Az atomerőmű tiszta ráfizetés?
További Történelem cikkek
- 30 éves a rendszerváltó paktum, 30 éve ül Orbán a parlamentben
- A vérengzés nem egyszeri kisiklás, hanem a szovjet politika része volt
- Évekig náci megszállás alatt volt az ország, mégis megmenekült a zsidók 99 százaléka
- Mostantól bárki elolvashatja Rákosi Mátyás magánleveleit
- Megtalálták a világ legöregebb macskáját
A brit kormány tavaly ősszel hagyta jóvá az új atomerőmű-beruházást – az elsőt ebben a nemzedékben. A Délnyugat-Angliában, a somerseti Hinkley Pointban tervezett nukleáris létesítmény visszafordítja az elmúlt évtizedekben megfigyelhető tendenciát: a költségek, a politikai félelmek és a közvéleményben tapasztalható ellenérzések miatti fokozatos elfordulást a nukleáris energiától. Mi maradt az atomenergiával kapcsolatos elvárásokból a technológia első fellendülése, a második világháború utáni évtizedek korából?
A világ első polgári célokra használt, ipari nukleáris létesítményét II. Erzsébet királynő adta át a cumbriai Calder Hallban, 1956-ban, szoros összefüggésben a brit nukleáris arzenálhoz szükséges plutóniumgyártással. Még ugyanabban az évben a szuezi válság megmutatta, hogy a közel-keleti olajkészletekhez való hozzáférés kiszámíthatatlanná válhat, és ez stratégiai jelentőséggel ruházta fel a nukleáris energiát.
Az új atomkornak titulált jövő széles körű társadalmi és gazdasági előnyökkel kecsegtetett – többek között olcsó elektromos árammal. A közvélemény-formálók előszeretettel ismételgették az Egyesült Államok Atomenergia Bizottságát vezető Lewis Strauss kijelentését: „Nem túlzás, ha arra számítunk, hogy a gyerekeinknek már olyan olcsó áramuk lesz, hogy mérni sem érdemes.” Fred Lee pedig, aki az 1960-as évek közepén volt az ország energiaügyi minisztere, a brit Alsóházban azt mondta: „Biztos vagyok benne, hogy megütöttük a főnyereményt!” Abban is reménykedtek, hogy a brit nukleáris energia az exportot is felpörgeti majd.
Kevesen voltak, akik a kétségeiket hangoztatták. De mekkora lehetett valójában a fejlesztések támogatottsága? Nem árt, ha emlékeztetünk arra – fejti ki Jonathan Hogg történész, a Liverpooli Egyetem tanára –, hogy „az embereknek nem igazán kínáltak választási lehetőséget”. A Calder Hall-i beruházást az atomfegyver-programhoz hasonló titkossággal kezelték, még a parlament sem látott bele a részletekbe. Ugyanakkor a közvéleményben is tetten érhető volt egyfajta kettősség: az 1948-as Gallup-felmérés szerint az előző adathoz képest 10 százalékkal többen gondolták azt, hogy az atomenergia felhasználása többet árt, mint használ.
1962 és 1971 között kilenc darab Magnox-típusú, ma már elavult, brit tervezésű atomerőmű kezdte meg a működését. A munkáspárti Wilson-kormány az 1960-as, 70-es években a technológiai fejlődés politikai vízióját az atomerőmű-építésekhez kötötte. Tony Benn (az átalakuló minisztériumi struktúrában előbb technológiai, majd energiaügyi miniszter) a különutas brit atomenergia-ipar élharcosa volt. Később azonban a kormányon és az ágazaton belül is éles vitákba bonyolódott annak kapcsán, hogy milyen típusú reaktorokat érdemes meghonosítani a szigetországban.
Nőnek az aggodalmak
Az 1970-es években az atomenergia árnyoldalairól is egyre több szó esett. Nőtt a félelem a nukleáris hulladékok sorsával kapcsolatban. A külföldről származó atomhulladék brit földön való elhelyezésére vonatkozó terveket a Daily Mail például ezzel a szalagcímmel kommentálta: „Nagy-Britannia a világ atomszemetese lesz”.
A nukleáris balesetekkel kapcsolatos aggodalmak is megjelentek. A korábbi esetek részleteit – például az 1950-es években a windscale-i erőműben történt tüzet – később sem hozták teljes egészében nyilvánosságra. 1977-ben azonban az időközben atomszkeptikussá vedlett Tony Benn biztonsági kockázatokat elemző ellenőri jelentéseket tett közzé. A külföldi balesetek – például az amerikai Three Miles Island-i baleset 1979-ben, vagy az 1986-os csernobili katasztrófa – csak tovább gerjesztették a félelmeket.
De hiába uralkodott atomellenes hangulat az 1980-as évek Nagy-Britanniájában, Jonathan Hogg szerint ez semmiféle politikai következménnyel nem járt. A Munkáspárt a politikáját akkoriban meghatározó vezetők, Michael Foot és Neil Kinnock révén az egyoldalú nukleáris leszerelés irányvonalát követve komoly támadási felületet kínált ellenfeleinek, akik Hogg szavaival „az atomellenességet hazafiatlannak bélyegezték”. Az 1980-as évek konzervatív kabinetjei a szénbányászok elleni játszmában használták aduként a nukleáris energiát. Ugyanakkor az iparág privatizálására irányuló lépések fellebbentették a fátylat arról, milyen hosszú távú költségei vannak az atomenergiának. A régebbi típusú Magnox-erőművek privatizálását 1989-ben a magas járulékos költségek miatt fel is adták.
Az atomenergia megítélése tehát a brit közéletben folyamatosan mérleghintázott: sosem támadták annyira hevesen, de soha nem is támogatták igazán lelkesen. Nem vált elsődleges energiaforrássá (ahogy bevezetői annak idején megjósolták): az 1990-es évek közepén érte el csúcspontját, amikor a brit energiatermelés valamivel több mint 25 százalékát produkálta.
Megosztott Európa
Feltűnő a különbség a szomszédos Franciaországgal, ahol az atomerőművek biztosítják az ország energiatermelésének zömét. Gabrielle Hecht, a Michigani Egyetem professzora szerint a háború utáni Franciaország új, sugárzó korszakának megteremtését többek között az atomprogramtól várta, amely a francia nemzeti identitást a technológia nyelvén fogalmazta újra. Tudósok és újságírók egymást túllicitálva üdvözölték a modern várakként funkcionáló atomerőműveket, amelyek tekintélyt kölcsönöznek a franciáknak, és lehetetlenné teszik az ország atommentességét.
Nagy-Britanniában azonban a Blair-kormány egy 2003-ban közzétett hivatalos kiadványban az atomenergiát gazdasági értelemben haszontalannak minősítette, jelezve, hogy nagyobb hangsúlyt kellene fektetni az energiahatékonyságra, a megújuló energiára, és az elavult atomerőművek fokozatos leállítása mellett nem szabad újabb nukleáris erőműveket létesíteni. Kétségbeesett tervek születtek arra nézve, miként helyettesíthetnék az atomenergiát, hogy ne kelljen leoltani a lámpát. Sokan a fosszilis tüzelőanyag-készletek kifogyásával riogattak; a gázerőművek hátulütőire – az amerikai palagáz-forradalom ellenére – szintén rámutattak.
A klímaváltozás megfékezése érdekében létrehívott szén-dioxid-kibocsátási kvóták komoly hatással jártak a széntüzelésű erőművek gazdaságosságára, miközben a megújuló energia előállítása nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem véletlen, hogy az atomenergia békés felhasználása mellett ma újra sokan kardoskodnak – például olyan, korábban atomellenes környezetvédők, akik szerint a széntüzelés kiváltására nélkülözhetetlen a nukleáris termelés.
Ellentmondásos érvek
Európa vezető hatalmai tehát gyökeresen eltérő stratégiát követnek: mialatt Németország hátat fordít az atomenergiának, Nagy-Britanniában újraélednek az ezzel kapcsolatos ambíciók. Ez azonban már össze sem hasonlítható az 1950-es évek hazafias felbuzdulásával. Egy nemrégiben született parlamenti jelentés szerint az Egyesült Királyság nukleáris készletei kifogyóban vannak. A legújabb tervek szerint mind a szaktudást, mind a beruházásokhoz szükséges tőkét külföldről fogják beszerezni: a 2023-ra megépülő atomerőmű generálkivitelezője a francia állami energiakonszern, az EDF lesz, a fő befektető pedig a kínai CGN. A jövő kérdése, hogy az EDF megszeretteti-e majd a britekkel annyira az atomenergiát, amennyire a franciák kedvelik.
A legnagyobb kérdés azonban az, miként befolyásolja mindez az energiaárakat. Ezen a területen mintha semmi sem változott volna az ’50-es évek óta. A kormány – és maga David Cameron kormányfő – magabiztosan kijelentette, hogy hosszú távon mindez alacsonyabb villanyszámlákat jelent. Ám ahelyett, hogy az állítólag majdan az ország energiaellátásának 7 százalékát fedező Hinkley Point-i erőmű olyan olcsó energiát termelne, hogy már mérni sem érdemes, a befektetés gazdaságossága érdekében a brit kormány szerződésben garantálta a mai piaci áraknál jóval magasabb átvételi árat.