Viola
4 °C
13 °C

Szabadság, szerelem, szerelem, szerelem

2012.03.15. 00:50
Egy jó forradalomhoz szerelem is kell, ezt minden valamire való szabadsághős tudja. A történelemkönyvek és az ünnepi beszédek szeretnek elfeledkezni arról, hogy a márciusi fiatalok nemcsak márciusiak, hanem valódi hús-vér fiatalok voltak. Sőt idősebb társaik sem voltak romantikus pózba dermedt élő szobrok, mint ahogy az iskolai ünnepségeken látjuk őket. Udvaroltak, álmodoztak, hódítottak, reménytelenül szerelmesek vagy épp hűtlenek voltak, mint bárki más.

Március 14., éjszaka

A történet március 14-én éjjel Petőfi Sándorék – Jókai Mórral közösen bérelt – Dohány utcai lakásában kezdődött. Az „éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt” – írja a költő, – „bátor lelkesítő imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló.” Ők bizonyosan együttesen értelmezték a szabadság és a szerelem ügyét: „Egyik kezemben édes szendergőm  szelídeden hullámzó kebele / Másik kezemben imakönyvem: a Szabadságháborúk története!"

Bár a verssorok fél évvel korábban születtek, bizonyos, hogy ezen az éjszakán is ott lehetett Júlia kebele a költő keze ügyében. Erre jobb bizonyíték nem kell mint, hogy fiuk, Zoltán éppen 9 hónappal a pesti forradalom után, 1848. december 15-én született.

Szendrey Júlia

Júlia és Sándor kapcsolata nem a tankönyvekből ismert pátoszos idill volt, hanem pontosan olyan hullámvölgyek és -hegyek története, mint bármilyen húszéves-kori szerelemé. Egy nagykárolyi táncmulatságon találkoztak először, de az első találkozás nem sikerült valami fényesen. Júliának tetszett Petőfi, de hogy a másik ne bízza el magát, hideg maradt. Petőfi elkönyvelte magában, hogy ennek a lánynak nem érdemes udvarolnia, le is lépett a bálról.

Később Júliának kellett felhívnia magára a figyelmet, és akkor már sikerrel is járt. A leánykérés is forradalmian sikerült: Petőfi beállított Szendreiék villájába, végigvetette magát a drága kanapén és megkérte a minisztérium tisztviselő lányának a kezét. Persze nemleges választ kapott, az öreg Szendrei úgy gondolta, hogy erre az alakra nem lehet rábízni polgári jómódhoz szokott lánya életét. A szerelem nem sokkal ezután majdnem véget ért. Kicsin múlt, hogy ma nem egy debreceni színésznőre emlékszünk úgy, mint a forradalom költőjének feleségére.

1846-ban egy debreceni színi előadáson a 20 éves Prielle Kornélia egy megzenésített Petőfi-verset énekelt el a jelen lévő költő tiszteletére. Az akkor már Szendrei Júliával jegyben járó Petőfi nyomban bele is szeretett a színésznőbe, s – némi szorosabb bemutatkozást követően – azon melegében meg is kérte a kezét. Nelli igent mondott. A gyors menyegzőt csak azért nem lehetett megtartani, mert iratok híján egyetlen pap sem akarta összeadni őket. Sándor hazautazott, hogy elintézze a papírokat. Innen már Jókait idézzük: „Petőfi betoppan a szobámba, s e szóval kezdi:

Prielle Kornélia

– Pajtás, megházasodom.

– Tudom, mondám, megírtad... Násznagynak is meghívtál.

– De már nem Júliát veszem el. … elfelejtettem örökre.

– Hát ellenben kit fogsz elvenni?

– Prielle Kornéliát.

És aztán elmondta az egész idillt... Most el vannak egymással jegyezve, s mihelyt itthon az ügyeit rendbe hozta, siet vissza a menyasszonyához, s vezeti oltár elé”.

Az esetet Júlia is leírta naplójában, szomorkodva vőlegénye csapodárságán. Mindenesetre Petőfi nem utazott vissza Debrecenbe: édes szendergőjének kebele mégiscsak Pesten tartotta. Kornélia hoppon maradt, és bosszúból hozzá is ment egy színész kollégájához.

Júlia pedig férjéhez méltó, főállású forradalmárként vett részt a márciusi és az azt követő eseményekben. Hol felhívást intézett a nemzet lányaihoz és asszonyaihoz, hogy szerelmüket küldjék el harcolni az ellenséggel, hol nemzetiszín főkötőben jelent meg férje oldalán, hol pedig nadrágban, szivarral, rövid hajjal mutatta be, milyen is egy igazi modern forradalmár. Petőfi halála után szabadulni akart a rászakadt nemzet özvegye szereptől, de csak egy különösen boldogtalan házasság jutott osztályrészéül egy agresszív és perverz férjjel, miközben megvetés kísérte, hogy méltatlan lett Petőfi emlékéhez.

Március 15., reggel

Júlia az éberen töltött éjszaka után mégiscsak lefeküdhetett aludni, mert Petőfi egyedül ment reggelizni a Fillingerbe. A kávéházban – amit egyébként a társaság sosem nevezett korábbi bérlőjéről Pilvaxnak – a költőt Bulyovszky Gyula és Vasvári Pál várta. Vasvárit barátai nagyon irigyelték jó állásért. Nem a keresetéért, az nem volt sok, hanem azért, mert a fiatal bölcsész az első pesti leánynevelő intézetben volt tanár.

Teleki Blanka grófnő leányiskolája igazi modern oktatási intézménynek számított. Az irodalmat és a történelmet Vasvári (akkori nevén Fejér) Pál tanította, a természettudományokat a híres zoológus, Hanák Pál, az általános nevelőnő pedig Lővei Klára volt.

Teleki Blanka

Az iskolának abban az évben 6-7 kamaszlány volt a bentlakó növendéke,többségük szerelemes volt a jóképű irodalomtanárba. A lányok rajongása jól látszik a Vasvárihoz írott házi fogalmazásaikból. A forradalom szelleme az egész iskolát áthatotta, március 15-ét követően a levél formában írt fogalmazások szokásos „Tisztelt Tanító Úr” megszólítását a „Tisztelt Polgártárs” megszólítás váltotta fel.

A lányok a 12 pont mintájára elkészítették saját követeléseiket is, miszerint a nők is járhassanak egyetemre és kapjanak szavazati jogot. De nem csak a növendékek voltak szerelmesek a 22 éves tanárba. Az iskola alapítója, a 42 éves Teleki Blanka szíve is Vasváriért dobogott. Egyre gyakrabban beült az órákra is, ami a piarista Hanák Pál esetében soha nem történt meg.

Március 15-én este a grófnő is ott ült a Nemzeti Színház nézőterén. Egy héttel később – a tanítványokra hivatkozva – Lővei Klára levélben kérte Vasvárit, hogy készíttesse el arcképét Barabás Miklóssal, amit majd nyomtatásban fognak terjesztetni. A képek 250–300 példányban való elkészítése nem volt olcsó, de Teleki Blanka nem sajnálta érte a pénzt. Nem tudjuk, hogy a grófnő szerelme viszonzásra talált-e, de tény, hogy a forradalom idején a Kossuth futáraként tevékenykedő Vasvári, ha tehette, szerét ejtette, hogy találkozzanak.

Utoljára Debrecenben, '49 elején, amikor Vasvári szabadcsapatot szervezett, és a Pestről frissen menekült grófnőt kérte fel zászlóanyának. Blanka ekkor látta szerelmét utoljára. Vasvári a román felkelők elleni harcban esett el, és holttestét éppen úgy nem találták meg, mint Petőfiét. Blanka a forradalom után évekig raboskodott veszélyes politikai kapcsolatai miatt.

Március 15., délelőtt, Petőfi lakásán

A kávéházi reggeli után Petőfi megkérte két barátját, hogy menjenek hozzájuk, és ott tervezzék meg a nap menetrendjét. Jókai szobájában gyűltek össze, talán azért, hogy Júliát pihenni hagyják.

Ebben a szobában történt, hogy Vasvári Petőfi botjával hadonászott, nem tudván, hogy tőr van benne. A rejtett tőr kirepült a botból, elrepült Bulyovszky füle mellett, és megállt az ajtófélfában. Ezt jó ómenként értelmezték, a szurony hegye Bécs felé mutatott. Visszamentek barátaikhoz a kávéházba, kezükben a 12 ponttal és a Nemzeti dal kéziratával. Onnan átmentek a közeli jogi kar épületébe, ahol Jókai Mór egy székre állva felolvasta a 12 pontot, Petőfi pedig a versét. Mivel a koreográfia bevált, tovább mentek a mérnökhallgatókhoz, majd a bölcsészekhez, a jogászokhoz és végül a teológusokhoz.

Legendás barátságukat akkoriban éppen feszültség terhelte. Jókai nem nézte jó szemmel barátja és Júlia szerelmét, úgy találta, a határozott nő nem illik a költőhöz. Jobban örült volna, ha Prielle Kornéliából lesz Petőfiné – szerinte jobban összeilletek. Még nem tudta, hogy aznap este ő is találkozik élete szerelmével, akivel szemben Petőfi sokkal inkább kritikus lesz, mint ő Júliával.