Halva született a vietnami béke

A negyven éve, 1973. január 27-én aláírt párizsi békeszerződéssel az Egyesült Államok kilépett a vietnami háborúból. Az egyezmény méltó lezárása volt ennek a furcsa, de ettől nem kevésbé kegyetlen konfliktusnak: miután Amerika tulajdonképpen elhatározás és hadüzenet nélkül sodródott bele történelmének egyik legvéresebb háborújába, egy olyan békével lépett ki belőle, amelyet egyik fél sem tekintett végleges, pláne jó megoldásnak.

A színfalak mögött már jó ideje folytak a tárgyalások, a felek először 1968-ban ültek össze Párizsban, még Lyndon B. Johnson elnöksége alatt. Azonban a megbeszélések nagyon nehezen haladtak, az észak-vietnami vezetés nem volt hajlandó elismerni a déli kormányt, a déliek viszont a Nemzeti Felszabadítási Fronttal – ismertebb nevén a Vietkonggal – voltak ugyanígy. Jól jelzi a nehézségeket, hogy már az is sokáig tartott, amíg a tárgyalásokon használatos asztal formájában meg tudtak egyezni a felek (az északiak az összes fél egyenlőségét jelző kerek, míg a déliek a két oldalt világosan elkülönítő szögletes asztal mellett kardoskodtak – végül kompromisszumos megoldásként mindkettőt használták).

Miután az 1968-as elnökválasztások előtt a tárgyalások – valószínűleg részben a rivális, később győztes elnökjelölt, Nixon hazaárulást súroló közbelépése nyomán is – kudarcba fulladtak, Amerika megpróbálta nyers erővel lezárni a konfliktust. De hiába küldtek minden korábbinál több, közel 550 ezer amerikai katonát Vietnamba, a Szovjetunió és Kína segítette északiak nem törtek meg. Közben az Egyesült Államokban egyre erősödtek a háborúellenes tiltakozások, és nagyjából 1970-re Nixon és kormánya belátta, hogy ezt a háborút nem lehet megnyerni, elhúzódása pedig nemcsak az ország belső stabilitását, de nemzetközi presztízsét is komolyan veszélyezteti.

Az 1970 februárjában felújított tárgyalások sikeréhez azonban a kommunista Vietnami Demokratikus Köztársaság részéről is be kellett látni, hogy pusztán katonai erővel nem zárható le a háború. Az északiak 1972. március végén hatalmas erőkkel, közel kétszázezer reguláris és Vietkong katona bevetésével indítottak offenzívát. A részsikerek ellenére a támadás kudarcnak bizonyult. A dél-vietnami hadsereg az ekkor már újra inkább csak koordinációs szerepet betöltő és légi támogatást nyújtó amerikaiak segítségével nagyjából 50 ezres veszteséget okozott az északiaknak. Lê Ðức Thọ, az északi delegációt vezető tábornok és diplomata ezután hajlandó volt engedni az eredeti feltételekből.

Az áttörés 1972. október 8-án következett be. Thọ és Kissinger, aki az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács vezetőjeként képviselte az Egyesült Államokat, szinte végleges megállapodásra jutottak. Ennek értelmében tűzszünet jött volna létre, mindkét fél megtarthatta volna az ellenőrzése alá tartozó területeket, Amerika pedig 60 napon belül kivonta volna csapatait Vietnam mellett Laoszból és Kambodzsából is, noha továbbra is szállított volna fegyvereket a déli hadseregnek. A kész tények elé állított dél-vietnami elnök, Thiệu azonban nem volt hajlandó elfogadni, hogy északi csapatok maradjanak országa területén, ezért változtatásokat kért, erre az északiak felfüggesztették a tárgyalásokat.

Az Egyesült Államok még utoljára megmutatta erejét: Nixon ultimátumot adott Észak-Vietnamnak a tárgyalások folytatására, majd december 18-án megindult a Linebacker II hadművelet, amelynek keretében főként B-52-es nehézbombázók nagyjából 20 ezer tonna bombát dobtak le északi területre, a második világháború óta a legnagyobb ilyen jellegű akció keretében. A „béke jegyében” indított hadművelet meghozta az eredményt, január 15-én újrakezdődtek a tárgyalások.

Az amerikai diplomácia közben Thiệut is puhította kicsit, így végül a korábbi megállapodástól lényegében nem sokban különböző egyezményt írtak alá a felek január 27-én. Azonban egyik fél sem gondolta, hogy itt valódi békeszerződésről van szó. Észak-Vietnam az „imperialisták és lakájaik” felett aratott nagy győzelemként ünnepelte a megállapodást, a színfalak mögött pedig úgy számoltak, hogy az amerikai kivonulás, és kivérzett hadseregük feltöltése után végre végleg térdre kényszeríthetik a délieket. Thiệu is tudta, mire megy ki a játék, de abban reménykedett, hogy a háború alatt amerikai fegyverzettel ellátott és amerikai tisztek segítségével kiképzett hadserege fel tudja majd venni a harcot, ráadásul Nixontól is további segítségre számított. Az amerikai elnök és Kissinger is tisztában volt ugyanis a helyzettel, és a háttérben biztosították Thiệut, hogy Amerika „teljes erővel válaszol, ha Észak-Vietnam megsérti a megállapodást”.

Az egyezmény betartását a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság ellenőrizte (többek közt Magyarország részvételével). Nem túl hatékonyan: a tűzszünetet már 1973-ban is folyamatosan megsértették a felek (Dél-Vietnam nagyjából 25 ezer katonát vesztett a „béke” idején), északon pedig folyt a Saigon elleni offenzíva előkészítése, amelyet eredetileg 1976-ra terveztek. 1974 elején aztán megindult a puhatolózásnak is szánt északi offenzíva, Thiệu elnök pedig január 4-én bejelentette, hogy az egy évet sem élt párizsi békének vége.

Hiába számított viszont a beígért amerikai segítségre. Nem tudhatjuk, Nixon tartotta-e volna magát a megbeszéltekhez, ugyanis belebukott a Watergate-botrányba, de a szenátus már korábban leszavazta azt az indítványát, hogy újítsák fel a bombázóhadjáratot, ha az északiak újra támadnak. Mindenesetre az 1974 augusztusában hivatalba lépett Gerald Ford alatt már a fegyverszállítást és a pénzügyi segítséget is korlátozta az olajválság által is érzékenyen érintett Egyesült Államok.

Ugyan a dél-vietnami hadsereg papíron önmagában is erős volt – a katonák és páncélosok számában kétszeres, tüzérség és légierő tekintetében még nagyobb fölényben állt az északiakkal szemben –, valójában amerikai vezetés és támogatás nélkül esélye sem volt ellenállni. A demoralizált déli egységek egymás után adták meg magukat, a stratégiailag is kulcsfontosságú Da Nangban például 100 ezer déli katona adta meg magát 35 ezer északinak 1975 márciusában, ezzel pedig megnyílt az út Saigon felé is.

A döntő offenzíva áprilisban indult meg, a hónap végére Saigont bekerítették az északi csapatok. A világsajtót bejárták a képek, ahogy a totális pánik eluralkodik a városon, a kétségbeesett tömeg pedig igyekszik az amerikai állampolgárokat kimentő helikopterekre feljutni. Ha nem is egy egyértelmű katonai vereség formájában, de az elkerülni szándékozott presztízsveszteség azért így is bekövetkezett: mindez Amerika sokáig szavakban és tettekben is legjobban védett szövetségesének fővárosában történt. Április 30-án aztán egy tank betört az elnöki rezidencia, a Függetlenségi Palota kertjébe, majd az északi katonák felhúzták zászlójukat az épületre. Ekkor ért véget valójában a vietnami háború. Az Egyesült Államok nagyjából 58 ezer halott és 150 ezer sebesült árán (a déliek 250 ezer, az északiak 650 ezer katonát vesztettek, a civil áldozatok száma a becslések szerint meghaladta a hárommillió főt) azt érte el, hogy szűk két évtizeddel meghosszabbította Dél-Vietnam létét. A két ország 1976. július 2-án egyesült hivatalosan is Vietnami Szocialista Köztársaság néven. A kommunista hatalomátvétel után nagyjából 1,5-2 millió délit küldtek átnevelő táborokba, közülük 150 ezren soha nem tértek haza, de közvetlenül is kivégeztek körülbelül 100-200 ezer „kollaboránst”.

Kissinger és Thọ 1973-ban Nobel-békedíjat kapott a béke tető alá hozásáért, amely már az elismerés odaítélésekor is romokban hevert. A Nobel-békedíjak történetének talán legvitathatóbb döntése elleni tiltakozásul a bizottság két tagja is lemondott, Thọ pedig nem is volt hajlandó átvenni a díjat, hivatkozva egyrészt arra, hogy még mindig nincs béke, másrészt pedig arra: Kissingernek komoly szerepe volt az országát romba döntő háborúban, ezért vele együtt nem veheti át az elismerést.