- Tudomány
- Történelem
- március 15
- forradalom
- szabadságharc
- petőfi sándor
- kossuth lajos
- batthyány lajos
- csorba lászló
Buda-Pest az ország szíve, de nem ura
További Történelem cikkek
- 30 éves a rendszerváltó paktum, 30 éve ül Orbán a parlamentben
- A vérengzés nem egyszeri kisiklás, hanem a szovjet politika része volt
- Évekig náci megszállás alatt volt az ország, mégis megmenekült a zsidók 99 százaléka
- Mostantól bárki elolvashatja Rákosi Mátyás magánleveleit
- Megtalálták a világ legöregebb macskáját
Mégis történtek meglepő dolgok. Táncsics például képviselő lett, mégpedig erősen radikális baloldali programmal, ami távolról sem illeszkedett a klasszikus nemesi, birtokosi szándékokhoz.
Így van, de ennek valószínűleg az volt az oka, hogy a siklósi választókerületben a mérvadó nagybirtokos földesúr, Batthyány Kázmér gróf nem akarta legyőzni Táncsicsot. Bár fölmerült, hogy indul ellene a választáson, végül úgy döntött, hogy nem – pedig természetesen itt is használni lehetett volna a szabadszállási módszereket. De a gróf a reformellenzék egyik kitűnő tagja volt, részt vett a védegyleti mozgalomban, később ő lesz majd a független magyar kormány külügyminisztere – és bár nyilván nem osztotta a jobbágyivadék Táncsics radikális mondanivalóját, úgy vélhette, nem lesz a nemzet kárára, ha március 15. hőse bejut az új parlamentbe.
Széchenyi aggódott a népképviseleti rendszer miatt, Jézus és Barabás példáját hozta fel, hogy komoly dologokat nem szabad a népre bízni. Mennyire változott a népképviseleti országgyűlés összetétele a rendi országgyűléshez képest?
Mindent beleszámítva 450 (Erdély nélkül 377) mandátumra választottak június közepén, de például Horvátország és a Határőrvidék eleve nem küldött képviselőket, továbbá volt olyan kerület, ahonnan később igazolták a győztest – így összességében 370 körüli, kicsit több képviselővel számolhatunk. Nem történt földindulás: a birtokos nemesség döntő túlsúllyal rendelkezett ezután is, a volt jobbágyok zömében volt földesuraikra szavaztak. E réteg kizárólagos politikai szerepe csak a városokban tört meg, itt jutott be néhány módosabb polgár vagy mesterember. Összességében mégis a mandátumok egynegyedét már polgári származásúak nyerték el, ami azért jelentős arány. Mutatja, hogy a változás elindult, megkezdődött a valódi népképviselet kialakulása, nemcsak szavakban, hanem tartalmilag is. A képviselők mindinkább a társadalom, a nemzet egészét képviselték, nemcsak a volt kiváltságosokat.
Milyen jellegű munka folyt a törvényhozásban, ahol a házszabály szerint tilos volt például papírból felolvasni? Mi volt az első jelentősebb döntésük?
Az első politikai döntésre július 11-én került sor, olajnyomatok sora ábrázolja a nagyszerű jelenetet. Kossuth egy hatalmas, kétórás beszédben fölvázolta az európai körképet, jelezte, hogy akár a cári orosz hadsereg is ellenünk fordulhat, így a nemzetnek készülnie kell a védekezésre – és a helyükről fölpattanó képviselők közfelkiáltással megadták a pénzt és az újoncokat a honvédség felállítására.
A király megnyitó beszédére adandó válaszról vitatkoztak ezután, majd igazi erőpróba következett: megszavazzák-e katonai segélyt a császárnak az olaszok ellen, Velence és Lombardia visszafoglalására? A radikális fiataloknak ugyanis az volt a meggyőződése, hogy az olaszok a magyarok testvérnépe, akik ugyanúgy a szabadságáért küzdenek, mint mi – nem nyújthatunk segítséget a leverésükhöz! Ám a kérés megtagadása a birodalommal való szakítást jelentette volna, ezért politikusi megoldás született: nem tagadjuk meg mereven a kérést, de feltételekhez kötjük, mégpedig ahhoz, hogy az udvar segédkezzen a Josip Jelačić tábornok vezette horvát lázadók megfékezésében. A Batthyány-kormánynak esze ágában nem volt katonákat küldeni Itáliába, de az nagyon jó lett volna, ha a császár leinti Jelačićot.
Léteztek már pártok, frakciók? Kik köré gyűltek a képviselők?
Voltak már pártok, de még nem a mai, erősen szervezett értelemben – inkább irányzatokról beszélhetünk. A bécsi udvarral korábban együttműködő konzervatív pártból csak néhány személy jutott be a népképviseleti országgyűlésbe. A Batthyány-kormányt támogatta az egykori Ellenzéki Párt, ide tartoztak a legtöbben, de összetett, sokarcú csoportól van szó – legfőbb tekintélyeik Kossuth és Deák Ferenc. Külön kezdtek szervezkedni a radikálisabbak, őket flamingóknak hívták, a kalapjuk mellé időnként odatűzött vörös tollról. Ide tartoztak a Madarász fivérek, László és József, a márciusi ifjak közül Irányi Dániel, Táncsics Mihály, az ekkoriban balra húzódó Teleki László gróf, vagy a Kossuthtal személyes okból rivalizáló Nyáry Pál, Pest megye alispánja. És volt egy mérsékéltebb jobbszárny is, belőlük lett később a debreceni békepárt. Ezek az irányzatok már Pesten többé-kevésbé elkülönültek.
A személyes politikusi felelősség és elszámoltathatóság is ekkortól datálható, az interpellációk is ekkor kezdődtek. Viszont olyan legendás parlamentről van szó, ami egy ideig éppen a legfontosabb feladatával, a törvényhozással akadt el, mert a törvényeket a trónfosztást kimondó 49-es Függetlenségi nyilatkozatig nem szentesítette az uralkodó. Mégis mik voltak a legfontosabb döntései?
A pesti ülésszakon tizenkét törvényt fogadtak el, ebből hármat felküldtek Bécsbe is (a pénzjegykibocsátási, a hadügyi és a telepítési törvényt), de ezeket már nem szentesítette az uralkodó. Számos erdélyi problémáról döntöttek (a közteherviselés erdélyi bevezetésétől a kolozsvári vasútig), de a magyar hadi főtanoda fölállításáról is. Több mint harminc törvényjavaslat került benyújtásra, sokat tárgyaltak is közülük, pl. az elemi oktatásról szólót.
Októbertől ún. országos határozatokat hoztak, például a katonai ellenállásról vagy amikor érvénytelennek nyilvánították a király 1848. október 3-i házfeloszlató rendeletét. A képviselőház tucatnyi határozata közül különösen fontos volt a szőlődézsma eltörléséről született döntés, mert bizonyította, hogy a jobbágyfelszabadítást nem a korábbi döntés szűkítésével, hanem tágításával képzelték el.
Debrecenben azután újra hoztak hét törvényt (többek között a Függetlenségi Nyilatkozatról), Szegeden már 49 júliusában pedig két újabbat: az egyik a zsidóság polgári és vallási egyenjogusítását mondta ki, a mások pedig arról szólt, hogy az országban élő minden népiségek szabad nemzeti kifejlődését biztosítani kell.
Ez már igencsak megkésettnek tűnt.
Valóban, könnyen hihetjük azt, hogy ha ezt a törvényt korábban hozzák meg, talán nem bontakozik ki a tragikus testvérháború. De vajon reális egy ilyen elvárás?
Egy döntést akkor lehet meghozni, ha a döntéshozó képes belátni annak értelmét, szükségességét, netán kényszerét. Abban a világszemléletben azonban, amelyben egy magyar nemesember felnőtt, egyszerűen nem lehetett azt képzelni, hogy egy román, szerb vagy szlovák honfitársunknak ugyanolyan köze van a magyar államhoz, mint a magyaroknak. Hogy e csoportok nyelvét ugyanúgy kellene használni a nyilvános életben, mint a magyar nyelvet, hogy netán az ország területét közigazgatásilag fel kellene osztani közöttük, stb.
Hiába éltünk együtt hatszáz vagy nyolcszáz éve, és hiába volt már ekkor régóta kisebbségben a magyarság a saját országában – egyszerűen felfoghatatlan volt egy ilyen szemlélet a normális, hétköznapi magyar ember számára. Éppen az iszonyatos polgárháború, a délvidéki, erdélyi borzalmak döbbentették rá a magyar politikai elit legjobbjait, hogy másképp kell nézni a dolgokat, hogy itt valami végképp megváltozott: immár illúzió egyetlen magyar politikai nemzetben egyesíteni a nemzetiségeket – Magyarország valójában már több nemzet közös hazája. Mivel pedig erre a belátásra csak a küzdelem során juthattak el, így – szerintem – irreális dolog elvárni tőlük e tudás meglétét még a küzdelem előtt. Ezt persze lehet sajnálni – de attól még kőkemény történelmi tény marad.
A zsidók emancipációja miért várt 1849 nyaráig? Sokan harcoltak közülük a szabaságharcban, pedig 1848-ban még zsidóellenes incidencesek is voltak.
A polgári-nemzeti átalakulás során felszínre kerültek olyan társadalmi feszültségek is, amelyeket addig erőszakos eszközökkel féken tartott az államhatalom. Ilyen volt a kiváltságos német polgárság rettegése a zsidóság konkurrenciájától.
Miként az közismert, a kora újkorban a zsidó kereskedők egy jelentős része a latifundium (mezőgazdasági nagybirtok) hulladékkereskedelmére volt szorítva, más részük pedig olyan mobil pénzüzletekre, amelyek forgalmazásához nem volt szükség városi polgárjogra. Ám éppen ezek az ágazatok – az ipari forradalmat ellátó termény- és nyersanyagkereskedelem, továbbá a pénzüzlet, ami az ipar és a mezőgazdaság tőkés átalakítását finanszírozta – lettek a modern kapitalizmus vezető ágazatai.
A dolgok automatizmusa tehát a zsidó vállalkozókat egyre kedvezőbb gazdasági helyzetbe hozta, és így fokozódott a nyomás, hogy immár polgárjogot kaphassanak a szabad királyi városokban. A kiváltságos német polgárság azonban félt a konkurrenciától, így amikor 1848 tavaszán reálisan fölvetődött a zsidó emancipáció törvénybe iktatása, a csőcseléket mozgósítva zsidóellenes zavargásokat robbantak ki, főleg az északi, észak-nyugati városokban.
És sajnos ez nem is bizonyult rossz húzásnak, mert ezáltal nagyon kemény dilemma elé került a pozsonyi törvényhozás. Ha most a követek valóban megszavazzák a zsidóság régóta hangoztatott teljes egyenjogúsítását, akkor nyilván egy újabb erőszakhullám fog végigsöpörni az országon, melynek során már lehet, hogy nemcsak verések és gyújtogatások, hanem akár emberhalál is történhet. Ám ki lesz a felelős, ha ez valóban bekövetkezik?
Azt hiszem, reális döntésnek fogadhatjuk el, hogy nem akarták vállalni ennek felelősségét. Talán korábbi teljesítményük alapján megérdemelnek annyi bizalmat ezek a vezetők, hogy elhiggyük nekik: nem porhintésnek szánták azt a kijelentést, hogy ha most nem is lehet, de a lehető legelső alkalommal meg fogják valósítani az egyenjogúsítást. És amikor 1849 júliusában meghozták végre a törvényt, akkor is elfogadhatjuk, hogy nem azért tettek így, mert a leveretés küszöbén már nyugodtan lehettek nagylelkűek, hiszen úgysem kellett betartani a döntést.
A közoktatástól az egyházpolitikáig egy rakás kényes témában halasztották el a konfliktusokkal járó döntéseket.
Pontosabban volt egy kemény sorrendje a vállalandó konfliktusoknak. Kossuth 1870 januárjában többeknek válaszolt levélben, és kifejtette, mi volt az a két legfontosabb feladat 1848-ban, amire a leginkább törekedtek: 1) „egy független magyar parlamentáris kormányzat felállításával a magyar állam törvényes függetlenségét biztosítsuk”, 2) a demokratikus szellemű alkotmányhoz „a jobbágy népnek szabad földbirtokos, szabad polgársággá alakításával teremtsünk szilárd alapot”.
Ezt a kettőt nem akarták alárendelni semmi másnak. Például ha az egyházi vagyonhoz nyúlnak, akkor a püspököket és a teljes katolikus papságot a bécsi reakció karjaiba kergetik, márpedig egy ilyen mérvű társadalmi konfliktusba belebuktak volna. Egyszerűen tényleg ez volt a két legfontosabb dolog, így a kisebb tennivalókat egyelőre elhárították. És ebben valószínűleg igazuk volt. Újra idézem Kossuthot: „mi akként valánk meggyőződve, hogy ha a hon, mint joga hozza magával, függetlenné, s a független hazában a nép saját sorsának szabad urává lészen, a további kifejlődés magától elkövetkezik.”
Nyilván mindenki érzékelhette, ha számára kedvező döntések születtek, de a törvényhozás tagjain kívül a közvélemény tisztában volt azzal, hogy milyen mértékű, mindent átható átalakulás folyik? Mekkora volt ennek a támogatottsága?
A viták néha tényleg hallatlanul élesek voltak. Petőfiék például válogatott durvaságoktól sem rettentek vissza, ha a parlamentet vagy a kormányt kellett minősíteni. Azt a kormányt, amelynél – nem egyedül mondom! – kiválóbb csapat nem létezett és nem is fog létezni soha a magyar történelemben. Ennek az utolérhetetlenül nagyszerű csapatnak vágta a képébe a költő egy népgyűlésen, hogy erre a minisztériumra még a kutyáját sem bízná rá!
A Batthyány-kormány
Miniszterelnök: Batthány Lajos, igazságügy: Deák Ferenc, belügy: Szemere Bertalan, vallás- és közoktatás: Eötvös József, a király személye körüli miniszter: Esterházy Pál, pénzügy: Kossuth Lajos, földművelés-, ipar- és kereskedelem: Klauzál Gábor, hadügy: Mészáros Lázár, közmunka- és közlekedés: Széchenyi István
Ám ez szélsőség – a küzdelem vezérkara valójában nagyon erős tömegtámogatással rendelkezett. Volt ennek a bizalomnak egy történelmi szempontból nézve teljesen egyértelmű bizonyítéka: a honvéd hadsereg toborzása során megnyilvánuló lelkesedés. Amikor tízezrek és százezrek álltak be a zászlók alá, ez azt mutatta, hogy a lényeget bizony teljesen világosan megértették. Azt, hogy valóban a jobbágyviszonyokból való kibonatkozásról van szó. Egy közösség jött itt létre azokból a magyar emberekből, akik immár nem elnyomottként és elnyomóként állnak szemben egymással, hanem egyenelő polgárokként akarnak létrehozni valami újat, többet, fontosabbat annál, ahogy korábban együtt éltek. És ezért hajlandóak voltak a vásárra vinni a bőrüket.
Batthyány Lajos esze, szorgalma, kitartása kellett ahhoz, hogy a mozgó nemzetőrségből létrehozza a honvédségét, és ezt azután a küzdelem során Kossuth és társai felfejlesztették tovább, megteremtve a magyar történelem egyik legnagyszerűbb teljesítményét, a negyvennyolcas tömeghadsereget, ami képes volt kiverni az osztrák ármádiát Magyarországról. Ez olyan teljesítmény, amelynek a világtörténelemben is kevés párját találjuk.
Persze billió probléma volt, veszekedtek is keményen a „nagy idők” főszereplői, de hát ez teljesen természetes azok között, akik úgy vélték, a nemzet sorsa van rájuk bízva. Az eredmény mégis azt mutatja, hogy ők együtt jó irányba haladtak. És a vereség - mert nem bukás volt, hanem vereség, ez végtelenül fontos különbség! – is azt mutatja, hogy ez olyan nagyszerű teljesítmény volt, amit csak Európa akkori legerősebb hadseregével, a cári orosz haderővel összefogva lehetett legyőzni.