Ilona
16 °C
33 °C

Honnan jött a karácsonyfa?

2012.12.24. 23:08 Módosítva: 2012-12-24 23:09:01
Miközben még a keresztény országokban is számtalan különböző karácsonyi hagyomány van életben, a karácsonyfa-állítás szinte mindenhol szokás. Ebből arra következtethetnénk, hogy valamilyen egészen korai, katolikus tradíció van a háttérben, pedig nem így van, Magyarországon például csak a 19. században jelent meg a karácsonyfa.

Ahogy maga a karácsony ünnepe, a faállítás szokása is ókori, „pogány” eredetű: életfákra az egyiptomi, kínai és a zsidó kultúrában egyaránt találhatunk utalást, ahogy arra is, hogy az örökzöldek az örök élet szimbólumai; a kelta, germán mítoszokban is feltűnnek, és számos pogány szokás kötődik a tél gonosz erőinek elűzéséhez a téli napforduló környékén, illetve az azt követő napokban. Így például december 25-én, amely már a Mithrasz-kultuszban a napisten születésének időpontja volt, és később a kereszténység is Jézus születésnapjaként adoptálta.

A valódi karácsonyfa „feltalálásának” dicsőségét viszont többen is igyekeztek kisajátítani. Luther Mártonhoz kötik például azt a legendát, amely szerint 1536-ban egy téli éjjelen hazafelé ballagva arra lett figyelmes, hogy a csillagok milyen csodálatosan ragyognak keresztül a fenyőerdő ágain – mindjárt haza is vitt egy fát vagy néhány gallyat, hogy családját megörvendeztesse, és emlékeztesse szeretteit arra, hogy a Megváltó is az égből érkezett a Földre.

Nem tudjuk, mennyi valóságalapja van a történetnek, az azonban szinte bizonyos, hogy a 16. századi protestáns, evangélikus közösségek voltak az első terjesztői a karácsonyfa-állítás mai értelemben vett kultuszának. Ekkoriban azonban még több díszítési és ünneplési tradíció versengett egymással, és a karácsonyfa eleinte csak ritka vendég volt közöttük: az örökzöldek (magyal, tiszafa, fagyöngy stb.) felékesítése és az úgynevezett karácsonyi piramis állítása (tarka papírokkal, később gyertyával díszített faállvány, amelyet olykor cserépbe ültettek), illetve a középkori misztériumjátékok, tréfával, nótával vegyített betlehemezések és paradicsomjátékok még jól megfértek egymással, ám puritán területeken az utóbbiak fokozatosan kihaltak. Azonban már jóval Luther ideje előtt is vannak arra adatok, hogy ünnepi céllal fákat állítottak: Livóniában a nőtlen kereskedők és a hajótulajdonosok, valamint az ide érkező külföldiek számára létesített szaktestület is így tett Rigában már az 1440-es évek elején.

Karácsonyi májusfa

A Felső-Rajna vidékén és Elzászban fokozatosan terjedni kezdett a karácsonyi májusfa állításának szokása, amelyről Sebastian Brandt – akit sokan a karácsonyfa első említőjének tartanak – is hírt ad 1494-ben megjelent Bolondhajó című művében. A karácsonyfát eleinte almával (Jézusnak és a tudás fájának a jelképével), valamint szenteletlen ostyával díszítették, de idővel újabb díszek is megjelentek: a paradicsomi kígyóra emlékeztető papírláncok, girlandok és szalagok, az örömhírre utaló csillagok, aranyban, ezüstben vagy éppen hófehérben tündöklő papírburkok, édességek, csonthéjasok és egyéb gyümölcsök, cukorkák, gyertyák és játékok – összhangban azzal, hogy a faállítás egyre inkább a családok, s benne a gyermekek örömét kívánta szolgálni.

Johansen Viggo - Radosne Boże Narodzenie

A karácsony e rítusának elterjedéséből nemcsak a vallás, hanem a szépirodalom is kivette a részét: Goethe már 1765-ben, Lipcsében látott karácsonyfát, kilenc évvel később, Az ifjú Werther szenvedései című levélregényében – a korszak egyik kultikus sikerkönyvében – pedig kedvet is csinált a díszített fával való ünneplésnek.

A módos polgárok, arisztokraták körében hamar elterjedt e hagyomány, s a szegények karácsonyfáját is egyre több helyen állították fel az északnémet városokban, céhekben, gyülekezetekben. Berlinben az egyik első karácsonyfa a híres diplomata és tudós, Wilhelm von Humboldté volt, Bécsbe pedig a német Arnstein bankárcsalád importálta a 19. század második évtizedében – erről a különös szokásról még a Habsburg-titkosrendőrség is feljegyzést készített.

Angliában német földről terjedt el az ünnepi karácsonyfa rítusa. Mivel az első igazi „médiakarácsonyok” Viktória királynő nevéhez fűződnek, sokan azt hiszik, ő volt az, aki férje, Albert szász–coburg–gothai herceg megörvendeztetésére meghonosította az udvarban ezt a kontinentális hagyományt 1840-ben. Mivel az Illustrated London News 1848-ban, majd két évre rá az amerikai Godey’s Lady’s Book női magazin is metszetet közölt a jeles eseményről (utóbbi persze kissé „retusálta” a királyi pár megjelenését, hogy „amerikaiabbnak” tűnjön), amelyeket hihetetlen példányszámban terjesztettek, hamarosan mindenki tisztában lett azzal, mi emeli igazán az ünnep fényét.

Német bevándorlók vitték

Ám a karácsonyfa nem ekkor tette először tiszteletét a brit királyi udvarban, erről maga Viktória tudósít egy 1832-es, 13 éves korában írt naplóbejegyzésében. Ebből kiderül, hogy ebben az évben két nagy asztalon egy-egy nagy fát állítottak fel, amelyre cukordíszeket és gyertyákat aggattak. E szokást ugyanis még a későbbi királynő nagyanyja, III. György felesége, Sarolta mecklenburg–sterlitzi hercegnő terjesztette el.

Komissarzhevskaya Nora

Ami az Újvilágot illeti: a királyi példa csupán ösztönözte a német bevándorló közösségekben amúgy is élő szokást a karácsonyi örökzölddíszítés kapcsán. Québecben állítólag az amerikaiak ellen küzdő német katonák, Connecticutban egy fogságba esett hesseni zsoldos, Pennsylvaniában szintén német telepesek honosították meg a 18. század közepén és végén e hagyományt. A Fehér Ház karácsonyfa-állítását a 14. elnök, Franklin Pierce kezdeményezte, az ehhez kötődő „fagyújtási” ceremónia pedig 1923-ban, Calvin Coolidge elnöksége alatt kezdődött, ám 1901-ben Theodor Roosevelt környezetvédelmi okokból száműzte a vágott fát az elnöki rezidencia környékéről. A karácsonyfaégők első példányai is Amerikában kerültek forgalomba, méghozzá Edison egyik segédje, Edward Johnson jóvoltából. 

Jókora kacskaringókat tett meg tehát a karácsonyfa, miközben a 19. század elején Magyarországra érkezett, és nem meglepő módon az osztrák–német rokonsággal rendelkező arisztokrata szalonokat ékesítette először. A források egymásnak is ellentmondanak abban a kérdésben, kinek köszönhetjük e nemes hagyományt. Egyesek szerint Mária Dorottya württembergi hercegnő, József nádor evangélikus hitű harmadik felesége „hozta be” az országba 1819-ben; mások amellett kardoskodnak, hogy a hazai óvodahálózat alapítója, Brunszvik Teréz grófnő állította az első karácsonyfát 1824-ben vagy 1828-ban a rábízott krisztinavárosi kisdedeknek; Podmaniczky Frigyes báró pedig saját édesanyjának, Noszticz-Jäckendorf Elzának tulajdonítja az elsőséget, úgyszintén a húszas évek közepéből. Mindenesetre néhány évtized leforgása alatt közismertté és közkedveltté vált ez az eljárás, így az irodalmárok sem hagyhatták említés nélkül: báró Eötvös József egy 1835-ös tanulmányában már élt a karácsonyfa-hasonlattal, Jókai Mór pedig 1854-ben A koldusgyermek – Karácsoni történetben idézte fel egy árva gyerek hányattatásait, aki az utcán ázva-fázva csodálhatja csak a boltablakokba kitett, viaszgyertyákkal, cukorangyalkákkal széppé varázsolt fenyőfákat, és sóvárogva figyelheti a gyermekeiknek ajándékokat vásárló asszonyokat.

Hazug pléh- és üvegdíszek

Podmaniczky Frigyes egyébként századvégi visszaemlékezéseiben a következőképpen írta le e különleges szertartást: „Elérkezvén karácsony napja… hat órakor háromszoros csengetés hirdette a mi karácsonyfánk megérkeztét. Ekkor megnyílt atyánk nappali terme, s mi gyermekek – öten voltunk – egy a szoba közepén elhelyezett nagy asztalon, mindegyikünk külön megtalálta karácsonyfáját, s az a körül csoportosított különféle ajándékokat. Még most is előttem lebeg e szeretetteljes kép, az apának komoly, áhítatos magatartása, az anyának jóságos tekintete, a repeső öröm a gyermekarcokon, melyeknek pírján megtört a viaszgyertyák halvány fénye. Mily szívdobogva vártuk ezt évente, mennyi vágy és remény fűződött az esthez, mily szorgalmasan tanultunk, hogy érdemesnek érezzük magunkat reá.

Az est azzal telt el, hogy mindegyikünk apróra megvizsgálta a nyert ajándékokat, s mindegyikünk külön forró, hálás kézcsókkal megköszöné azokat a boldog szülőknek. (…) Ilyenkor át lett engedve nekünk a tágas ebédlő s korlátlan jog adatott bármily éktelen lármát csapni s forrongást jelenetezni. Mi sem természetesebb, mint hogy mi teljesen éltünk, sőt tán kissé vissza is éltünk e joggal, s gyermekkedélyünk tomboló kedve mindaddig nem ismert határt, míg álmosság és fáradtság szelídebb viseletre nem késztetett minket, szóval míg nyugodni nem tértünk. Ezt megelőzőleg azonban szüleinktől néhány tanácsot és intelmet kellett meghallgatnunk. Az akkor hallott szavak mélyen vésődtek lelkünkben s egész éven, mint intő jobb lebegett előttünk. Szóval az álom angyalai a legboldogabb gyermekeket ringatták karjaik között.”

A 19. század második felében a nagyvárosokban, a vidéki kúriákban egyre több hívet hódított meg   magának az új szokás, majd a század végén, a 20. század elején fokozatosan teret nyert a polgárság és a falusi emberek körében is (bár az 1920-es években vált csak országszerte általánossá). Divatba jött a 14. századi francia fondantcukor újkori leszármazottja, a szaloncukor is – olyannyira, hogy ez máig a magyar karácsonyfa-állítási „folklórkincs” elidegeníthetetlen része.

Persze az ünnep – és a karácsonyfa felékesítésének – elüzletiesedése ellen is már kezdettől szót emeltek azok, akik a saját kezű díszítést többre becsülték a sorozatgyártott iparcikkeknél. Zárásképpen hadd idézzük a Magyar Iparművészet című folyóirat egy 1911-ben született intelmét: „A legújabb kor azonban kissé kegyetlenül és tapintat nélkül bánt el a karácsonyfával… Hamis aranyban ragyogó cifraságok, ezerszámra előállított hazug pléh- és üvegdíszek jöttek létre ilyenképpen, valamennyien olyan dolgok, amelyeken rajta van a gyár és az en gros üzlet szaga, s amelyek az ízléstelenségen kívül az idegenségük miatt sem tudnak megfelelni annak a célnak, amelyre vállalkoztak… S ez előtt az áramlat előtt semmi sem szent, még a józan ész sem: a fenyőfa ágaiból legújabban villanygyertyák nőnek ki, s míg a gyertyák apró lángja fel tudta bennünk ébreszteni mindazt a lelki kincset, amelyet emlékek, visszapillantások, átélt boldog órák töredékeképpen a lelkünkben megőriztünk, a villanykörték hideg fénye semmit sem tud róluk s fényes világossága dacára mi sem látunk benne semmit… Egy karácsonyfa, amelyet magam csináltam, az egész múltamat, mindent, ami az emlékeimben kedves, meghitt és kellemes, jelentheti a számomra, de mit kezdjek egy fával, amelyet idegen emberek csináltak meg anélkül, hogy ismertek volna engem?”