Repülök a gyógyszerrel

Ment a cserebere, hat forint volt 20 ampulla morfium, a pénz gyakorlatilag nem volt jelen ebben. A receptre felírt gyógyszerek nagyon olcsók voltak, egy üveg Hydrocodin mondjuk annyi, mint egy üveg sör.

Nem volt túl nehéz receptet szerezni a nyolcvanas években, jóminőségű indigóval gyönyörűen lehetett hamisítani is, dílerek helyett még a pénznélküli cserekereskedelem uralkodott a rendszerváltás előtti anyagozós szubkultúrában. Ezt a hőskort idézi fel a Repülök a gyógyszerrel — A kábítószerezés története a szocialista Magyarországon című könyv.

Idegen vagy, aki valahogy itt rekedt

Bár a téma miatt a máktea és halál illata is szükségszerűen belengi, ez egy életszagú kiadvány. Mint a könyvbemutatón mondta valaki: „Annyi idiótát láttam már egy rakás drogkonferencián, ahol a szakértők bármiféle tapasztalat nélkül köpülték a cuccot, ehhez képest ez egy hasznos könyv”. Három szerző: egy társadalomtörténész, egy drogkutató és egy most segítőként dolgozó volt drogos állt össze, hogy emléket állítson ennek a világnak. Tóth Eszter Zsófia, Rácz József és Bajzáth „Bajzi” Sándor még éppen időben fogott bele: nagyon sokan nem élnek már a hetvenes-nyolcvanas éveket végignyomók közül, a vizsgált időszak pedig ma már őskornak számít, az egész drogszíntér teljesen átalakult azóta.

Nekünk, ennek a szubkulturális vonalnak, semmi közünk nem volt a BMW-s, behajtós, kurvákat futtató, pontagyú, ukrán maffiózós üzérkedésekhez, ezekhez a szórakozóhelyeket üzemeltető, diszkós körökhöz. Olyan szinten megváltozott most már minden, hogy nem nagyon találnám én ebben a helyem.

Abban a meg nem értett félművész-közegben, az URH, Balaton, Kettes Műsor környékén, ahol a lakótelepi szipusok mellett elsősorban drogokat fogyasztottak, a szerhasználatnak még volt egy szimbolikus jelentése, lázadás a mindennapok és akár a rendszer ellen is.

„Az 1980-as évek eleje, akkor volt ez az iszonyú szürke pártállam, teljesen reménytelen időszak” — adja a korfestést a magáról a leszokása után 14 évvel is felépülő függőként beszélő Bajzi.

Ez az a lepratelep, ahol senki nem beteg

A könyv több oldalról rekonstruálja a narkó államszocializmus alatti történetét, éppen ez adja a különlegességét. Két éven át interjúztak volt drogosokkal és akkori szakértőkkel, orvosokkal és az ifjúságvédelemnél dolgozó rendőrtiszttel, meg a levéltárban tárták fel a fennmaradt hatósági jelentéseket. Arra is kíváncsiak voltak, hogy hogyan élték meg életüknek ezt az időszakát a leginkább érintettek, és mi az a párhuzamos történet, ami a hivatalos szférában a jelenségről eközben leképeződött.

A hivatalos nyilvánosságban egészen a nyolcvanas évek közepéig tabusítva volt a téma. Évekre a kiadói asztalfiókban maradt Géczi János '82-es, botrányt keltő Vadnarancsok kötete és a Narkó-blues is, a mozik csak közvetlenül a rendszerváltás előtt vették műsorra az Úgy érezte, szabadon élt címét a Beatricétől kölcsönző dokfilmet. A sajtó is sokáig le volt tiltva a drogkérdésről, de a nyolcvanas évek közepén volt egy váltás: hogy megakadályozza a további terjedést, ekkor már a rendőrség is támogatta a kábítószerek elleni propagandát.

A hatóságok és az illetékes pártszervek zárt körben régóta foglalkoztak a témával. 1974-ben Aczél Györgynek is megküldték a kábítószerek megjelenéséről szóló, állami beavatkozást sürgető feljegyzést, mely egy súlyosan káros jelenségre hívta fel a figyelmet:

a fiatalok nem tanulnak, nagy részük közveszélyes munkakerülő, gyakorlatilag promiscuitásban élnek. Káros ideológiát alakítottak ki, mellyel minden rend és szabály ellen foglalnak állást, saját maguk által kialakított életmód elérésére törekszenek

A szerhasználó renitenseket eleinte politikai alapon, a galerik elleni eljárások részeként igyekeztek megrendszabályozni, de idővel ez alábbhagyott: már nem potenciális ellenforradalmárokként kezelték őket, hanem rendőri esetként, majd egyre inkább orvosi ellátásra szoruló betegekként. A politikai ellenállást utólag sem nagyon lehetne összességében ráhúzni a „bódulatot keltő anyagokat használókra”, de ezek a punkhoz és undergroundhoz kötődő társaságok a rendszer szempontjából mégiscsak a veszélyes alternatívakeresés, ha tetszik, a szabadság kis körei voltak.

Elő a régi jó dumákkal

Abigél néven ismerték azt a fiút, akit egy 1978-as törvény alapján először ítéltek el fiatalkorúként kábítószer miatt. Legendának számított, volt, hogy rohamsisakban és géppisztollyal rohangált a városban, máskor Amanda Learnek öltözött, vagy rézsarkantyús csizmában, fehér bundában mászkált az utcákon. A sajtó, pontosabban: az akkor a Magyar Ifjúságnál dolgozó Seszták Ágnes is írt riportot róla, de az elrettentő hírek a cuccozó szubkultúrában furcsán kicsavarodtak. Elterjedt, hogy apja nem más, mint a kékfényes Szabó László, aki ugyan drogozó hippikről beszél a tévében, de lám, a fia közben Falatrax nevű zenekarával az Almássy téren koncertezik.

Bár a bizarr családfa csak a képzelet terméke, a hasonló legendák és a szerhasználók közötti vándormotívumok jelentik a könyv egyik érdekességét. Az anyagozók egyébként is egyfajta folklorisztikus valóságban éltek. Fő orientációs pontjaik a városban a haveri lakások, a mákgubókat árusító virágboltok és a drogosokat megbízhatóan kiszolgáló gyógyszertárak voltak, ahonnan beszerezhető volt az eredetileg Parkinson-kórra adott Parkán, annak kivonása után a Gracidin, a Noxyron és a többiek.

Volt olyan drogosnak hitt patikus, aki a három felírt hydrocodinos üvegből mindig csak kettőt adott ki, egyet meg eltett magának, de a vényhamisítással a rendőrség amúgy sem tudott mit kezdeni. Egy beteghordóként dolgozó barát, vagy a kodeint skrupulusok nélkül nagy dózisban kiadó orvos ismeretsége aranyat ért ezekben a körökben. Az ilyen beszerzési források mellett virágzott a későszocialista csináldmagad-mozgalom, rendszeres csoportos buli volt a mákültetvények metszegetése és a rossz minőségű, ám ingyenes házi heroinkészítés.

A lengyel kompót néven ismert koncentrált folyékony ópium készítésének tudománya egyfajta KGST-n belüli információcsereként jutott el Magyarországra: a miénkénél fejlettebb drogéletet élő Lengyelországból, például a Balatonnál héderező krakkói bratankiktól tanulták el.

„Én a Milos Forman-féle Elszakadásból tanultam szívni” – nosztalgiázott a könyvben megszólaló egyik interjúalany. Miközben a lakótelepeken már ment a szipuzás a Pálma ragasztóval, az Ifjúsági Klubba pedig az „Imádom az LSD-t” feliratú kitűzőben próbáltak bejutni az ős-hippik, a nagy többség még csak álmodozhatott a nyugati szerekről. Ezekhez sokáig csak kevesen, például a szüleik révén külföldi kapcsolatokkal rendelkezők juthattak hozzá. Nagy király lehetett az az Amerikából hazatelepült fiú, aki a rendőrségi jegyzőkönyv szerint szálanként 10 forintért adta az Indiából hozott füvet.

Borotvált kezem vérző szívedre teszem

Mai értelemben vett dílerek nem nagyon voltak még, ők csak a rendszerváltás után jelentek meg. Tóth Eszter szerint nem is a szimbolikus 1989 volt a drogpiac kialakulása szempontjából az igazi korszakhatár, a rendőrségi dokumentumok szerint '93-94 környékén volt a nagy áttörés. Bár ezekben az FMK-s, korai acid partys években még mindig megvolt valamennyi a korábbi szubkulturális, közösségi jellegből, már megjelentek az albán heroinkereskedők, lett magyar speed és maffiavilág. „Utána jött az ember embernek farkasa időszak, én is, amikor elkezdtem árulni, éreztem ezt, hiszen egyre kisebb adagokat adtam” – gyakorolt társadalmiba oltott önkritikát az akkoriban Ausztriában kiváltott receptekkel üzletelő Bajzi.

A vele készült életút-interjú a könyv egyik központi fejezete. Ő, aki drogosként is értelmiséginek definiálta magát, folyamatosan olvasott és a sorkatonaságot is végig benyomva, jazzhallgatással csinálta végig, akit büszkeséggel töltött el, hogy intelligenciájával és sármjával képes átverni az orvosokat is, ekkorra már a teljes szétcsúszás fázisában járt. Magányosság, állandó fáradtság és kilátástalanság gyötörte, az igazi flash reménye nélkül.

Eljutottam egy olyan állapotba, hogy a testemen már ép felület nem volt. Már tényleg mindenhová nyomtam, a talpamba, a nyakamba, a lágyékba, a farkamba.

Azt mondja, néhány hete lehetett hátra, amikor régi szerelme, akivel először cuccozott, meggyőzte: ha nem akar egészen hamar halott lenni, új életet kell kezdenie. Elment Komlóra, a radikális módszerekkel dolgozó drogterápiára, ahol több mint két évet töltött. Azóta tiszta, jelenleg szenvedélybeteg-segítőként dolgozik.

Őt, bár fontosnak tartja annak a megörökítését is, amit a Repülök a gyógyszerrel című könyv lefed, most sokkal jobban érdekli az utótörténet, a felépülés – mondta a könyvbemutatón, amin egyaránt részt vett Barcs Miklós és a velük szemben eljáró volt rendőrtiszt. A kötetben megelevenített figurák jelentős része viszont már rég halott. Az életben lévők között egyaránt vannak alkoholistává vált, vagy régóta fenntartó metadonkezelésen lévő szétcsúszott öreg függők, megtért, vagy Bajzihoz hasonlóan segítőként dolgozó ex-narkósok. Rácz József szerint mégis van bennük egy közös alapvonás: örök keresők, akik így vagy úgy, de ma is kívülállók. A nyolcvanas évek városi legendája, Abigél él, most Amszterdamban biciklisfutár.