Mária
-6 °C
2 °C

Így omlott össze a 2. magyar hadsereg

2013.01.17. 13:35
1942 őszére megmerevedett a keleti front, a magyar hadsereg védekezésre rendezkedett be, de a szovjetek harcértéke sokkal jobb volt. Sok egység az utolsó töltényig harcolt, a magyar hadsereg parancsnoka későn fújt visszavonulót, mert tartani akarta magát a Führer parancsához.

A hosszas diplomáciai huzavona után a 1942 januárjában megszületett döntés alapján a keleti frontra szállítandó 2. magyar hadsereg első katonáit áprilisban indították útnak a Szovjetunió területére, és júliusban már az utolsó egységek is elérték Kurszk térségét. A 207 ezer fős erő a III., a IV. és a VII. hadtestek kilenc könnyű hadosztályából, illetve a 30. harckocsiezred és az 1. gépkocsizó lövészdandár alkotta 1. páncéloshadosztályból, valamint az 1. repülőcsoportból állt össze.

Nem meghalni mentek

A későbbi események fényében érthető, hogy sokan úgy gondolják, a 2. magyar hadsereget „meghalni” küldték a frontra, ezért a katonákat nem is szerelték fel megfelelően. Ezt az állítást többek közt az támasztaná alá, hogy a mozgósításnál nagy figyelmet fektettek arra: a hadsereg emberanyaga egyenlően terhelje az ország egész területét.

Kattintson!
Kattintson!
Fotó: id. Konok Tamás

Ennek azonban nem az volt a célja, hogy a majdani veszteségek is egyenletesen oszoljanak el. „Hogy a mozgósítás ne az országnak csak bizonyos részeit érintse, onnan vonjon el minden munkaerőt, annak a gazdasági életét bénítsa meg, azt tegye katonailag teljesen védtelenné, azért nem békehadtesteket mozgósítottunk, hanem a kivonuló hadsereg három hadtestét az ország egész területéről mozgósított alakulatokból állítottuk össze” – írta Tóth-Halmay József vezérkari őrnagy.

Igaz azonban, hogy a vezérkarnál igyekeztek a honvédség számára legértékesebb, legjobban kiképzett korosztályokat kihagyni a körből, ezért a hadsereg állományát 30-45 éves póttartalékosokkal egészítették ki. A távlati terv az volt ugyanis, hogy az otthon tartott erőket majd a beígért német fegyverszállítások segítségével szerelik fel.

A felszerelés a körülményekhez képest egyáltalán nem volt rossz: a 2. hadsereg az országban elérhető fegyverzet csaknem felét megkapta, ráadásul az ország teljes gépkocsiállományának is közel a felét mozgósították számára. A helyzet egész egyszerűen az volt, hogy még ez az erőfeszítés sem volt elég ahhoz, hogy a 2. hadsereg harcértéke akárcsak megközelítse egy hasonló méretű német vagy szovjet egység harcértékét. A magyar honvédséget ugyan intenzíven fejlesztették a háború előtti években, de a fő cél nem két nagyhatalom harcába történő érdemi bekapcsolódás volt, hanem egy a környező országokkal – elsősorban Romániával – esetlegesen kirobbanó konfliktusra történő felkészülés.

Ennek megfelelően a 2. hadsereg nem felelt meg a kor modern harcászata által támasztott követelményeknek. Az 1. páncéloshadosztály néhány, viszonylag korszerű német Panzer-IV-es harckocsija mellett főként csehszlovák zsákmányból származó, a felújítás ellenére is reménytelenül elavult T-38-as tankokkal volt felszerelve, az 1. repülőcsoport gépeinek száma és színvonala sem volt elegendő. A gyalogság fegyverzetével is hasonló volt a helyzet. Jellemző, hogy a híres első világháborús 30,5-es mozsarakból is kikerült néhány a frontra, de a gépfegyverek között is volt olyan, amely még a „nagy háború” idejéből származott. A legnagyobb probléma mégis a korszerű páncéltörő ágyúk hiánya volt, a szovjet oldalon ekkor már ezerszámra gyártott és bevetett T-34-esek páncélzatát például egyetlen kivitt löveg sem volt képes nagyobb távolságból átütni. (A német és szovjet, illetve a magyar haderő közti nagyságrendi különbséget jól mutatja, hogy amikor az eredetileg csak megszálló erőként már 1941-ben a Szovjetunióba küldött Gyorshadtest belekeveredett egy katlancsatába, csak az ebben az egy hadműveletben körbezárt szovjet csapatok megsemmisült vagy zsákmányul ejtett nehézfegyverzete meghaladta a teljes magyar hadseregét. És a szovjet hadiipar ekkor még nagyon messze volt a későbbi termelési volumentől, mind mennyiségben, mind minőségben, és a nyugati fegyverszállítmányok is csak ezután kezdtek özönleni a Szovjetunióba.)

Kattintson!
Kattintson!
Fotó: id. Konok Tamás

A hiányosságok pótlásában a magyar vezetés a németekre számított, akik ígéretet is tettek arra, hogy korszerű fegyverekkel szerelik fel a hadsereget. Ez részben meg is történt, a magyar egységek kaptak például nagyjából 125 darab korszerűnek ugyan nem nevezhető, de használható páncéltörő ágyút. A német veszteségek és a partizánok által is állandóan támadott utánpótlási útvonalak miatt azonban a remélt felszerelésnek csak a töredéke jutott el a magyar katonákhoz.

Tűzkeresztség

A hadműveleti területre elsőként kiérkező III. hadtest június 28-ától kapcsolódott be a harcokba. A német hadvezetés 1942  nyarán a keleti front déli szakaszán igyekezett áttörést kierőszakolni, a távlati cél a kaukázusi olajmezők megszerzése, illetve a részben a Volgán szállított, hatalmas mennyiségű amerikai utánpótlás elvágása volt. A német „Dél” hadseregcsoporttól északra felvonuló német, olasz, román és magyar erők feladata a fő támadási irány balszárnyának védelme, a Don vonalának elérése és biztosítása volt. Ugyan a magyar csapatok a gépesített szállítóegységek hiánya, illetve a gyenge páncélos erők miatt a támadás első hullámában nem kaptak szerepet, bevetették őket a bekerített és elszántan védekező szovjet ellenállási gócok felszámolása során. A legvéresebb harcok Tyim városánál zajlottak. A 2. magyar hadsereg erői végül július 7. és 10. között jutottak ki a Donhoz, összesen nagyjából háromezer fős veszteséget szenvedve.

Ezután a német erők Sztálingrádra, illetve a még annál is délebbi területekre koncentráltak, a magyar csapatokat a Don mentén védelmi állásokba rendelték. A mintegy 200 kilométer széles frontvonalat a 2. hadsereg nagyjából 80-90-ezer fős harcállományának kellett tartania. (A 200 ezres személyi állomány több mint fele ugyanis a különféle műszaki, ellátó vagy egészségügyi alakulatoknál szolgált, nem is beszélve a körülbelül 20 ezer főnyi munkaszolgálatosról.) Ez már önmagában is nehéz feladat lett volna, azonban a magyar erők azt a feladatot is megkapták, hogy a szovjetek a Don nyugati partján megmaradt, illetve augusztus folyamán kiépített hídfőállásait felszámolják.

A július 18. és szeptember 16. között folytatott hídfőcsatákban szinte a teljes magyar haderőt bevetették, a hadműveletekben két német hadosztály is részt vett. Ennek ellenére csak korlátozott eredményeket értek el a nagyjából 26 ezer fős veszteséggel járó rohamok: két hídfőállást sikerült visszafoglalni, de a többit a szovjetek annak ellenére megvédték, hogy erőik jelentős része a sztálingrádi hadszíntéren volt lekötve.

Kattintson!
Kattintson!
Fotó: id. Konok Tamás

Szeptember végére aztán az egész front megmerevedett, a magyar alakulatok pedig védelemre igyekeztek berendezkedni. A helyzet ekkorra még rosszabbá vált, az emberveszteségeket ugyanis csak részben, a kiesett fegyverzetet pedig szinte egyáltalán nem pótolta a Kállay-kormány, amely időközben az ország háborúból történő kivezetését jelölte meg távlati célként, ráadásul az egyre feszültebbé váló román-magyar viszonyra való tekintettel is inkább a határokon belül állomásozó haderő fejlesztésére koncentrálta a véges erőforrásokat.

Hiába volt tehát a Don magas nyugati partja elméletben jól védhető, a 2. hadsereg nem tudott jól megerősített, egybefüggő védelmi vonalat kialakítani, váltóállások építésére, illetve egy visszavonulás esetén használható második vonal kialakítására pedig egyáltalán nem került sor. A munkálatokat az őszi esőzések, illetve a novemberben beköszöntött rendkívüli hideg is nehezítette. A gondokat tetézte, hogy a hideg és az ellátási problémák miatt a hadsereg körülbelül 60 ezer állatot számláló lóállományát is 100-150 kilométerrel hátrébb kellett vonni, ezzel az állásokban elhelyezett lövegek gyakorlatilag mozdíthatatlanná váltak. Akadozott a megfelelő téli ruházat és az élelmiszer szállítása is. Mindez a korábban még elfogadható harci szellemet is jelentősen rontotta. „A védőállások gyenge volta, az éjszakai étkezés és munka, a nappal is lehetetlen pihenés az embereket rendkívül igénybe vette, kimerítette. A hangulat egyre súlyosabb lett. De nem kis mértékben jelentkezett a téltől való félelem a maga valóságában is” – írta visszaemlékezéseiben Koppányi Sebestyén főhadnagy.

Kitartás a végsőkig

A Vörös Hadsereg novemberben Sztálingrádnál ellentámadásba lendült. A német 6. hadsereg főleg román és olasz erők által gyengén védett szárnyait áttörte a hatalmas erőkkel indított offenzíva, amely végül csapdába ejtette Paulus csapatait a rommá lőtt városban. Miközben a német hadvezetés minden erejét a 6. hadsereg felmentésére összpontosította, a szovjetek a fő hadszíntértől északra is újabb és újabb helyeken törték át a védelmi állásokat, december 17-én már a 2. magyar hadsereggel szomszédos olasz 8. hadsereg volt soron.

A magyar parancsnokság is tisztában volt azzal, hogy a következő célpont minden bizonnyal az általa védett frontszakasz lesz, ahogy azzal is: a rendelkezésre álló erőkkel lehetetlen feltartóztatni egy szovjet offenzívát, tartalék – elsősorban jelentős páncéloserők – nélkül pedig ellencsapásokat sem lehet indítani a lyukak betömésére. Részben a magyar segélykérések hatására a németek egy Cramer vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló hadtestet vezényeltek az arcvonal mögé, amelynek feladata az lett volna, hogy az áttört szovjet csapatokat megtámadja.

Közben a szovjetek készültek a támadásra. Miután korábban tapasztalták, hogy a magyar honvédek részéről nem kell támadástól tartaniuk, minden erőt az áttörésre kiszemelt területekre összpontosíthattak, a köztes frontszakaszok védelmét elhanyagolva. Az első, inkább még puhatolózó jellegű szovjet támadás január 12-én indult meg a 7. könnyű hadosztály állásai ellen, amelyek a magyar frontszakasz északi felének jobbszárnyán voltak. Ugyan a támadás fő célja a német tartalékok elcsalása volt – ez teljesült is, a Cramer-hadtest egy részét 13-án délután elindították, hogy útját állja a szovjetek délre kanyarodásának –, a sikereket látva a Vörös Hadsereg fő offenzíváját is előbbre hozták.

Január 14-én aztán megindult délen, Scsucsjénál az újabb szovjet offenzíva, amely sikeresen áttörte a 12. könnyű hadosztály védelmét, ezzel két újabb magyar hadosztályt teljes bekerítéssel fenyegetve. Súlyos veszteségek árán a 10. és a 13. hadosztály végül feladta állásait és visszavonult, de ekkor már Uriv térségében a szovjetek gyakorlatilag kettészakították a magyar arcvonalat.

Az így létrejött résen keresztül, illetve délkeletről induló újabb szovjet offenzíva célja már a VII. hadtest minden Don-kanyarban maradt katonájának, illetve a német 2. hadseregnek a bekerítése lett volna. A magyar hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv hiába próbálta meg elérni a német feletteseknél, hogy a 23. és 19. hadosztály vonják vissza, a válasz az volt, hogy a „Führer döntése szerint minden körülmények között, az utolsó emberig tartani kell” az állásokat. A vezérezredes látta ugyan, hogy a döntés gyakorlatilag emberei halálos ítéletét jelenti, parancsmegtagadásra nem volt hajlandó. Megkerülhetetlen a felsőbb magyar vezetés felelőssége is: Jány nem kapott arra vonatkozó utasításokat, hogy egy ilyen helyzetben a „szövetségesi hűség”, azaz a német parancsok gondolkozás nélküli teljesítése, vagy katonáinak megmentése-e az előbbre való.

Untitled-1

Szörnyű visszavonulás

A visszavonulási parancs végül csak 17-én született meg, amikor a teljesíthetetlen hitleri parancsokkal kapcsolatban már tapasztalatot szerzett német tisztek – köztük Witzleben vezérőrnagy, a 2. hadsereg mellé beosztott összekötő törzs parancsnoka – felhívták Jány figyelmét arra, hogy az utasításokat mindig a helyzetnek megfelelően kell kezelni: azaz figyelmen kívül hagyni, ha azok köszönő viszonyban sincsenek a valós eseményekkel.

Azonban ekkor már majdnem teljesen késő volt, a VII. hadtest katonáinak gyalogosan, megfelelő ruházat és mindenféle támogatás nélkül kellett megpróbálniuk kijutni a gyorsan záródó gyűrűből. Voltak, akiknek sikerült, de ezreket kerítettek be, mások az út mellett estek össze és fagytak meg. „Újabb, kisebb-nagyobb gyűrűbe kerültünk, de valahogy mindig sikerült kitörnünk, kijutnunk. Sokszor szétszóródtunk, kisebb csoportokban haladtunk, de két-három nap múlva ismét sikerült összeverődnünk. Aki nem bírta a menetet és leült vagy lefeküdt, pár óra alatt csontkeményre fagyott. Félelmetes látvány volt a hóból kimeredő karok, lábak sokasága. Azok a testvérek vagy jó barátok, akik egymást támogatták órákig vagy napokig, ha leültek pihenni, nem keltek fel többé. Megfagytak. Pedig nagy volt mindenkiben az élni akarás, mindenképpen haza akartunk jutni […] De nem egyformán kitartó, akaraterős minden ember” – idézte fel a rettenetes visszavonulást Polgár Sándor főhadnagy.

Január 20-án az Osztrogozsszkban rekedt magyar csapatok is kitörtek a gyűrűből, és két nappal később a megmaradt erőket kivonták a frontvonalból, hogy a hátországban szervezzék őket újra. Ez azonban nem vonatkozott az északon ragadt III. hadtestre, amely német csapatokkal együtt, állandóan harcolva csak február 2-án vágta ki magát a bekerítésből. A 2. hadsereg megmaradt katonáit április-májusban vonták ki végleg a keleti frontról, helyükre két, megszálló feladatok ellátására alkalmas seregtest vette át. A közel egy év alatt a hadsereg körülbelül 128 ezer embert vesztett, ebből 50 ezren elestek, ugyanennyien sebesültek meg, 28 ezren pedig szovjet fogságba estek, közülük sokan soha nem tértek haza.

Meg kell jegyezni, hogy noha a jogos az eseményekre „doni katasztrófaként” emlékezni, a magyar katonák a körülményekhez képest jól helytálltak. Sok egység valóban az utolsó töltényig tartotta állásait, és a rettenetes, fegyverzetben is behozhatatlan fölényben álló túlerő ellenében is helyt állt, ezzel pedig végső soron megakadályozta, hogy a teljes hadsereg a bekerítés sorsára jusson.

A szovjet hadvezetés eredetileg azt tervezte, hogy egy, még a sztálingrádi gyűrűnél is hatalmasabb katlanba zárja a teljes frontszakaszt, de ez – nem kis részben a magyar katonák helytállása miatt – végül nem valósult meg. Szigorúan katonai értelemben a 2. magyar hadsereg hősiesen állta a próbát, bár ez nem jelenthet felmentést a nagyjából 90 százalékos veszteségeket szenvedett munkaszolgálatosokkal kapcsolatos bánásmódra és az egyéb atrocitásokra. Ahogy Jány Gusztávnak sem ad felmentést a hibás döntésekre, valamint január 24-i döbbenetes hadseregparancsára, amely a felelősséget a lehetetlen helyzetbe hozott egyszerű katonákra hárította.

A Don-kanyar volt a legsúlyosabb magyar vereség?

Sokan aposztrofálják a Donnál történteket a magyar történelem legsúlyosabb katonai vereségének. Az egy ütközetben elesett katonák számát tekintve ez az állítás meg is állja a helyét, azonban a modern kor tömeghadseregei által vívott háborúit értelmetlen pusztán ilyen alapon összevetni a korábbi évszázadokban vívott ütközetekkel.

Noha mind Muhinál, mind Mohácsnál „csak” nagyjából 15-20 ezer magyar maradt holtan a csatatéren, ezek a veszteségek akkoriban azt jelentették, hogy szinte a teljes magyar haderő ott veszett. Ráadásul mindkét esetben az ország elitjének jelentős része is holtan maradt a csatatéren, főurak és püspökök, Mohácsnál pedig maga a király is elesett, ezzel nemcsak védtelen maradt az ország, de a további ellenállás megszervezése is lehetetlenné vált.

Ha pedig pusztán a számokat nézzük, a legtöbb magyar katona az Isonzó mellett vívott harcokban esett el, az 1915. és 1917. között zajló véres „anyagcsatákban” a Monarchia nagyjából félmillió embert vesztett, ennek több mint fele származott Magyarország területéről. Igaz, itt a szó szoros értelmében nem beszélhetünk vereségről, sem pedig egy néhány nap alatt lezajlott ütközetről.

Nászút ajándékba!

Esküvőt tervez? Tervezzen velünk, nyerjen wellness nászutat!

Értékeljen, nyerjen!

Van kedvenc légitársasága? Írja meg véleményét itt!