Salamon korabeli lelet Jeruzsálemben

Az Izraeli Régészeti Hatóság szakemberei egy nemrégiben lezajlott konferencián jelentették be az egyedülálló felfedezést, amely azt bizonyítja, hogy a jeruzsálemi közműrendszernek már Salamon király idején is jelentős fejlesztésekre volt szüksége, hogy kiszolgálja a sűrűn lakott ókori városmag igényeit, valamint a Templom hegyre érkező zarándokokat.

Kerámialeletek tanúsága szerint Jeruzsálem területén már az időszámításunk előtti 4. évezredben létezett település, a bronzkortól azonban állandóan lakták. Az az időszámításunk előtti 19. századi egyiptomi lista, amely a fáraó külső és belső ellenségeit veszi számba, megemlít egy Roshlamem, illetve Rosh-ramen nevű helyet. Ez, valamint az i. e. 14. századból való Amarna-levelek az első olyan szövegek, amelyek név szerint is utalnak Jeruzsálemre.

A jebuzeusoktól Dávid király foglalta el a várost, és az egységes zsidó királyság székhelyévé tette az i. e. első évezred fordulóján, majd fia, Salamon idejétől datáljuk az első templom idejét, az általa felhúzott szentély és a város nagy részének lerombolásáig, a babiloni fogság kezdetéig (i. e. 586). A II. Nabú-kudurri-uszur babiloni uralkodó elhurcolta zsidó elit II. Kurus vagy Nagy Kürosz perzsa király engedélyével térhetett vissza Jeruzsálem földjére, és kezdhette meg a templom újjáépítését az i. e. 538-at követő években.

Az első templom korában Jeruzsálem központja még a jelenlegitől kissé délebbre, a Hinnom-völgyben terült el, ám az ókorban fontos szerep jutott az óváros közeli dombokat elválasztó, a városfejlődés során mára teljesen eltűnt Tyropaionnak vagy Sajtkészítők völgyének is, ahogy Josephus Flavius nevezte ezt a keskeny mélyedést. Ennek közepén, a Templom hegyével párhuzamosan húzódott az a második templom idejére datálható csatorna, amelynek feltárása közben bukkantak a régészek az első templom idején készült ciszternára. A hatalmas vízelvezető rendszer építői a várost kiszolgáló korábbi építmények felett és azokon keresztülvágva haladtak, így szükségszerűen érintették a 250 köbméter kapacitású víztárolót is.

Az ásatásokat vezető Eli Sukron szerint „egyértelműen kiderült, hogy az első templom korában a város vízellátását nem kizárólag a (Kidron völgyében fakadó, és a városba alagút segítségével bevezetett) Gihon forrás biztosította, hanem szerepet játszottak ebben a közcélú víztározók is”.
A régészeket az egyik csatorna alján található sziklarepedés vezette a víztározó nyomára, amely korának egyik legnagyobb ilyen létesítménye volt, ráadásul a kutatók szerint minden városlakó használhatta, azokkal a kisebb ciszternákkal együtt, amelyeket szintén az ásatások során leltek.

Tvika Tsuk, az ókori vízrendszerek szakértője szerint a ciszternák formája és a falukra mázolt vakolás, valamint az abban található kéznyomok segítettek behatárolni a keletkezés idejét, s ezek azok az árulkodó jelek, amelyek például a Beér-Seva közelében korábban megtalált hasonló tározóval rokonítják őket. A régészek azt is valószínűsítik, hogy a Templom hegy közvetlen közelében kialakított ciszterna az ott tevékenykedők szükségleteit szolgálta ki, valamint a városba érkező zarándokok ivását, fürdését is megkönnyítette. A teljes feltárást követően az Izraeli Régészeti Hatóság tervei szerint a ciszterna egy részét megnyitják majd a nagyközönség előtt.

A csatornát, illetve a ciszternát befogadó Sajtkészítők völgyét egyes történészek azzal a Döntések völgyével azonosítják, amely a héber Biblia egyik könyvében szerepel. Az ún. tizenkét kispróféta egyike, Joel vitatott datálású látomása a végítélet eseményeit írja le, melyek között megtalálható a vizek kiapadása is, ám ezt isteni igazságtétel követi: „Egyre több a nép a Döntés völgyében; mert közel van az Úr napja a Döntés völgyében! Elsötétedik a nap és a hold, a csillagok elvesztik fényüket. Az Úr szózata zeng a Sionon, Jeruzsálemben hallatja szavát, ég és föld megremeg belé. (…) Azon a napon új bor fakad a hegyekből, tej folyik a halmokból, Júda minden folyójának víz árasztja el a medrét. (…) Júdának meg mindig lesz lakója, Jeruzsálemnek örökkön-örökké.” (Joel könyve, 4.14–16, 18, 20)