György
2 °C
15 °C

Buda-Pest az ország szíve, de nem ura

2010.03.15. 09:12
Kossuth Lajos március 15-e első évfordulóján feleségének írt levélben "kis pesti lármának" nevezte a történteket, sokkal fontosabbnak tartva a hadsereg szabadságharcát. De engedélyezte a rezesbandás ünnepséget. Széchenyi aggódott a népképviseleti rendszer miatt, felhozva Jézus és Barabás történetét. Petőfiről elterjesztették, hogy muszka ügynök, ez és némi alkohol hatott az első parlamenti választáson. Csorba László történészt, a Nemzeti Múzeum főigazgatóját kérdeztük a polgári Magyarország kialakulásáról, minden idők legnagyszerűbb magyar kormányáról és a honvéd hadseregnek a világtörténelemben is párját ritkító teljesítményéről.
Csorba László
Csorba László

Nyilván könnyebb a Nemzeti dalt szavalni egy iskolai ünnepségen, mint a Felirati javaslatot, vagy a jobbágyfelszabadításról szóló április törvényt. De történészként ön is március 15-ét tartja 1848 legfontosabb dátumának?

Március 15-e ma természetesen nem egyetlen pesti nap eseményeit szimbolizálja számunkra, hanem a teljes 1848/49-es átalakulást, tehát nemcsak a forradalmat jelenti, hanem az egész szabadaságharcot is. Ami a konkrét eseményeket illeti, napjainkban a történettudomány nem emel ki egyetlen napot mint „legfontosabbat”, hanem inkább a március 13-17. között zajló események kölcsönhatásait hangsúlyozza.

A Pesten történtek résztvevői mindenesetre meg voltak arról győződve, hogy aznap világtörténelmet csináltak. Petőfi később megírta naplójában, hogy már előző este tudta, hogy másnap kivívja a forradalmat: „Logikailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót... azt fogjuk tenni! a többit istenre bízom és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdetteket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem. Holnap ki kell vínunk a sajtószabadságot! és ha lelövöldöznek? isten neki; ki várhat ennél szebb halált?” A márciusi ifjak ettől kezdve az általuk megteremtett szabad sajtóban mindig is forradalomként emlegették-ünnepelték ezt a napot.

Az akkor 12 milliós országban 20 ezren voltak résztvevői a pesti eseményeknek. Mindenki annyira fontosnak tartotta az ott történteket, mint maguk a márciusi ifjak?

Voltak sokan, akik másként látták mindezt. Pozsonyban ülésezett a rendi országgyűlés, ahol a februári párizsi forradalom hírére, március 3-án Kossuth Lajos elmondta híres felirati beszédét – lényegében a magyar polgári átalakulás alapprogramját. Ám egyelőre nem lehetett felküldeni a királyhoz, mert a felső tábla (az országgyűlés másik fele) nem akarta tárgyalni. Március 13-án azután Bécsben is győzött a forradalom, aminek a híre hajón másnap délben érkezett meg Pozsonyba, Pestre pedig csak este. És a kínálkozó lehetőséget a pozsonyiak is azonnal megragadták: rögtön összeült a felső tábla, elfogadták Kossuth javaslatát és másnap, 15-én reggel – ugyanakkor, amikor Petőfi, Vasvári és a többiek a Pilvaxból elindultak az orvoskar épülete felé – az országgyűlés százas küldöttsége is elindult Bécsbe, hogy a magyar törvényhozás akaratát, az átalakulás programját elfogadtassa a királlyal.

Persze ezen a reggelen Pozsonyban is esett az eső, ám már a kortársak is nagyszerű szimbólumnak tartották, hogy a hajóról előre tekintve megpillantották a hatalmas felhőtakaró szélét és a fölragyogó szivárványt.

A bécsi forradalom, és a villámgyors felsőházi döntés ellenére az udvarnál aznap mégsem jártak sikerrel Kossuthék.

Mert Bécsben hiába fogadta hatalmas tömeglelkesedés Kossuthékat, az udvar megpróbálta húzni az időt – és végül csak március 17-én sikerült elérni a követelések elfogadását, amikor már eljutott Bécsbe is a pesti zavargások híre. Sok túlzással persze, de a rémhírek természete már csak ilyen, és ez most pozitívan hatott: segített elfogadtatni az udvarral a magyar polgári és nemzeti reformprogram lényegét, a jobbágyfelszabadítást, a felelős kormányt, a népképviseleti parlamentet, és a többi reformkövetelést. Csodálatos együttműködés volt ez Bécs, Pozsony és Pest között. Ám mindemiatt a pozsonyi liberálisok a legkevésbé sem gondolták azt, hogy Pesten csinálták a forradalmat.

Amikor hamarosan megérkezett a pest-budai küldöttség Pozsonyba, hogy nagy öntudattal követelje az országgyűlés átköltözését, Kossuth Lajos világosan kijelentette nekik: „én Buda-Pest város lakosságát e hazában kimondhatatlan nyomatékosnak, s Buda-Pestet az ország szívének tartom, de urának soha tartani nem fogom.” Vagyis a döntő lépések szerinte nem Pesten, hanem igenis Pozsonyban történtek. A vitát a történészek utólag azzal döntötték el, hogy fölismerték: az események láncszerűen kapcsolódtak egymáshoz, és mindegyikre ugyanúgy szükség volt ahhoz, hogy a siker végül bekövetkezzék.

A pozsonyi liberálisok a legkevésbé sem gondolták azt, hogy Pesten csinálták a forradalmat. Fotók: Huszti István

Mikor kezdték forradalomnak nevezni a történteket?

Mint láttuk, Petőfiék azonnal. A francia forradalom a radikális márciusi ifjak számára igazi minta volt – ám egy komoly liberálisnak inkább csak a jakobinus őrjöngés jutott róla az eszébe, a forradalom szó számukra az anarchiát, a tömegek rémuralmát jelentette. Fokozatosan jutottak el oda, hogy elismerjék: vannak helyzetek, amikor a társadalmi igazság ezen az úton tud csak érvényesülni. „A királyoknak bajonettjük van, a népeknek meg forradalmuk, hogy engedményeket nyerjenek.” Azt hihetnénk, ez hamisítatlan Petőfi-mondás, pedig éppenséggel Batthyány Lajos gróftól származik, akit senki sem nevezhet hebehurgya barrikádharcosnak. Arra utal, hogy idővel a nemesség legjobbjai sem féltek annak bevallásától, hogy a jogos nemzeti kivánságokat forradalmi eszközökkel kellett kicsikarni Bécstől.

A nép mikor kezdte el ünnepelni március 15-ét?

Izgalmas pillanat egy közösség életében, amikor valamilyen eseményről kiderül: egykori résztvevői emlékezni akarnak rá, az évfordulóját meg akarják ünnepelni. 1849 tavaszán, tudjuk, a császári túlerő elől visszavonuló magyar államhatalom Debrecenben tartotta székhelyét. A Honvédelmi Bizottmány átírt a törökszentmiklósi táborban, a seregnél tartózkodó Kossuthnak, hogy a polgárok szeretnék megünnepelni március 15-ét, ahogyan akkor illett, parlamenti üléssel, istentisztelettel, katonai kivonulással, rezesbandával. Az előbbiek után nem meglepő, mit írt erről a kérésről feleségének a magyar szabadságharc vezére: "Ti ma martius 15-két ünneplitek, mi pedig – értem seregeink – mennek a német ellen. Hogy tulajdonképen mit ünnepelnek martius 15-kén, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom, de hogy azon a napon, mellyen a hadsereg megmenti a hazát, lesz mit ünnepelni, azt tudom."

A lényeg azonban az, hogy Kossuth természetesen engedélyezte az ünnepséget. Aláírta a Honvédelmi Bizottmány 1849. március 12-én kelt döntését, miszerint "Mártius 15-ke, mint a magyar szabadság és függetlenség történetileg nevezetes napja, az öszves nemzeti gyűlés által megünneplendő". Mert a kivételes tehetségű politikus azonnal megérezte, hogy március 15. emléke kezd összefonódni a honvéd hadsereg általa sokkal nagyobbra tartott, fantasztikus teljesítményével. És később, az emigrációban Kossuth már sohasem választotta szét ezt a két tényezőt. Nem azért, mintha megváltozott volna a véleménye, dehogy: egyszerűen elfogadta a tényt, hogy március 15. mint ünnep már nem arról szól, hogy Petőfi mit csinált a pesti utcán, hanem arról, hogy az egész másfél éves erőfeszítésnek, a magyar polgári átalakulásnak és nemzeti önvédelmi háborúnak lett a közös szimbóluma, amit mindenki magáénak vallhat, a radikális fiatalok és a megfontolt liberálisok is egyaránt.

Lehet forradalomnak nevezni a "kis pesti lármát"?

A szó a nyelvújítás során született, a forrni igéből, ahogy pl. az írni igéből az irodalom. Ma e fogalom használatában a történettudomány nem olyan szigorú, mint volt például a marxista ideológia, amely igen szigorú kritériumokat szabott arra vonatkozóan, hogy mit tekinthetünk társadalmi, ipari, politikai stb. forradalomnak.

Ma azt mondhatjuk, forradalminak nevezünk valamilyen változást, ha annak során a dolgok lényegileg, minőségileg megváltoznak. És itt pontosan ez történt, méghozzá kölcsönhatásban, Pest, Pozsony, Bécs összjátéka érvényesült. A történetíró Vasvári Pál nagyon szemléletes képben fejezte ki ezt az összefüggést: "Nemzetünk mozgalma egy órához hasonlított... Az óra kerekei Pozsonyban voltak az országgyűlésen és nemigen akartak forogni... Rugóra volt szükség, mely a kereket gyors mozgásba hozza. S e rugó volt a pesti forradalom. Ekkor a kerekek gyorsan és sebesen kezdtek forogni... Az óramutató Bécsbe nyúlt s a Metternich politikájának végperceire mutatott. Az óra ütött 300 éves hallgatás után, s ez lőn a bécsi kabinet halálharangja".

Forradalom volt tehát, ezt taníthatjuk nyugodtan óvodától egyetemig, de nem egyetlen nap alatt történt minden. Azt mondhatjuk, hogy a mai Szlovákia, Ausztria és Magyarország fővárosaiban együtt hoztak létre valami nagyszerűt, ami a Kárpát-medence összes népének, és így Magyarországnak a történelemét Szent István óta a legmélyebben megváltoztatta. A feudális viszonyokból végső soron ekkor jött létre a piacgazdaság, a civil társadalom és a modern parlamentáris állam.

Milyen volt Petőfiék népszerűsége az események előtt?

Két elem fonódik itt össze és erősítette fel egymást. Egyfelől a romantika korában vagyunk, az alkotói zseniálitás öntudata már olyan erejű, hogy a művész egyenrangúnak, sőt tehetsége jogán többnek érzi magát a születési kiváltságosoknál.

Ugyanakkor éppen ekkor bontakozik ki a korszerű sajtó, a modern polgári nyilvánosság, amely azonnal széleskörű visszhangot ad ennek a romantikus művészkultusznak. Így Petőfi a negyvenes évek közepétől kezdve valóban országszerte híres ember, akinek verseiért tíz- és százezrek rajonganak. És a költő tudja, hogy ő, a plebejus ivadék ugyanannyit, sőt többet ér, mint az ostoba mágnások.

Jellemző, hogy amikor Teleki Sándor gróffal találkozott, a kiváló íróval, Bem tábornok erdélyi seregének későbbi intendánsával, akkor Petőfi tett egy lekicsinylő megjegyezést: ő az első „eleven” gróf, akivel beszél. Teleki persze azonnal riposztozott, hogy ő csak amolyan „vad” gróf – és ezzel tört meg a jég közöttük. De a jeget meg kellett törni, mert Petőfi a maga művészi rangjára kényesebb volt, mint Teleki a grófi címerére. Barátságuk később elmélyült – tudjuk, ő adta kölcsön koltói kastélyát a mézeshetekre a Petőfi-házaspárnak.

Petőfiről elterjesztették, hogy muszka spion

Akkor hogyan fordulhatott elő, hogy Petőfi Szabadszálláson három hónappal később keserves csalódásra nem kap mandátumot az első népképviseleti országgyűlési választáson? Ahogyan nem választották meg Arany Jánost sem.

Egy dolog, hogy a romantikus ifjúság  irodalmi népszerűsége miként terjed a médiában, és egy másik hogy azok a volt jobbágyok, mezővárosi szegényemberek, akik életükben először járulnak a választóurnákhoz, kire hallgatnak inkább – és hát bizony azokra, akik a vidéki politikát csinálják: a szolgabíróra, ispánra, községi bíróra, lelkészre, plébánosra. Az 1848. évi V. törvény már nem csak a nemeseknek, hanem értelmiségi és vagyoni cenzus alapján a felnőtt lakosság mintegy 7 százalékának megadta a választójogot, ez a korabeli Európában igen magas aránynak számított. Mégis a birtokos nemesség a mindennapi életben elfoglalt hagyományos súlyánál fogva ekkor még nagyon erősen érvényesíthette akaratát.

Akkor az csak egy szép romantikus magyarázat, hogy választási csalások döntötték el a Petőfiék sorsát?

Általánosságban az mondható, hogy csalások mindig voltak, de inkább számítottak azok a hagyományos függésrendszerek, amelyek a kor kisemberének életét meghatározták, és amelyeket nem lehetett egyik pillanatról a másikra megváltoztatni.

Ami konkrétan Petőfi esetét illeti, ott a választási befolyásolás régi hazai technikáját alkalmazták: a szabadszállási református pap (az ő fia volt az ellenjelölt) kortesei leitatták a választópolgárok legszegényebb rétegét és a részeg tömeggel elhitették, hogy Petőfi az orosz cár titkos ügynöke, korabeli műszóval: „muszka spion”. A választás napján így komoly lincsveszély alakult ki, emiatt Petőfi nem lehetett ott személyesen a szavazáson, és így végül a választást elveszítette.

Itt is konkrétan a szabad kunsági kerület vagyonosabb rétege állt szembe a plebejus költővel, aki agitációjában a szegényebb csoportokra igyekezett támaszkodni. Ám ugyanezeknek a szegeny kiskunoknak egy részét sajnos itatással és demagógiával ellene lehetett hangolni egy időre.