Gyöngyi
9 °C
9 °C

Habsburgként is lehetett szeretni

2011.07.16. 13:29
Sokan az utolsó pillanatig Fenségnek szólították, mert ez kijárt neki. A politika – saját bevallása szerint – elsősorban felelősséget jelentett számára. Többször elpanaszolta, rajta akarták elverni a port évszázadokra visszamenőleg mindazért, amit valaha is elkövetett dinasztiája. Hitt Isten akaratában, az elrendeltetettségben: tízévesen lett„családfő”, aztán szinte mindenkivel összeboronálta a végzet, aki valamit is számított a 20. században. Fél évszázada mondott le trónigényéről a fiatalon meghalt utolsó magyar király és osztrák császár, IV. Károly legidősebb fia, Habsburg Ottó, aki élete 99. évében, július 4-én bajorországi házában hunyt el. Ma, szombaton Bécsben helyezik örök nyugalomra a kapucinusok kriptájában, ősei temetkezési helyén. Bár hat nyelven is folyékonyan beszélt, magyarnak és európainak tekintette magát.

Ferenc József dédunokaként lovagoltatta a térdén, aztán szinte mindenkivel összehozta a sors a 20. század főszereplői közül, igaz sokszor csak a kulisszák rejtekében. A hat nyelven folyékonyan beszélő, a németet és a magyart is anyanyelvének tekintő Habsburg Ottó tízévesen vált „családfővé”, tudásra, emberségre a Pannonhalmáról küldött bencések nevelték Spanyolországban, ahol XIII. Alfonz kegyeit élvezve talált családjával átmeneti menedékre a száműzetés kezdeti éveiben. (Ezért fogadja be – végakaratának megfelelően – falai közé szívurna kapszuláját a monostor.)

A világbolyongóvá vált birodalmi trónörökös hosszú évtizedeket szánt kanyargós életútjából az emigrációban keresztény-szociális elkötelezettséggel a Páneurópai Unió révén az európai egység nyélbeütésére, főhivatásként pedig a kelet-európai országok érdekeiért, valamint a kisebbségi jogok védelmében állt ki a nemzetközi porondra. Szelíden hozzátéve: legitimistaként sem köztársasági, sem monarchista párti. Minden országban az a legitim államforma, amely legelfogadhatóbb a nemzet szempontjából. Mert szerinte épp oly groteszk lenne royalistának lenni Svájcban, mint köztársaságinak Spanyolországban.

Nem kell rágódni a múlton

Sokszor ismételgette, nem kell a múlton rágódni. Megérteni kell, s tanulni az elkövetett, nyilvánvaló baklövésekből. Bámulatos, mennyi kulisszatitkot, sorsdöntő nüánszot tudott habozás nélkül emlékezetébe idézni a vele megesett események közül.

1916. december 30-án kisgyermekként ott volt az akkor 29 éves édesapja díszes koronázási ceremóniáján a budai Várban, a Mátyás-templomban. Úgy emlegette, négyesztendősen is szinte mindent örökre rögzített memóriájában az óriási eseményből, a pompázatos külsőségekből, a forgatagból, emlékszik lovon ülő apja dombra való felugratására, még Tisza István miniszterelnökre is, aki a színpompában mutatkozó főurakkal ellentéteként fekete díszmagyart viselt.

A „királypuccs”, vagyis a csúfosan elbukott visszatérési kísérlet után vált földönfutóvá a család: ki erre, ki arra menekült. A Nagykövetek Tanácsa döntése értelmében szinte egyik hajóról a másikra rakva szállították ide-oda az utolsó magyar királyt, mígnem a Portugáliához tartozó Madeira szigetén kötöttek ki egy időre, miközben a család apraja-nagyja Svájcban várakozott.

A száműzetésben, 35 évesen (cáfolván az összeesküvés gyanúját: tüdőgyulladásban) elhunyt IV. Károlytól elsősorban Istenbe vetett bizalmat, bátorságot és elkötelezett hazafiasságot tanult útravalóként – osztotta meg velem bizalmasan élete vezérfonalát Ottó. Ráadásként pedig a magyar irodalom szeretetét sajátíthatta el. Apja ugyanis több Petőfi-költeményt is fejből tudott felidézni. Nem nélkülözve humorérzékét, a forradalmi versek sorából fiának is megtanította hosszú sétáik során az Akasszátok föl a királyokat! címűt. Szerinte apja, akivel korábban csak alig-alig találkozhattak, mert egyfolytában a frontra szólította a kötelesség, időben felismerte, elveszett a háború, ezért minél hamarabb (mindenáron?) békét akart kötni. Mert ez bizonyult szerinte válságos időkben egy államférfi legfőbb feladatának.

Megtanulta persze azt is, soha sem mondhat le egy uralkodó, legföljebb megfoszthatják trónjától. Meggyőződése volt, hogy IV. Károly békét akart a világháború lezárásaként. A király rendkívül tisztelte Tisza Istvánt; Vázsonyi Vilmost pedig a kabinetbe ültette, mint első zsidó minisztert. De ő nem volt hajlandó a Bibliára felesküdni, csakis a Talmudra. Katolikus uralkodóként még ezt is hajlandó volt elfogadni.

Ottó 39 éves korában nősült meg, s vezette oltár elé Regina hercegnőt: A házasságkötés után pár évvel, 1954-ben Bajorországban, a Starnbergi-tó közelében, Pöckingben telepedett le, mert közel akarta magát érezni Közép-Európához. Hét gyermekük született, s azt gondolta, bármerre is vesse őket későbbiekben a sors, egy egész életre szólóan „teleszívhassák tüdejüket” ezzel a sajátos légkörrel. Vallotta, hogy a hidegháború idején Közép-Európa titkos fővárosa volt München, azért eresztett gyökeret épp ott a Szabad Európa Rádió is.

Antináci és antikommunista egyszemélyben

Sorsszerűen vált antinácivá és antikommunistává egyszerre, mert szembeszállt mindazokkal a múlt századi törekvésekkel, melyek alapjául a szabadságjogok megkérdőjelezése szolgált. Talán nem volt hiábavaló élethosszig tartó küzdelme egy közös, megosztottságok, félelmek és baljós árnyak nélküli Európáért. A Habsburgok történetileg mindig is meghatározó európai jelenségnek számítottak. Ottó már 1936-ban, a Páneurópai Unió megteremtésekor felismerte: tökéletesen illeszkedik saját dinasztiája céljaihoz az európai egység, az együttműködés, hiszen soha nem egy nemzeten, nem egy országon uralkodtak, sőt a kataklizmákat követően mindez kiutat jelenthet a földrész katasztrofális széttagoltságából – amint azt Gerő András, történész, a Habsburg Intézet igazgatója is fejtegette vele kapcsolatban. És a politika – saját bevallása szerint – elsősorban felelősséget jelentett számára. Kevese azoknak, akik mindenképpen helyet érdemelnek a 20. század politikai arcképcsarnokában.

Bár a magyar hazafiúi emlékezetben sohasem volt osztatlan a Habsburgok iránti imádat és megbecsülés – talán csupán József nádor és Erzsébet királyné (Sissy) mentesült a közutálat alól –, Ottó iránt mindig tisztelettel fordult a magyar nép, hiszen soha nem törekedett az idővel úgyis szétporló hatalom megszerzésére. Még a tálcán felkínált köztársasági elnöki jelöltséget is, a reá jellemző realitás érzékkel, hárította el. Eléggé bölcs volt ahhoz, hogy rájöjjön, csupán spirituális az igazi hatalom. Mert minden uralom elkopik, csak egyetlen nem, ami szeretetre építkezik.

Ez ívelhet át akár történelmi korszakokon is. Több mint húsz esztendeig volt aktívan jelen a magyar politikában, de soha nem szolgált irányelvekkel, csupán a véleményét mondta el. Megpróbálta megérteni tárgyalópartnere érveit és mindig arra reagált.

Ima Mindszenty sírjánál

Mariazellben találkoztunk először személyesen, a történelmi kutatásokhoz
elmaradhatatlanul szükséges levélváltásokat követően. A Magyar Nemzet kiküldött tudósítójaként láttam imádkozni Mindszenty bíboros sírjánál. Mielőtt díszpompával hazaszállították – persze az alapítvány révén a Habsburgok közreműködését sem nélkülözve – a hercegprímás földi maradványait végső nyughelyére, Esztergomba, a bazilika altemplomába. Előfeltétele ennek az volt, hogy az utolsó szovjet katonai is kitegye végre a lábát az országból. Láttam tiszteletét tenni az őt köszöntő bíborosoknak, az elmaradhatatlan gyűrűcsókkal, térdhajtással.

Az 1947-ben észak-amerikai látogatást tett hercegprímás elleni koncepciós kirakatper egyik vádpontja épp az volt, hogy egy chicagói szállodai szobában szőttek agyafúrt terveket a királyság helyreállítása reményében, egyúttal a népi demokratikus államrend aláásása érdekében. Azzal hárította el felvetésemet, hogy túl földhözragadtak és realisták voltak ahhoz, hogy ilyesmiről akár ábrándozzanak is. Arról fejtették ki inkább egymásnak nézeteiket, miként lehetséges az ország felett bábáskodni, a nyomor felszámolása, a kommunista hatalommal szembeni helytállás, az egyház felvirágoztatása érdekében.

Trónörökös az anyósülésen

Előfordult, hogy az anyósülésen fuvaroztam az autómban a vékony, törékeny embert, mert megkért, vigyem el egy városligeti rendezvény után a budapesti rezidenciájának tekintett Gellért szállóba. Kifogott rajta a biztonsági öv, sosem bírta a kötöttségeket, még az átmeneti kényszer hatását sem. Útvonalként nem hagyhattam ki persze a Szabadság (=Ferenc József) hidat. Miközben minden szóváltásra nyitottnak mutatkozott.

Provokáltam, megfordult-e már a debreceni nagytemplomban, ahol 1849 áprilisában sorsdöntő ülést tartott az országgyűlés, amelyet számos halálos ítélettel toroltak meg aztán. Vette a lapot, nem lehetett zavarba hozni: „Igenis jártam abban a kálvinista templomban, ahol Kossuth kihirdette a Habsburg-ház trónfosztását. De úgy vélem, ami megtörtént, megtörtént. Nem szeretem, ha az emberek a múltért, az elmulasztott lehetőségekért keseregnek, vagy a múlton hiábavalóan rágódva szomorúságban aszalódnak napjaik. Épp ellenkezőleg: pozitívan kell a múltra tekintenünk, hiszen már az Isten sem tud változtatni rajta. Persze hiszek benne, mindennek megvan az értelme, mi miért és mi módon történt. Elrendeltetve. Az a fő, integrálja a történelmet az ember, és ne vonjon le ellenséges konzekvenciákat a jelenre nézve” – látott el tanácsokkal.

Tézisek a Szent Koronáról

„Számomra a Szent Korona a nemzet létét, programját jelenti – fejtegette. – Történelmünk jelentős fordulata akkor következett be, mikor István nem a bizánci császártól, hanem a római pápától fogadta el a koronát. Azóta tartozik a Nyugathoz Magyarország. Egyedüli nemzet vagyunk, amelynek van egy olyan ’személye’, amely egyben politikai programja is. Épp ezért tézisem szerint nem más, mint a korona az igazi magyar államfő, a nemzet szentsége. Ezért aki ezt képviseli – lett légyen elnök vagy király – alkotmányos esküjét a Szent Koronára tegye le. Így is bizonyítván nemzeti létünk folytonosságát” – javasolta, remélvén, egyszer majd meghallgatásra találnak nézetei.

„Manapság többet írunk a szélsőségekről, de ténylegesen nem erősebbek, mint a múltban – érvelt az Európát fenyegetni látszó szélsőségekkel kapcsolatban. – .Minden társadalomban felbukkan egy-két bolond és excentrikus figura. Közülük egyesek a szélsőbalra, mások a szélsőjobbra sodródnak. Válság esetén mindig felélednek, de nem számítanak számukat tekintve mindaddig, míg nem engedik a demokratikus erők, amit a weimári köztársaságban megtettek: önként kapituláltak előttük! Történelmi hiba volt.”

A fiatalokra persze minden korban rendkívüli hatással vannak a szélsőséges eszmék, de ezt azzal hárította el: „Mert nem eléggé informáljuk őket ezek tartalmáról, hátteréről. De egyelőre nem látok nagyobb veszélyt. Egyelőre! Sosem elég bölcsek az emberek, amikor jó dolguk van. Bölcsek csak akkor lesznek, ha veszélyessé válik a helyzet.”

Kikosorazta a Führert, menekülnie kellett

Élete során csupán egyetlen érdekesnek ígérkező beszélgetést utasított vissza. Véletlen egybeesés: épp Hitler hatalomra kerülése napján oldott kereket Berlinből. Doktorijához gyűjtött anyagot, s lejárt a tartózkodási engedélye. Így a Führerrel sosem találkozott. Pedig kétszer is üzent. Ám kikosarazta. Időt és fáradságot nem kímélve elolvasta ellenben a Mein Kampfot: felháborodott stílusán, a tartalmától a fasizmus esküdt ellenségévé vált. „Olyan szörnyű német nyelven íródott, hogy igazi megerőltetés volt ezen átrágnia magát az embernek. Nyilvánvaló volt, szerzője hová kívánja vezetni az országot. Abban rejlett a tragédia, hogy a politikusok átkacsintottak a feje föl vették emberszámba, pedig ő mindent leírt, amit csak gondolt.”

Az „Otto” fedőnevet kapta az Anschluss, vagyis Ausztria bekebelezése, amely pont egybeesett hivatalos ausztriai hazatérését előkészítő puhatolódzó tárgyalásokkal; s mivel egy, az ellenség kezére jutott levelében elismerte, lövetni is hajlandó lenne a németekre, távollétében hazaárulónak nyilvánították és halálra ítélték. A körözési listák első helyére került Franciaország lerohanásakor, előbb Portugáliába, később az Egyesült Államokba kényszerült a náci hadsereg elől elmenekülni.

Csapnivaló politikusnak tartotta Horthy Miklóst. Egyszer azonban mégiscsak hajlandó volt találkozni az emigrációba menekült kormányzóval. Ottó szemére vetették ugyanis, hogy bár a magyar egységet prédikálja, ugyanakkor elutasítja, ha valaki kezet nyújt felé. Lisszabon mellett, egy magánházban fogadta, s kezet is fogott vele. Azzal az emberrel, aki lövetett a visszatérést megkísérlő apjára, s bár korábban szárnysegédje volt, átállt a másik oldalra, őket pedig nem engedte be az országba. Faggattam persze, miről diskuráltak, volt-e értelme a személyes kontaktusnak? Elmesélte hát

:„Egyfolytában a múlttal hozakodott elő, arról akart beszélni, amiről már nem volt miért. Szemébe mondtam: semmi értelme, hogy a múltat magyarázgassuk. Ezért inkább arra tereltem a szót, miként lehetne végre összefogni az emigrációt. Mert akkor már érezni lehetett a puskapor szagát a levegőben, hogy történni fog valami Magyarországon, mert az emberek megszabadultak félelmeiktől, és legalább a számkivetettek lehessenek hasznosak a nemzet számára a robbanás után, amikor szükségessé válik.” Szerinte ugyanis előre sejthető volt az ’56-os forradalom kitörése, amely meggyőződése szerint a kommunizmus végét jelentette. Magyarország győzött a hidegháborúban, mert a szovjet rendszer egész felfogásának dogmája bukott meg akkor.

Van-e jövője az európai monarchiáknak?

Neve hallatán tisztelői úgy tekintettek reá, mint a legitimizmus, a royalista restauráció, a királyi abszolutizmus megtestesítőjére és Fenségnek szólították. Cinkos mosolytól kísérve nyugtázta: azzal, hogy aláírta Ausztria köztársasági alkotmányát elismerő nyilatkozatát 1961-ben, s ezáltal végérvényesen lemondott trónigényéről, csak a „sógorokra” vonatkozott. Jóllehet csupán 1966-ban tehette lábát be ismét osztrák területre. De tovább provokáltam: felpróbálta-e például az egy amerikai támaszpont páncéltermében, Ford Knoxban évtizedekig őrzött Szent Koronát? „Nem is akartam, hogy erre sor kerüljön” – felelte. De amikor már tehette, nem mulasztotta el többször is megtekinteni a Nemzeti Múzeum kiállításán a restaurált koronázási ékszereket.

hotto3

Faggattam arról is, mit hoz vajon a holnap az európai monarchiák számára?

„Ez viselkedésüktől függ. Ha Spanyolország példáját követik, bizonyára van a monarchiáknak eshetősége a mostani időkben is. De nem az államforma a központi kérdés, inkább a jogállam, a szabadság fönntartása.”

1990-ben az első szabad választás idején bírálattal illette a listás szavazást, arra figyelmeztetve, Hitler is így került be a törvényhozásba. „Mindig és mindig erősebben amellett vagyok, nem szabad listákon ellenőrizetlenül akárkiket bejuttatni a parlamentbe, hanem egyéni választókerületekben kell megmérettetni őket. A politikusok számára persze még az Európai Parlamentben is a listás választás a legkellemesebb. De a demokrácia nem abból áll, hogy minden negyedik, vagy ötödik évben elzarándokol az ember a választófülkébe, s egy anonim levelet dob egy kis lepecsételt ládikába. A demokrácia fő elve, már amennyiben kialakult élő kapcsolat a választó és a megválasztott között, hogy a választó kontrollálja a megválasztottat, amit a listás voks esetében nem tehet, mert nem is tudja, kire adta azt le.”

Többszörösen is elbánt vele a sors, átmenekült a fél világon, de tántoríthatatlanul állítja, sosem fűtötte bosszúvágy: az általános amnesztia – egy-két kivételt leszámítva – nála már egy-két esztendő leforgása után kihirdethető.

Bár a Mindszenty-per retorziójaként hivatalosan megfosztották
magyar állampolgárságától, egy adminisztrációs baki és a magyarok slamposságnak köszönhetően mégis mindvégig megőrizhette azt, sőt még (nép)köztársasági címeres útleveléllel is eldicsekedhetett. Utazott is vele sokat, mindenhol megbámulták.

Mindig talált rá időt, hogy ellátogasson oda, ahová meghívták. Mert a tiszteletért tisztelet járt. És szót értett az emberekkel. Hatvan magyar település választotta díszpolgárává, több egyetem díszdoktorává.

hotto2

7 gyermek, 22 unoka és 2 dédunoka gyászolja. És hívei sokasága. Mert alkalmas volt rá, hogy Habsburgként is lehessen szeretni.