Buda-Pest az ország szíve, de nem ura
Kossuth Lajos március 15-e első évfordulóján feleségének írt levélben "kis pesti lármának" nevezte a történteket, sokkal fontosabbnak tartva a hadsereg szabadságharcát. De engedélyezte a rezesbandás ünnepséget. Széchenyi aggódott a népképviseleti rendszer miatt, felhozva Jézus és Barabás történetét. Petőfiről elterjesztették, hogy muszka ügynök, ez és némi alkohol hatott az első parlamenti választáson. Csorba László történészt, a Nemzeti Múzeum főigazgatóját kérdeztük a polgári Magyarország kialakulásáról, minden idők legnagyszerűbb magyar kormányáról és a honvéd hadseregnek a világtörténelemben is párját ritkító teljesítményéről.
Nyilván könnyebb a Nemzeti dalt szavalni egy iskolai ünnepségen, mint a Felirati javaslatot, vagy a jobbágyfelszabadításról szóló április törvényt. De történészként ön is március 15-ét tartja 1848 legfontosabb dátumának?
Március 15-e ma természetesen nem egyetlen pesti nap eseményeit szimbolizálja számunkra, hanem a teljes 1848/49-es átalakulást, tehát nemcsak a forradalmat jelenti, hanem az egész szabadaságharcot is. Ami a konkrét eseményeket illeti, napjainkban a történettudomány nem emel ki egyetlen napot mint „legfontosabbat”, hanem inkább a március 13-17. között zajló események kölcsönhatásait hangsúlyozza.
A Pesten történtek résztvevői mindenesetre meg voltak arról győződve, hogy aznap világtörténelmet csináltak. Petőfi később megírta naplójában, hogy már előző este tudta, hogy másnap kivívja a forradalmat: „Logikailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót... azt fogjuk tenni! a többit istenre bízom és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdetteket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem. Holnap ki kell vínunk a sajtószabadságot! és ha lelövöldöznek? isten neki; ki várhat ennél szebb halált?” A márciusi ifjak ettől kezdve az általuk megteremtett szabad sajtóban mindig is forradalomként emlegették-ünnepelték ezt a napot.
Az akkor 12 milliós országban 20 ezren voltak résztvevői a pesti eseményeknek. Mindenki annyira fontosnak tartotta az ott történteket, mint maguk a márciusi ifjak?
Voltak sokan, akik másként látták mindezt. Pozsonyban ülésezett a rendi országgyűlés, ahol a februári párizsi forradalom hírére, március 3-án Kossuth Lajos elmondta híres felirati beszédét – lényegében a magyar polgári átalakulás alapprogramját. Ám egyelőre nem lehetett felküldeni a királyhoz, mert a felső tábla (az országgyűlés másik fele) nem akarta tárgyalni. Március 13-án azután Bécsben is győzött a forradalom, aminek a híre hajón másnap délben érkezett meg Pozsonyba, Pestre pedig csak este. És a kínálkozó lehetőséget a pozsonyiak is azonnal megragadták: rögtön összeült a felső tábla, elfogadták Kossuth javaslatát és másnap, 15-én reggel – ugyanakkor, amikor Petőfi, Vasvári és a többiek a Pilvaxból elindultak az orvoskar épülete felé – az országgyűlés százas küldöttsége is elindult Bécsbe, hogy a magyar törvényhozás akaratát, az átalakulás programját elfogadtassa a királlyal.
Persze ezen a reggelen Pozsonyban is esett az eső, ám már a kortársak is nagyszerű szimbólumnak tartották, hogy a hajóról előre tekintve megpillantották a hatalmas felhőtakaró szélét és a fölragyogó szivárványt.
A bécsi forradalom, és a villámgyors felsőházi döntés ellenére az udvarnál aznap mégsem jártak sikerrel Kossuthék.
Mert Bécsben hiába fogadta hatalmas tömeglelkesedés Kossuthékat, az udvar megpróbálta húzni az időt – és végül csak március 17-én sikerült elérni a követelések elfogadását, amikor már eljutott Bécsbe is a pesti zavargások híre. Sok túlzással persze, de a rémhírek természete már csak ilyen, és ez most pozitívan hatott: segített elfogadtatni az udvarral a magyar polgári és nemzeti reformprogram lényegét, a jobbágyfelszabadítást, a felelős kormányt, a népképviseleti parlamentet, és a többi reformkövetelést. Csodálatos együttműködés volt ez Bécs, Pozsony és Pest között. Ám mindemiatt a pozsonyi liberálisok a legkevésbé sem gondolták azt, hogy Pesten csinálták a forradalmat.
Amikor hamarosan megérkezett a pest-budai küldöttség Pozsonyba, hogy nagy öntudattal követelje az országgyűlés átköltözését, Kossuth Lajos világosan kijelentette nekik: „én Buda-Pest város lakosságát e hazában kimondhatatlan nyomatékosnak, s Buda-Pestet az ország szívének tartom, de urának soha tartani nem fogom.” Vagyis a döntő lépések szerinte nem Pesten, hanem igenis Pozsonyban történtek. A vitát a történészek utólag azzal döntötték el, hogy fölismerték: az események láncszerűen kapcsolódtak egymáshoz, és mindegyikre ugyanúgy szükség volt ahhoz, hogy a siker végül bekövetkezzék.
Mikor kezdték forradalomnak nevezni a történteket?
Mint láttuk, Petőfiék azonnal. A francia forradalom a radikális márciusi ifjak számára igazi minta volt – ám egy komoly liberálisnak inkább csak a jakobinus őrjöngés jutott róla az eszébe, a forradalom szó számukra az anarchiát, a tömegek rémuralmát jelentette. Fokozatosan jutottak el oda, hogy elismerjék: vannak helyzetek, amikor a társadalmi igazság ezen az úton tud csak érvényesülni. „A királyoknak bajonettjük van, a népeknek meg forradalmuk, hogy engedményeket nyerjenek.” Azt hihetnénk, ez hamisítatlan Petőfi-mondás, pedig éppenséggel Batthyány Lajos gróftól származik, akit senki sem nevezhet hebehurgya barrikádharcosnak. Arra utal, hogy idővel a nemesség legjobbjai sem féltek annak bevallásától, hogy a jogos nemzeti kivánságokat forradalmi eszközökkel kellett kicsikarni Bécstől.
A nép mikor kezdte el ünnepelni március 15-ét?
Izgalmas pillanat egy közösség életében, amikor valamilyen eseményről kiderül: egykori résztvevői emlékezni akarnak rá, az évfordulóját meg akarják ünnepelni. 1849 tavaszán, tudjuk, a császári túlerő elől visszavonuló magyar államhatalom Debrecenben tartotta székhelyét. A Honvédelmi Bizottmány átírt a törökszentmiklósi táborban, a seregnél tartózkodó Kossuthnak, hogy a polgárok szeretnék megünnepelni március 15-ét, ahogyan akkor illett, parlamenti üléssel, istentisztelettel, katonai kivonulással, rezesbandával. Az előbbiek után nem meglepő, mit írt erről a kérésről feleségének a magyar szabadságharc vezére: "Ti ma martius 15-két ünneplitek, mi pedig – értem seregeink – mennek a német ellen. Hogy tulajdonképen mit ünnepelnek martius 15-kén, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom, de hogy azon a napon, mellyen a hadsereg megmenti a hazát, lesz mit ünnepelni, azt tudom."
A lényeg azonban az, hogy Kossuth természetesen engedélyezte az ünnepséget. Aláírta a Honvédelmi Bizottmány 1849. március 12-én kelt döntését, miszerint "Mártius 15-ke, mint a magyar szabadság és függetlenség történetileg nevezetes napja, az öszves nemzeti gyűlés által megünneplendő". Mert a kivételes tehetségű politikus azonnal megérezte, hogy március 15. emléke kezd összefonódni a honvéd hadsereg általa sokkal nagyobbra tartott, fantasztikus teljesítményével. És később, az emigrációban Kossuth már sohasem választotta szét ezt a két tényezőt. Nem azért, mintha megváltozott volna a véleménye, dehogy: egyszerűen elfogadta a tényt, hogy március 15. mint ünnep már nem arról szól, hogy Petőfi mit csinált a pesti utcán, hanem arról, hogy az egész másfél éves erőfeszítésnek, a magyar polgári átalakulásnak és nemzeti önvédelmi háborúnak lett a közös szimbóluma, amit mindenki magáénak vallhat, a radikális fiatalok és a megfontolt liberálisok is egyaránt.
Lehet forradalomnak nevezni a "kis pesti lármát"?
A szó a nyelvújítás során született, a forrni igéből, ahogy pl. az írni igéből az irodalom. Ma e fogalom használatában a történettudomány nem olyan szigorú, mint volt például a marxista ideológia, amely igen szigorú kritériumokat szabott arra vonatkozóan, hogy mit tekinthetünk társadalmi, ipari, politikai stb. forradalomnak.
Ma azt mondhatjuk, forradalminak nevezünk valamilyen változást, ha annak során a dolgok lényegileg, minőségileg megváltoznak. És itt pontosan ez történt, méghozzá kölcsönhatásban, Pest, Pozsony, Bécs összjátéka érvényesült. A történetíró Vasvári Pál nagyon szemléletes képben fejezte ki ezt az összefüggést: "Nemzetünk mozgalma egy órához hasonlított... Az óra kerekei Pozsonyban voltak az országgyűlésen és nemigen akartak forogni... Rugóra volt szükség, mely a kereket gyors mozgásba hozza. S e rugó volt a pesti forradalom. Ekkor a kerekek gyorsan és sebesen kezdtek forogni... Az óramutató Bécsbe nyúlt s a Metternich politikájának végperceire mutatott. Az óra ütött 300 éves hallgatás után, s ez lőn a bécsi kabinet halálharangja".
Forradalom volt tehát, ezt taníthatjuk nyugodtan óvodától egyetemig, de nem egyetlen nap alatt történt minden. Azt mondhatjuk, hogy a mai Szlovákia, Ausztria és Magyarország fővárosaiban együtt hoztak létre valami nagyszerűt, ami a Kárpát-medence összes népének, és így Magyarországnak a történelemét Szent István óta a legmélyebben megváltoztatta. A feudális viszonyokból végső soron ekkor jött létre a piacgazdaság, a civil társadalom és a modern parlamentáris állam.
Milyen volt Petőfiék népszerűsége az események előtt?
Két elem fonódik itt össze és erősítette fel egymást. Egyfelől a romantika korában vagyunk, az alkotói zseniálitás öntudata már olyan erejű, hogy a művész egyenrangúnak, sőt tehetsége jogán többnek érzi magát a születési kiváltságosoknál.
Ugyanakkor éppen ekkor bontakozik ki a korszerű sajtó, a modern polgári nyilvánosság, amely azonnal széleskörű visszhangot ad ennek a romantikus művészkultusznak. Így Petőfi a negyvenes évek közepétől kezdve valóban országszerte híres ember, akinek verseiért tíz- és százezrek rajonganak. És a költő tudja, hogy ő, a plebejus ivadék ugyanannyit, sőt többet ér, mint az ostoba mágnások.
Jellemző, hogy amikor Teleki Sándor gróffal találkozott, a kiváló íróval, Bem tábornok erdélyi seregének későbbi intendánsával, akkor Petőfi tett egy lekicsinylő megjegyezést: ő az első „eleven” gróf, akivel beszél. Teleki persze azonnal riposztozott, hogy ő csak amolyan „vad” gróf – és ezzel tört meg a jég közöttük. De a jeget meg kellett törni, mert Petőfi a maga művészi rangjára kényesebb volt, mint Teleki a grófi címerére. Barátságuk később elmélyült – tudjuk, ő adta kölcsön koltói kastélyát a mézeshetekre a Petőfi-házaspárnak.
Akkor hogyan fordulhatott elő, hogy Petőfi Szabadszálláson három hónappal később keserves csalódásra nem kap mandátumot az első népképviseleti országgyűlési választáson? Ahogyan nem választották meg Arany Jánost sem.
Egy dolog, hogy a romantikus ifjúság irodalmi népszerűsége miként terjed a médiában, és egy másik hogy azok a volt jobbágyok, mezővárosi szegényemberek, akik életükben először járulnak a választóurnákhoz, kire hallgatnak inkább – és hát bizony azokra, akik a vidéki politikát csinálják: a szolgabíróra, ispánra, községi bíróra, lelkészre, plébánosra. Az 1848. évi V. törvény már nem csak a nemeseknek, hanem értelmiségi és vagyoni cenzus alapján a felnőtt lakosság mintegy 7 százalékának megadta a választójogot, ez a korabeli Európában igen magas aránynak számított. Mégis a birtokos nemesség a mindennapi életben elfoglalt hagyományos súlyánál fogva ekkor még nagyon erősen érvényesíthette akaratát.
Akkor az csak egy szép romantikus magyarázat, hogy választási csalások döntötték el a Petőfiék sorsát?
Általánosságban az mondható, hogy csalások mindig voltak, de inkább számítottak azok a hagyományos függésrendszerek, amelyek a kor kisemberének életét meghatározták, és amelyeket nem lehetett egyik pillanatról a másikra megváltoztatni.
Ami konkrétan Petőfi esetét illeti, ott a választási befolyásolás régi hazai technikáját alkalmazták: a szabadszállási református pap (az ő fia volt az ellenjelölt) kortesei leitatták a választópolgárok legszegényebb rétegét és a részeg tömeggel elhitették, hogy Petőfi az orosz cár titkos ügynöke, korabeli műszóval: „muszka spion”. A választás napján így komoly lincsveszély alakult ki, emiatt Petőfi nem lehetett ott személyesen a szavazáson, és így végül a választást elveszítette.
Itt is konkrétan a szabad kunsági kerület vagyonosabb rétege állt szembe a plebejus költővel, aki agitációjában a szegényebb csoportokra igyekezett támaszkodni. Ám ugyanezeknek a szegeny kiskunoknak egy részét sajnos itatással és demagógiával ellene lehetett hangolni egy időre.
Mégis történtek meglepő dolgok. Táncsics például képviselő lett, mégpedig erősen radikális baloldali programmal, ami távolról sem illeszkedett a klasszikus nemesi, birtokosi szándékokhoz.
Így van, de ennek valószínűleg az volt az oka, hogy a siklósi választókerületben a mérvadó nagybirtokos földesúr, Batthyány Kázmér gróf nem akarta legyőzni Táncsicsot. Bár fölmerült, hogy indul ellene a választáson, végül úgy döntött, hogy nem – pedig természetesen itt is használni lehetett volna a szabadszállási módszereket. De a gróf a reformellenzék egyik kitűnő tagja volt, részt vett a védegyleti mozgalomban, később ő lesz majd a független magyar kormány külügyminisztere – és bár nyilván nem osztotta a jobbágyivadék Táncsics radikális mondanivalóját, úgy vélhette, nem lesz a nemzet kárára, ha március 15. hőse bejut az új parlamentbe.
Széchenyi aggódott a népképviseleti rendszer miatt, Jézus és Barabás példáját hozta fel, hogy komoly dologokat nem szabad a népre bízni. Mennyire változott a népképviseleti országgyűlés összetétele a rendi országgyűléshez képest?
Mindent beleszámítva 450 (Erdély nélkül 377) mandátumra választottak június közepén, de például Horvátország és a Határőrvidék eleve nem küldött képviselőket, továbbá volt olyan kerület, ahonnan később igazolták a győztest – így összességében 370 körüli, kicsit több képviselővel számolhatunk. Nem történt földindulás: a birtokos nemesség döntő túlsúllyal rendelkezett ezután is, a volt jobbágyok zömében volt földesuraikra szavaztak. E réteg kizárólagos politikai szerepe csak a városokban tört meg, itt jutott be néhány módosabb polgár vagy mesterember. Összességében mégis a mandátumok egynegyedét már polgári származásúak nyerték el, ami azért jelentős arány. Mutatja, hogy a változás elindult, megkezdődött a valódi népképviselet kialakulása, nemcsak szavakban, hanem tartalmilag is. A képviselők mindinkább a társadalom, a nemzet egészét képviselték, nemcsak a volt kiváltságosokat.
Milyen jellegű munka folyt a törvényhozásban, ahol a házszabály szerint tilos volt például papírból felolvasni? Mi volt az első jelentősebb döntésük?
Az első politikai döntésre július 11-én került sor, olajnyomatok sora ábrázolja a nagyszerű jelenetet. Kossuth egy hatalmas, kétórás beszédben fölvázolta az európai körképet, jelezte, hogy akár a cári orosz hadsereg is ellenünk fordulhat, így a nemzetnek készülnie kell a védekezésre – és a helyükről fölpattanó képviselők közfelkiáltással megadták a pénzt és az újoncokat a honvédség felállítására.
A király megnyitó beszédére adandó válaszról vitatkoztak ezután, majd igazi erőpróba következett: megszavazzák-e katonai segélyt a császárnak az olaszok ellen, Velence és Lombardia visszafoglalására? A radikális fiataloknak ugyanis az volt a meggyőződése, hogy az olaszok a magyarok testvérnépe, akik ugyanúgy a szabadságáért küzdenek, mint mi – nem nyújthatunk segítséget a leverésükhöz! Ám a kérés megtagadása a birodalommal való szakítást jelentette volna, ezért politikusi megoldás született: nem tagadjuk meg mereven a kérést, de feltételekhez kötjük, mégpedig ahhoz, hogy az udvar segédkezzen a Josip Jelačić tábornok vezette horvát lázadók megfékezésében. A Batthyány-kormánynak esze ágában nem volt katonákat küldeni Itáliába, de az nagyon jó lett volna, ha a császár leinti Jelačićot.
Léteztek már pártok, frakciók? Kik köré gyűltek a képviselők?
Voltak már pártok, de még nem a mai, erősen szervezett értelemben – inkább irányzatokról beszélhetünk. A bécsi udvarral korábban együttműködő konzervatív pártból csak néhány személy jutott be a népképviseleti országgyűlésbe. A Batthyány-kormányt támogatta az egykori Ellenzéki Párt, ide tartoztak a legtöbben, de összetett, sokarcú csoportól van szó – legfőbb tekintélyeik Kossuth és Deák Ferenc. Külön kezdtek szervezkedni a radikálisabbak, őket flamingóknak hívták, a kalapjuk mellé időnként odatűzött vörös tollról. Ide tartoztak a Madarász fivérek, László és József, a márciusi ifjak közül Irányi Dániel, Táncsics Mihály, az ekkoriban balra húzódó Teleki László gróf, vagy a Kossuthtal személyes okból rivalizáló Nyáry Pál, Pest megye alispánja. És volt egy mérsékéltebb jobbszárny is, belőlük lett később a debreceni békepárt. Ezek az irányzatok már Pesten többé-kevésbé elkülönültek.
A személyes politikusi felelősség és elszámoltathatóság is ekkortól datálható, az interpellációk is ekkor kezdődtek. Viszont olyan legendás parlamentről van szó, ami egy ideig éppen a legfontosabb feladatával, a törvényhozással akadt el, mert a törvényeket a trónfosztást kimondó 49-es Függetlenségi nyilatkozatig nem szentesítette az uralkodó. Mégis mik voltak a legfontosabb döntései?
A pesti ülésszakon tizenkét törvényt fogadtak el, ebből hármat felküldtek Bécsbe is (a pénzjegykibocsátási, a hadügyi és a telepítési törvényt), de ezeket már nem szentesítette az uralkodó. Számos erdélyi problémáról döntöttek (a közteherviselés erdélyi bevezetésétől a kolozsvári vasútig), de a magyar hadi főtanoda fölállításáról is. Több mint harminc törvényjavaslat került benyújtásra, sokat tárgyaltak is közülük, pl. az elemi oktatásról szólót.
Októbertől ún. országos határozatokat hoztak, például a katonai ellenállásról vagy amikor érvénytelennek nyilvánították a király 1848. október 3-i házfeloszlató rendeletét. A képviselőház tucatnyi határozata közül különösen fontos volt a szőlődézsma eltörléséről született döntés, mert bizonyította, hogy a jobbágyfelszabadítást nem a korábbi döntés szűkítésével, hanem tágításával képzelték el.
Debrecenben azután újra hoztak hét törvényt (többek között a Függetlenségi Nyilatkozatról), Szegeden már 49 júliusában pedig két újabbat: az egyik a zsidóság polgári és vallási egyenjogusítását mondta ki, a mások pedig arról szólt, hogy az országban élő minden népiségek szabad nemzeti kifejlődését biztosítani kell.
Ez már igencsak megkésettnek tűnt.
Valóban, könnyen hihetjük azt, hogy ha ezt a törvényt korábban hozzák meg, talán nem bontakozik ki a tragikus testvérháború. De vajon reális egy ilyen elvárás?
Egy döntést akkor lehet meghozni, ha a döntéshozó képes belátni annak értelmét, szükségességét, netán kényszerét. Abban a világszemléletben azonban, amelyben egy magyar nemesember felnőtt, egyszerűen nem lehetett azt képzelni, hogy egy román, szerb vagy szlovák honfitársunknak ugyanolyan köze van a magyar államhoz, mint a magyaroknak. Hogy e csoportok nyelvét ugyanúgy kellene használni a nyilvános életben, mint a magyar nyelvet, hogy netán az ország területét közigazgatásilag fel kellene osztani közöttük, stb.
Hiába éltünk együtt hatszáz vagy nyolcszáz éve, és hiába volt már ekkor régóta kisebbségben a magyarság a saját országában – egyszerűen felfoghatatlan volt egy ilyen szemlélet a normális, hétköznapi magyar ember számára. Éppen az iszonyatos polgárháború, a délvidéki, erdélyi borzalmak döbbentették rá a magyar politikai elit legjobbjait, hogy másképp kell nézni a dolgokat, hogy itt valami végképp megváltozott: immár illúzió egyetlen magyar politikai nemzetben egyesíteni a nemzetiségeket – Magyarország valójában már több nemzet közös hazája. Mivel pedig erre a belátásra csak a küzdelem során juthattak el, így – szerintem – irreális dolog elvárni tőlük e tudás meglétét még a küzdelem előtt. Ezt persze lehet sajnálni – de attól még kőkemény történelmi tény marad.
A zsidók emancipációja miért várt 1849 nyaráig? Sokan harcoltak közülük a szabaságharcban, pedig 1848-ban még zsidóellenes incidencesek is voltak.
A polgári-nemzeti átalakulás során felszínre kerültek olyan társadalmi feszültségek is, amelyeket addig erőszakos eszközökkel féken tartott az államhatalom. Ilyen volt a kiváltságos német polgárság rettegése a zsidóság konkurrenciájától.
Miként az közismert, a kora újkorban a zsidó kereskedők egy jelentős része a latifundium (mezőgazdasági nagybirtok) hulladékkereskedelmére volt szorítva, más részük pedig olyan mobil pénzüzletekre, amelyek forgalmazásához nem volt szükség városi polgárjogra. Ám éppen ezek az ágazatok – az ipari forradalmat ellátó termény- és nyersanyagkereskedelem, továbbá a pénzüzlet, ami az ipar és a mezőgazdaság tőkés átalakítását finanszírozta – lettek a modern kapitalizmus vezető ágazatai.
A dolgok automatizmusa tehát a zsidó vállalkozókat egyre kedvezőbb gazdasági helyzetbe hozta, és így fokozódott a nyomás, hogy immár polgárjogot kaphassanak a szabad királyi városokban. A kiváltságos német polgárság azonban félt a konkurrenciától, így amikor 1848 tavaszán reálisan fölvetődött a zsidó emancipáció törvénybe iktatása, a csőcseléket mozgósítva zsidóellenes zavargásokat robbantak ki, főleg az északi, észak-nyugati városokban.
És sajnos ez nem is bizonyult rossz húzásnak, mert ezáltal nagyon kemény dilemma elé került a pozsonyi törvényhozás. Ha most a követek valóban megszavazzák a zsidóság régóta hangoztatott teljes egyenjogúsítását, akkor nyilván egy újabb erőszakhullám fog végigsöpörni az országon, melynek során már lehet, hogy nemcsak verések és gyújtogatások, hanem akár emberhalál is történhet. Ám ki lesz a felelős, ha ez valóban bekövetkezik?
Azt hiszem, reális döntésnek fogadhatjuk el, hogy nem akarták vállalni ennek felelősségét. Talán korábbi teljesítményük alapján megérdemelnek annyi bizalmat ezek a vezetők, hogy elhiggyük nekik: nem porhintésnek szánták azt a kijelentést, hogy ha most nem is lehet, de a lehető legelső alkalommal meg fogják valósítani az egyenjogúsítást. És amikor 1849 júliusában meghozták végre a törvényt, akkor is elfogadhatjuk, hogy nem azért tettek így, mert a leveretés küszöbén már nyugodtan lehettek nagylelkűek, hiszen úgysem kellett betartani a döntést.
A közoktatástól az egyházpolitikáig egy rakás kényes témában halasztották el a konfliktusokkal járó döntéseket.
Pontosabban volt egy kemény sorrendje a vállalandó konfliktusoknak. Kossuth 1870 januárjában többeknek válaszolt levélben, és kifejtette, mi volt az a két legfontosabb feladat 1848-ban, amire a leginkább törekedtek: 1) „egy független magyar parlamentáris kormányzat felállításával a magyar állam törvényes függetlenségét biztosítsuk”, 2) a demokratikus szellemű alkotmányhoz „a jobbágy népnek szabad földbirtokos, szabad polgársággá alakításával teremtsünk szilárd alapot”.
Ezt a kettőt nem akarták alárendelni semmi másnak. Például ha az egyházi vagyonhoz nyúlnak, akkor a püspököket és a teljes katolikus papságot a bécsi reakció karjaiba kergetik, márpedig egy ilyen mérvű társadalmi konfliktusba belebuktak volna. Egyszerűen tényleg ez volt a két legfontosabb dolog, így a kisebb tennivalókat egyelőre elhárították. És ebben valószínűleg igazuk volt. Újra idézem Kossuthot: „mi akként valánk meggyőződve, hogy ha a hon, mint joga hozza magával, függetlenné, s a független hazában a nép saját sorsának szabad urává lészen, a további kifejlődés magától elkövetkezik.”
Nyilván mindenki érzékelhette, ha számára kedvező döntések születtek, de a törvényhozás tagjain kívül a közvélemény tisztában volt azzal, hogy milyen mértékű, mindent átható átalakulás folyik? Mekkora volt ennek a támogatottsága?
A viták néha tényleg hallatlanul élesek voltak. Petőfiék például válogatott durvaságoktól sem rettentek vissza, ha a parlamentet vagy a kormányt kellett minősíteni. Azt a kormányt, amelynél – nem egyedül mondom! – kiválóbb csapat nem létezett és nem is fog létezni soha a magyar történelemben. Ennek az utolérhetetlenül nagyszerű csapatnak vágta a képébe a költő egy népgyűlésen, hogy erre a minisztériumra még a kutyáját sem bízná rá!
A Batthyány-kormány
Miniszterelnök: Batthány Lajos, igazságügy: Deák Ferenc, belügy: Szemere Bertalan, vallás- és közoktatás: Eötvös József, a király személye körüli miniszter: Esterházy Pál, pénzügy: Kossuth Lajos, földművelés-, ipar- és kereskedelem: Klauzál Gábor, hadügy: Mészáros Lázár, közmunka- és közlekedés: Széchenyi István
Ám ez szélsőség – a küzdelem vezérkara valójában nagyon erős tömegtámogatással rendelkezett. Volt ennek a bizalomnak egy történelmi szempontból nézve teljesen egyértelmű bizonyítéka: a honvéd hadsereg toborzása során megnyilvánuló lelkesedés. Amikor tízezrek és százezrek álltak be a zászlók alá, ez azt mutatta, hogy a lényeget bizony teljesen világosan megértették. Azt, hogy valóban a jobbágyviszonyokból való kibonatkozásról van szó. Egy közösség jött itt létre azokból a magyar emberekből, akik immár nem elnyomottként és elnyomóként állnak szemben egymással, hanem egyenelő polgárokként akarnak létrehozni valami újat, többet, fontosabbat annál, ahogy korábban együtt éltek. És ezért hajlandóak voltak a vásárra vinni a bőrüket.
Batthyány Lajos esze, szorgalma, kitartása kellett ahhoz, hogy a mozgó nemzetőrségből létrehozza a honvédségét, és ezt azután a küzdelem során Kossuth és társai felfejlesztették tovább, megteremtve a magyar történelem egyik legnagyszerűbb teljesítményét, a negyvennyolcas tömeghadsereget, ami képes volt kiverni az osztrák ármádiát Magyarországról. Ez olyan teljesítmény, amelynek a világtörténelemben is kevés párját találjuk.
Persze billió probléma volt, veszekedtek is keményen a „nagy idők” főszereplői, de hát ez teljesen természetes azok között, akik úgy vélték, a nemzet sorsa van rájuk bízva. Az eredmény mégis azt mutatja, hogy ők együtt jó irányba haladtak. És a vereség - mert nem bukás volt, hanem vereség, ez végtelenül fontos különbség! – is azt mutatja, hogy ez olyan nagyszerű teljesítmény volt, amit csak Európa akkori legerősebb hadseregével, a cári orosz haderővel összefogva lehetett legyőzni.
