Árpád
3 °C
12 °C

Miért volt gonosz Shakespeare III. Richárdja?

2013.02.14. 10:15
Tényleg annyira gonosz volt III. Richárd az életben, mint a drámában? Paulina Kewes, az Oxfordi Egyetem tanára áttekinti azokat a forrásokat, amelyek felhasználásával William Shakespeare megformálta III. Richárd velejéig romlott színpadi figuráját.

A torz testű és saját bevallása szerint is „ravasz áruló” III. Richárd Shakespeare egyik legnagyobb gazembere. A nevét címként viselő drámában cselszövések és gyilkosságok árán jut el a trónig – hogy aztán onnan Richmond, a leendő VII. Henrik letaszítsa. Ám Shakespeare más sötét figuráitól eltérően (pl. Jágótól, akinek indítékait sohasem tudjuk egészen kiismerni; vagy Macbethtől, akinek gyötrelmes lealjasodása érzelmi erőt kölcsönöz tragédiájának), Richárd élvezettel tobzódik saját alakoskodó képességében. Gonosz fondorkodásait egy sor szellemes monológban és félreszólásban osztja meg a nézőkkel: „S igy pőre gazságomat Bibliából / Ellopott kacatokba burkolom / S szentnek látszom az ördög szerepében.” (Vas István fordítása.) Mindezzel azt éri el, hogy akaratunk ellenére megtapsoljuk verbális képességeit, színészi hajlamát és határtalan energiáját, amivel gyakorlatilag a cinkosaivá válunk.

Richárd egyre gonoszabb ténykedései eközben arra késztetik áldozatait és azok hozzátartozóit, hogy szidalmak, átkok és az isteni büntetésről szóló jóslatok özönét zúdítsák rá. A legváltozatosabb csúfnevekkel illetik: „ördög”, „gyilkos gazember”, „hétszer-démon”, „becsület rongya”, „pokol iszonyú lakája”; illetve, fantáziadúsabb módon, „nagyrakás idomtalanság”, „férfiúság veszélyes ragálya”, „torzszülött gnóm, dúló, ronda állat”, „mérges, pupos varangy”. Richárd – akiről látszólag ugyanúgy leperegnek a sértések, ahogy a lelkiismeret-furdalás sem gyötri – amint megkaparintja a koronát, elkezd szétesni. A tökéletes machiavellista figura helyett már csak egy szorongó és egyre kétségbeesettebb zsarnokot látunk, aki hatalmának megtartása érdekében semmitől sem riad vissza, legyen az akár unokaöccseinek meggyilkolása vagy feleségének megmérgezése. Áldozatai kísérteteinek megjelenése élethűen erősíti meg Richárd megalázó bosworthi vereségének sorsszerűségét.

A csata előestéjén a kísértetek Richárdnak és Richmondnak egyaránt megjelennek, szemrehányásokkal halmozva el a zsarnokot, miközben megjövendölik „erényes és szent” ellenfelének diadalát. A darab a béke és jólét lelkesítő víziójával ér véget, amely „a két királyi ház igaz örököse”-ként köszöntött Lancaster-házbeli Richmond és Yorki Erzsébet leszármazottainak uralma alatt fog beköszönteni.

Csak tiszta forrásból?

Shakespeare III. Richárdját 1592–1593 körül mutatták be először. Ekkor már egyre erősödtek a vallási feszültségek és a félelem a polgárháborútól, illetve az idegen inváziótól, amely a közel 60 éves, hajadon és gyermektelen I. Erzsébet megoldatlan trónutódlása miatt fenyegetett. Miután Erzsébet 1603-ban meghalt, VI. Jakab skót király követte őt a trónon.

A trónbitorló zsarnok története – akinek láthatóan sorsszerű bukása hosszú és véres polgárháborúknak vet véget – bonyolult érzelmeket válthatott ki a korabeli közönségből. Hogy az Erzsébet-kori nézők hogyan értelmezhették Richárd (és Richmond) darabbeli ábrázolását, világosabb lesz, ha áttekintjük az egymással versengő történelmi verziókat, és figyelembe vesszük Shakespeare izgalmas eltéréseit az általa felhasznált forrásoktól.

A mai tudósok megkérdőjelezik III. Richárd makacsul negatív megítélését, amely főként a korai Tudor-propagandának köszönhető. Richárd, a valós történelmi figura ugyan aligha tekinthető eszményképnek, ám valószínűleg nem volt sem olyan torzszülött, sem olyan rafinált akarnok, mint amilyennek később lefestették. Ha Bosworthnál ő győz, akkor később természetesen egészen más hangnemben nyilatkoztak volna róla.

Richárd zsarnokságának színpadi ábrázolása azonban nem Shakespeare saját találmánya. A drámaíró nagyon sokat merített Raphael Holinshed Chronicles of England, Scotland and Ireland (Anglia, Skócia és Írország krónikája) című művének második kiadásából (1587). Ez a monumentális vállalkozás az első, amely átfogó leírást ad a Brit-szigetek történetéről és topográfiájáról (lásd keretes anyagunkat).

Holinshed könyve az újkor elején több színdarabot ihletett, mint bármely más korábbi vagy korabeli mű. Ezek között nem csupán történelmi drámák (V. Henrik, III. Richárd, János király), illetve tragédiák (Lear király, Macbeth) vannak, hanem romantikus tragikomédiák (Cymbeline) és családi tragédiák is. A történelmi hitelesség legtöbbjükben a balladák, elbeszélő költemények és verses regények anyagával elegyedik. A Krónikán alapuló, belőle és más forrásokból kiegészítő részleteket átvevő korábbi színművek adaptációi is megjelentek. Shakespeare III. Richárd-ja is ezek közé tartozik.

A Krónika összegyűjtötte, és gyakorlatilag szóról szóra átvette a III. Richárdról szóló korábbi leírásokat, köztük Morus Tamás, Edward Hall, Richard Grafton műveit, és azok ellenséges hangnemét jócskán megerősítette saját elítélő kommentárjaival és széljegyzeteivel. Ám Shakespeare – azzal, ahogyan az anyagból válogat, és ahogy azt művészi fantáziájával átalakítja – még sötétebb képet fest a királyról, mint a prózai történetírás. Közvetlenül Richárdot teszi felelőssé például a hercegek towerbeli meggyilkolásáért (holott a krónikások megemlítik, hogy bűnösségét illetően továbbra is kételyek merülnek fel), továbbá néhány közember megszólaltatásával kihangsúlyozza a Richárd trónbitorlása miatt egyre növekvő elégedetlenséget.

Színpadi előzmények

Holinshed mellett Shakespeare két korábbi III. Richárdról szóló színműre is támaszkodik. Az egyik egy háromfelvonásos, latin nyelvű iskolai dráma, a Richardus Tertius, amelyet Cambridge-ben mutattak be 1579-ben, majd kézírásos másolatok formájában széles körben terjesztettek. A másikat, az ismeretlen szerzőtől származó, The True Tragedy of Richard III (III. Richárd igaz tragédiája) című darabot először 1590–1591 körül állította színpadra egy jelentősebb színházi társulat, majd 1594-ben nyomtatták ki. Richárd alakja egyik színdarabban sem olyan hangsúlyos, mint Shakespeare-nél, bár mindkettő tartalmaz „áthallásokat”, amelyek Erzsébet megoldatlan trónutódlására céloznak.

Shakespeare Richárdja még kérkedik is azzal, hogy önmagát „a megszemélyesített Bűn”-nel, a középkori moralizáló színművek és a Tudor-kori közjátékok jellegzetes figurájával rokonítja. Ez az eszköz Richárd és a közönség cinkosságának megteremtését szolgálja, továbbá kihangsúlyozza a figura színészi pózolását.

A darab legjelentősebb fantázia szülte komponense az, hogy a történetben Shakespeare kiemelt szerepet ad a nőknek. A leghírhedtebb és legemlékezetesebb talán az a (teljes mértékben Shakespeare által kitalált) szín, amelyben Richárd Lady Anna (Henrik fiának özvegye, ekkortájt Richárd felesége) kegyeit keresi. Anna, akit taszít a férfi ostroma, először undorral leköpi férje és apósa förtelmes gyilkosát, ám végül behódol hamis széptevésének, és hajlandó feleségül menni a szörnyeteghez, aki aztán kajánul osztja meg iránta érzett megvetését a közönséggel. Itt ismét kiáltó ellentétet tapasztalunk Shakespeare jellemzése és forrásai között, amelyek egyike sem tulajdonít Richárdnak sem ilyen mélységes gonoszságot, sem ilyen virtuóz színészi képességeket.

Politika és hatalom  

A III. Richárd nagyszerű darab – egyben a hatalom fondorlatainak tanulmánya is. Amikor Shakespeare elszánta magát, hogy drámát írjon két vetélkedésekkel teli királyváltás – a IV. Eduárd és III. Richárd, illetve a Richárd és VII. Henrik közötti átmenet – történetéből, nemzete történelmének egyik legvitatottabb időszakát vette célba, amely még élénken élt kortársainak emlékezetében.

Erzsébet trónra kerülésének szerencsés előzménye volt, hogy – miután VII. Henrik elragadta a koronát III. Richárdtól – a két uralkodóház egyesült. Első koronázási díszmenetén, amely 1559 januárjában vonult át a londoni Cityn, az új királynőt két királyi pár – nagyszülei, VII. Henrik és Yorki Erzsébet, illetve szülei, VIII. Henrik és Boleyn Anna – emlékezete és rengeteg fehér és piros rózsa vette körül. Ez a verses köszöntőkkel kísért parádé Erzsébet trónhoz való jogának megerősítését szolgálta, őt pedig emlékeztette a királyi ranggal járó kötelességekre, és arra ösztönözte, hogy gondoskodjon a trónutódlásról.

Erzsébetet az uralkodásának kezdetén elhangzott parlamenti buzdítások – miszerint férjhez kell mennie, és ki kell jelölnie utódját – rendszeresen arra intették, hogy gondolkodjon el azon a nyomorúságon, amelybe a Lancaster-, illetve York-pártiak elhúzódó dinasztikus viszályai taszították Angliát. Amikor azonban az öregedő királynő hajadon maradt, világossá vált, hogy vele ki fog halni a Tudor-ág. Ezért sokat hivatkoztak a 15. század végi történelemre, amelynek emlegetése most a bizonytalan jövő miatti aggodalmat fejezte ki.

Még a Richardus Tertius is kissé tapintatlanul utalt arra, hogy a Szűz Királynő fölött, akin az ország biztonsága nyugszik, kezd eljárni az idő. Az ismeretlen szerzőtől származó The True Tragedy of Richard III epilógusa hasonlóképpen céloz a kijelölt trónutód nélküli Anglia ingatag helyzetére. Mennyire vegyük hát komolyan azt a jóslatot, amely Shakespeare III. Richárdjának vége felé Richmondot „boldog királyok ősé”-nek nevezi? A korabeli katolikus hitvitázók szerint a Tudorok biztosan magukra vonták Isten büntetését, ezért haltak meg a főbűnös VIII. Henrik utódai egymás után gyermektelenül.

Richárd emlékezete

Sohasem fogjuk megtudni, hogy a korabeli nézők mit gondoltak Shakespeare darabjáról – azonkívül, hogy élvezték, széltében-hosszában idézték és parodizálták. Az 1590-es években még nem voltak színikritikákat közlő újságok vagy folyóiratok, és naplóban vagy levélben sem számolt be senki a benyomásairól.

Az viszont biztos, hogy voltak néhányan, akik nem fogadták el Holinshed és Shakespeare Richárdról alkotott könyörtelenül negatív véleményét. John Stow, a Krónika második kiadásának egyik közreműködője például „öreg és komoly emberektől, akik gyakran találkoztak Richárd királlyal” állítólag azt hallotta, hogy „nem torz testű, hanem személyében és testi megjelenésében elég kellemes ember volt” – bár Stow saját történelmi írásaiban ezt az érdekes részletet nem említi.

A 17. század második évtizedében Sir George Buck már hosszú és részletes védőbeszédet írt Richárdról. (Buck egyik felmenője Richárd szövetségese volt, akit a bosworthi csata után VII. Henrik parancsára kivégeztek.) A 17. század közepén megcsonkított formában kiadott rehabilitáló értekezés azonban gyenge hang volt az elutasítók uralkodó kórusával szemben.

A III. Richárd modern rendezései rutinszerűen aktualizálnak. A jelmezek, díszletek és különleges effektusok későbbi zsarnokokkal – Mussolinival, Hitlerrel, Sztálinnal és különféle közel-keleti diktátorokkal – vonnak párhuzamot. A darabot az teszi különösen alkalmassá az ilyen adaptációkra, hogy Shakespeare – történelmi forrásaival együtt – alaposan elmélyed a közvélemény manipulálásának és megnyerésének stratégiáiban. Richárd félrevezető kampánya – de a későbbi VII. Henrik csatatéri szónoklata is, amelyben tetteinek törvényességét hirdeti – nem is lehetne időszerűbb vagy érvényesebb ma, amikor a politikai élet a tények kozmetikázása és a propaganda körül forog.

Shakespeare első számú forrása  

A Raphael Holinshed neve alatt megjelent The Chronicles of England, Scotland and Ireland [1577, 1587] a Tudor-kori történetírás csúcsteljesítménye. Ám e monumentális kötetek (a második kiadás 3,5 millió szót tartalmaz) csak töredékét teszik ki az eredetileg tervezettnek, és Holinshed sem az egyetlen alkotójuk. Az eredeti elgondolás – egy minden ismert nemzet leírását és történetét tartalmazó krónika ötlete – az 1540-es évek végén egy holland származású londoni könyvkereskedő, Reginald Wolfe agyában született meg. Wolfe az akkoriban huszonéves Holinshedet bízta meg e lélegzetelállítóan nagyszabású vállalkozás kivitelezésével, ám a könyvkereskedő halála után a munkát folytató kiadói társulás megnyirbálta a tervet, hogy a költségeket leszorítsa. Az 1577-ben kiadott könyv ezért foglalkozik kizárólag a Brit-szigetekkel.

A könyv bizonyára nagy üzleti sikert hozott, mivel a kiadó hét éven belül megbízást adott egy átdolgozott és bővített változat megszerkesztésére. Holinshed ekkor már halott volt, így a vállalkozás koordinálását Abraham Flemingre, egy Cambridge-ben tanult protestánsra bízták. Az 1587-es kiadást a politikai rendszer erősen cenzúrázta, de nem ellenzékisége miatt, hanem azért, mert túlzott kárörömmel számolt be az Erzsébet hatalmának megdöntésére irányuló, Stuart Máriát támogató korabeli összeesküvés katolikus résztvevőinek kivégzéséről.

III. Richárd portréja Holinshed Krónikájának második kiadásában sötétebb, mint bármely korábbi műben. A könyvben Morus, Hall, Grafton és maga Holinshed hírhedten negatív véleményei összegződnek a szerkesztő moralizáló megjegyzéseivel kiegészítve.

Morus csípős leírást ad Richárd torz testéről és gonosz jelleméről: „alacsony termetű, végtagjai formátlanok, háta púpos… rosszmájú, dühös, irigy”. A hercegek meggyilkolása után a zsarnokot zaklatott lelkiismerete szorongásra és rettegésre készteti: „Szeme forog… keze örökké tőre markolatán, viselkedése és modora az olyan emberé, aki mindig kész újra lecsapni… ilyen volt nyugtalan szíve, amely folytonosan hánykolódott az unalom és förtelmes tettének viharos emléke között”.

A szerkesztő a Gondviselés műveként üdvözli Richárd bosworthi vereségét, és a bukott zsarnokot – a címerén szereplő két fehér vadkanra utalva – megvetően agyaras vadállathoz hasonlítja: „Ami Richárd királyt illeti, jobb lett volna számára, ha szíve megelégszik a régensséggel, ahelyett, hogy orrát felveti vagy becsvágyának agyarát ily magasra emeli… mintha heves csapásokkal küzdene minden lehetséges akadály ellen”. Nehéz volna elképzelni Flemingénél sommásabb ítéletet Richárd uralkodásáról: „Ez volt Richárd, a bitorló.”

(A cikk teljes változata a BBC History Magazin 2012. szeptemberi számában jelent meg.)