A Nemzeti bűze elhatott Óbudáig

A 19. század első felében Európa nagyvárosai egymás után világították ki utcáikat a technika új csodája, a gázlámpa segítségével. A korábbi, olajtartályos megoldás lecserélését Archibald Cochrane skót feltaláló munkája tette lehetővé, aki elsőként fejlesztett gázt szén száraz desztillációjával. Azt már az ötlet kereskedelmi felhasználásával foglalkozó Albert Winsor találta ki, hogy a gázt egy központi telepen állítsák elő, majd vezetékeken jusson el a lámpákig.

Széchenyi István egyik londoni útján, 1815-ben látta a közvilágítás jövőjét, majd vásárolt egy gázfejlesztő készüléket, amelyet – mivel arra kiviteli tilalom volt érvényben – kalandos körülmények között csempészett haza. Naplójában így emlékezett meg az akcióról: „Egy gázgép modellje van velem. Megszerzése sok munkámba és fáradságomba került, csak erős akaratomon és állhatatosságomon múlt, hogy kierőszakoltam magamnak ezt a gépet s most az volt a legnagyobb gondom, miképp szállítom át a csatornán? De nemcsak gondom volt, hanem rémültem is, mert ezeknek a gépeknek ilyen módon való kiszállításáért halálbüntetés jár. Nem voltam elragadtatva attól, hogy egy gázvilágító masináért akasszanak fel.”

A gróf terve az volt, hogy a masinát nagycenki kastélya világítására fogja használni, majd Pest utcáin is meghonosítja a megoldást. Különböző okok miatt egyik elképzelése sem vált valóra, de részben Széchenyi hatására azért lassan kezdett teret hódítani a gázvilágítás: néhány vagyonos pesti polgár és kereskedő már az 1820-as években gázlámpákkal szerelte fel otthonát vagy boltját.

Egy évtizeddel később a Nemzeti Színház is követte példájukat, az épületet 1838. március 9-én világították ki először gázlámpákkal. A közönség viszont úgy látszik kevésbé volt fogékony a korszerű technológiára, mint a magas kultúrára, ugyanis a fennmaradt beszámolók szerint a közvélekedés az volt: „világító ereje a pislogáson túl nem terjedt, bűze azonban elhatott Óbudáig”, Jókai Mór szerint is „áporodott, savanyúkáposzta szag” uralkodott a teátrumban.

Pedig a színháztörténészek szerint a gáz- és később a villanyvilágítás elterjedése nagy változásokat indított el: a színészeknek ezután nem kellett a félhomály miatt eltúlzott gesztusokkal, vastagon kifestve játszaniuk, a közönség pedig a beszélgetés, az evés és más tevékenységek helyett egyre inkább valóban az előadásra kezdett figyelni. Nem tudjuk, hogy a Nemzeti Színházban miért nem nyerte el a nagy fényesség a nézők tetszését, talán a technológia nem volt kezdetben tökéletes, de az is igaz, hogy mindennek ellenére nem merült fel, hogy visszatérjenek a füstös gyertyákhoz.

A pesti utcákon viszont nem épült ki a gázlámpás közvilágítás egészen 1856-ig. Ekkor már az első, a gázt ipari mennyiségben előállító üzem is felépült: a Légszeszgyár a Lóvásár (ma Köztársaság) téren, 1855-ben kezdte meg működését. A főváros egyesítésekor már Pesten 40 ezer, Budán pedig 6500 gázlámpa működött, ebből számos az utcákon biztosította esténként a megfelelő világítást. A szagra ekkoriban már nem nagyon panaszkodott a város népe, noha egyesek a közvilágítás fejlesztését úgy általában ellenezték, mondván „rendes ember este 9 után otthon van”.