Takaróként borított el az elszántság

Rosa Louise McCauley pontosan száz éve, 1913. február 4-én született Tuskegee-ben, Alabamában. Amikor szülei elváltak, Pine Levelbe költöztek Montgomery mellé, anyai nagyszüleivel, anyjával és öccsével nőtt fel egy farmon. Anyja eleinte otthon tanította, csak tizenegy évesen kezdett el iskolába járni. Később beiratkozott egy kísérleti iskolába is, amelyet az Alabama State Teachers College for Negroes (Alamabai Néger Tanárképző Iskola) alapított. Tanulmányait nem tudta befejezni, mert nagyanyját és anyját kellett ápolnia.

Az élet része volt

Egészen korán találkozott a szegregációval, az iskolai buszok csak fehér gyerekeket vittek, a fekete gyerekeknek gyalog kellett iskolába menniük. Akkoriban Rosa még az élet természetes részeként fogta fel, hogy van a fehérek világa és a feketék világa. A volt konföderációs államok a huszadik század elején több olyan törvényt hoztak, amely elkülöníti egymástól a fehéreket és feketéket, a szolgáltatásokat kettéosztották, voltak olyan helyek, ahová fekete nem tehette be a lábát. Ez a szegregáció kiterjedt a tömegközlekedésre is, a buszon lévő üléseket felosztották a fehérek és feketék között.

Montgomeryben a buszokon 1900 óta nem lehetett vegyesen ülni, az első négy sort a fehéreknek tartották fenn, de a buszvezető dönthetett úgy, hogy ennél is több ülőhelyet biztosít a fehéreknek, ha erre szükség volt. Elvileg az utas nem volt arra kötelezhető, hogy elhagyja az ülését, ha a neki fenntartott helyen ült, a gyakorlatban azonban a feketéket gyakran állították fel, ha éppen több fehér szállt a buszra, ahány ülés volt. Csak a leghátsó ülések voltak kizárólag a feketéknek fenntartva, pedig az utasok 75 százaléka színesbőrű volt.

A szabályok szerint, ha fehérek is utaztak a buszokon, akkor egy feketének az első ajtón felszállva kellett megváltania a jegyét, majd le kellett szállnia a buszról, és a hátsó ajtón felszállni megint, hogy a feketéknek fenntartott helyekre ülhessen. Feketék és fehérek nem ülhettek egy sorba, így ha egy fehér elfoglalt egy ülést, hiába volt szabad a mellette lévő három, a színesbőrűeknek állniuk kellett.

A fekete közösség régóta panaszkodott, hogy a rendszer nem tisztességes, maga Rosa Parks is úgy fogalmazott, hogy azon a napon nem véletlenül állt ellen a felszólításnak, sokszor gyalogolt már előtte esőben-szélben. Egy teljesen mindennapi példát hozott fel a helyi szokásokat bemutatandó: 1943-ban egy nap megvette a jegyét a buszsofőrnél, majd elindult volna a feketéknek fenntartott helyekre, de a sofőr rászólt, hogy szálljon le, és a hátsó ajtón szálljon fel megint. Amikor Parks leszállt a buszról, a buszvezető bezárta az ajtókat és elindult. Rosa Parksnak haza kellett sétálnia az esőben.

Nem állt fel

A buszvezető akkor ugyanaz a James F. Blake volt, aki 1955. december 1-jén felszólította a munkából hazafelé tartó Rosa Parksot, hogy adja át a helyét egy fehér utasnak. Aznap Rosa Parks kifizette buszjegyét, és az ötödik sorban ült le, a színesbőrűek szekciójának első sorában. A busz szokásos útvonalán haladt, aznap sok volt a fehér utas, így hamar megteltek a helyek. Az Empire Theater megállóhely után már két-három fehér utas állt a buszon, amit a buszvezető nem nézett tétlenül.

Hátrament és felszólította az ötödik sorban ülőket, hogy álljanak fel és adják át a helyüket. Hárman ennek eleget is tettek, köztük a Rosa Parks mellett ülő férfi is, de a nő az ablak melletti ülésre csúszott és nem állt fel. Később így fogalmazott: éreztem, ahogy elborít az elszántság, ahogy egy takaró beborít egy hideg téli estén. A buszvezető többször is megkérdezte, hogy hajlandó-e felállni, és azzal fenyegette, hogy rendőrt hív. Parks annyit mondott, hogy nyugodtan megteheti.

Rosa Parksot a szegregációs törvények megsértése miatt letartóztatták, pedig azokban csak annyi állt, hogy fehéreknek fenntartott helyeken nem ülhetett volna, és ő ezt nem is tette. Edgar Nixon, az NAACP (National Association for the Advancement of Colored People, vagyis Országos Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért) helyi elnöke és Rosa Parks barátja, Clifford Durr másnap este óvadék fejében kihozta a börtönből. Egy héten belül megtartották a tárgyalást, amely alig harminc percig tartott. Rosa Parksra tízdolláros szabálysértési illetéket és négy dolláros eljárási díjat szabtak ki.

A polgárjogi mozgalom legrégibb és legbefolyásosabb szervezete, az NAACP azonnal mögé állt, december 4-én bojkottot hirdettek a város busztársasága ellen. A feketék nem utaztak a buszokon, kocsival, feketék által fenntartott taxikkal (ez ugyanúgy tíz centbe került, mint a buszjegy), leginkább gyalog közlekedtek. Az eső ellenére voltak olyanok, akik harminc kilométert gyalogoltak a bojkott napjaiban. A busztársaság óriási veszteséget szenvedett a 381 napig tartó bojkottban, végül kénytelenek voltak meghátrálni, és eltörölték az elkülönítésről szóló szabályzatot.

Nem Rosa Parks volt az egyetlen, aki nem volt hajlandó a feketéknek fenntartott ülésekre ülni. Irene Morgan 1946-ban, Sarah Louise Keys 1955-ben és Claudette Colvin kilenc hónappal Parks előtt már megtette ugyanezt. Hogy mégis Rosa Park lett az ellenállás és a faji megkülönböztetés elleni harc jelképe, valószínűleg annak köszönhető, hogy a megfelelő időben tette, amit tett. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy tiszteletben álló, férjezett nő volt, akinek volt politikai affinitása. Claudette Colvin azért nem illett a képbe, mert tizenöt éves volt akkor, egy házasságon kívüli terhességgel.

Nehéz élete volt

Rosa Parks az eset után elvesztette állását, és sokáig nem is tudott munkát találni. Férjével 1957-ben Virgina államba, Hamptonba költöztek, ahol a Hampton Institute-ban kapott munkát. Eleinte varrónőként is dolgozott, majd John Conyers afroamerikai kongresszusi képviselő titkárnője lett 1988-as nyugdíjba vonulásáig.

1977-ben szinte egyszerre vesztette el öccsét és férjét, mindketten rákban haltak meg. Az egyedül maradt nő megint a civil polgárjogi mozgalomban találta meg önmagát, társalapítója volt a Rosa L. Parks Scholarship Alapítványnak, amely egyetemekre segített középiskolás fiatalokat. A beszédeiért kapott pénz nagy részét ide utalta. Rosa Parks élete utolsó éveit szegénységben töltötte, egy idő után lakása bérletét sem tudta fizetni, de amikor helyzetét a lapok már széltében-hosszában tárgyalták, a helyi hatóságok élete végéig lakbérmentességet biztosítottak számára.

Több magas állami kitüntetésben is részesült, megkapta a Elnöki Szabadságérmet és az amerikai képviselőház Kongresszusi Aranyérmét. 2005. október 24-én halt meg, az Egyesült Államok Capitoliumában, a kupolacsarnokban ravatalozták fel, ő volt az első nő, akitől így vehettek végső búcsút tisztelői.