. mint ünnep már nem arról szól, hogy Petőfi mit csinált a pesti utcán, hanem arról, hogy az egész másfél éves erőfeszítésnek, a magyar polgári átalakulásnak és nemzeti önvédelmi háborúnak lett a közös szimbóluma, amit mindenki magáénak vallhat, a radikális fiatalok és a megfontolt liberálisok is egyaránt.
Lehet forradalomnak nevezni a "kis pesti lármát"?
A szó a nyelvújítás során született, a forrni igéből, ahogy pl. az írni igéből az irodalom. Ma e fogalom használatában a történettudomány nem olyan szigorú, mint volt például a marxista ideológia, amely igen szigorú kritériumokat szabott arra vonatkozóan, hogy mit tekinthetünk társadalmi, ipari, politikai stb. forradalomnak.
Ma azt mondhatjuk, forradalminak nevezünk valamilyen változást, ha annak során a dolgok lényegileg, minőségileg megváltoznak. És itt pontosan ez történt, méghozzá kölcsönhatásban, Pest, Pozsony, Bécs összjátéka érvényesült. A történetíró Vasvári Pál nagyon szemléletes képben fejezte ki ezt az összefüggést: "Nemzetünk mozgalma egy órához hasonlított... Az óra kerekei Pozsonyban voltak az országgyűlésen és nemigen akartak forogni... Rugóra volt szükség, mely a kereket gyors mozgásba hozza. S e rugó volt a pesti forradalom. Ekkor a kerekek gyorsan és sebesen kezdtek forogni... Az óramutató Bécsbe nyúlt s a Metternich politikájának végperceire mutatott. Az óra ütött 300 éves hallgatás után, s ez lőn a bécsi kabinet halálharangja".
Forradalom volt tehát, ezt taníthatjuk nyugodtan óvodától egyetemig, de nem egyetlen nap alatt történt minden. Azt mondhatjuk, hogy a mai Szlovákia, Ausztria és Magyarország fővárosaiban együtt hoztak létre valami nagyszerűt, ami a Kárpát-medence összes népének, és így Magyarországnak a történelemét Szent István óta a legmélyebben megváltoztatta. A feudális viszonyokból végső soron ekkor jött létre a piacgazdaság, a civil társadalom és a modern parlamentáris állam.
Milyen volt Petőfiék népszerűsége az események előtt?
Két elem fonódik itt össze és erősítette fel egymást. Egyfelől a romantika korában vagyunk, az alkotói zseniálitás öntudata már olyan erejű, hogy a művész egyenrangúnak, sőt tehetsége jogán többnek érzi magát a születési kiváltságosoknál.
Ugyanakkor éppen ekkor bontakozik ki a korszerű sajtó, a modern polgári nyilvánosság, amely azonnal széleskörű visszhangot ad ennek a romantikus művészkultusznak. Így Petőfi a negyvenes évek közepétől kezdve valóban országszerte híres ember, akinek verseiért tíz- és százezrek rajonganak. És a költő tudja, hogy ő, a plebejus ivadék ugyanannyit, sőt többet ér, mint az ostoba mágnások.
Jellemző, hogy amikor Teleki Sándor gróffal találkozott, a kiváló íróval, Bem tábornok erdélyi seregének későbbi intendánsával, akkor Petőfi tett egy lekicsinylő megjegyezést: ő az első „eleven” gróf, akivel beszél. Teleki persze azonnal riposztozott, hogy ő csak amolyan „vad” gróf – és ezzel tört meg a jég közöttük. De a jeget meg kellett törni, mert Petőfi a maga művészi rangjára kényesebb volt, mint Teleki a grófi címerére. Barátságuk később elmélyült – tudjuk, ő adta kölcsön koltói kastélyát a mézeshetekre a Petőfi-házaspárnak.
Akkor hogyan fordulhatott elő, hogy Petőfi Szabadszálláson három hónappal később keserves csalódásra nem kap mandátumot az első népképviseleti országgyűlési választáson? Ahogyan nem választották meg Arany Jánost sem.
Egy dolog, hogy a romantikus ifjúság irodalmi népszerűsége miként terjed a médiában, és egy másik hogy azok a volt jobbágyok, mezővárosi szegényemberek, akik életükben először járulnak a választóurnákhoz, kire hallgatnak inkább – és hát bizony azokra, akik a vidéki politikát csinálják: a szolgabíróra, ispánra, községi bíróra, lelkészre, plébánosra. Az 1848. évi V. törvény már nem csak a nemeseknek, hanem értelmiségi és vagyoni cenzus alapján a felnőtt lakosság mintegy 7 százalékának megadta a választójogot, ez a korabeli Európában igen magas aránynak számított. Mégis a birtokos nemesség a mindennapi életben elfoglalt hagyományos súlyánál fogva ekkor még nagyon erősen érvényesíthette akaratát.
Akkor az csak egy szép romantikus magyarázat, hogy választási csalások döntötték el a Petőfiék sorsát?
Általánosságban az mondható, hogy csalások mindig voltak, de inkább számítottak azok a hagyományos függésrendszerek, amelyek a kor kisemberének életét meghatározták, és amelyeket nem lehetett egyik pillanatról a másikra megváltoztatni.
Ami konkrétan Petőfi esetét illeti, ott a választási befolyásolás régi hazai technikáját alkalmazták: a szabadszállási református pap (az ő fia volt az ellenjelölt) kortesei leitatták a választópolgárok legszegényebb rétegét és a részeg tömeggel elhitették, hogy Petőfi az orosz cár titkos ügynöke, korabeli műszóval: „muszka spion”. A választás napján így komoly lincsveszély alakult ki, emiatt Petőfi nem lehetett ott személyesen a szavazáson, és így végül a választást elveszítette.
Itt is konkrétan a szabad kunsági kerület vagyonosabb rétege állt szembe a plebejus költővel, aki agitációjában a szegényebb csoportokra igyekezett támaszkodni. Ám ugyanezeknek a szegeny kiskunoknak egy részét sajnos itatással és demagógiával ellene lehetett hangolni egy időre.