Petőfi Sándor, a halhatatlan szibériai költőnő

Amit vetett, azt aratta.

A dúlásban leégett a hon,

S hamvait a szél elszórta

A messzi idegen tájakon.

— írta halhatatlan költőnk, a segesvári csatában 1849. július 31-én elesett Petőfi Sándor néhány évvel a halála után Szibériában. Ez az utolsó strófája az A szökevény című versnek, amely csak egy az önmagát túlélő Petőfi ismeretlen művei közül. A Megamorv-Petőfi Bizottság áldásos tevékenységének hála ezek sorra kerülnek elő a feledés homályából. Az állítás szerint a szabadságharc leverése után hadifogolyként Szibériába hurcolt költő németül tollba mondott verseit oroszul jegyezték le élete második felének burjátföldi lakóhelyén. Hogy aztán azok közszájon forogva bekerüljenek a helyi folklórba, majd a messzi idegen tájakról édes anyanyelvén 150 év elteltével jelenhessenek meg.

Ünnepi, történelmi napnak szánta a most péntekre meghirdetett újratemetést Morvai Ferenc, a barguzini Petőfi elméletébe saját állítása szerint már sok százmillió forintot áldozó vállalkozó. A nyolcvanas évek végi sajtóban csak kazánkirályként emlegetett Morvai a közjogi méltóságoknak írt levelében azt kérte, nyilvánítsák Petőfi-emléknappá július 17-ét, a napot, amikor 1989-ben állításuk szerint a szibériai Barguzinban megtalálták és azonosították Petőfi hamvait.

Hivatalos helyeken a felfedezésükön azóta is röhögnek, ők azonban olyan kitartással hangoztatják az áltudományos blöfföt, hogy az lassan beivódott a köztudatba. Rájöttek ők is a régi receptre: elég valamit sokszor ismételgetni, és a szajkózástól a laikusok számára nem ellenőrizhető információk legitim véleménynek tűnhetnek, amiben biztos lehet valami. Főleg, ha van hozzá passzoló összeesküvés-elméleti keret, és hát mihez nincs. Itt kérem az van a háttérben, hogy rejtélyes erők ismeretlen okból 25 éve próbálják eltitkolni a Petőfi sorsával kapcsolatos igazságot a nemzet elől, a konspirációban a KGB, a teljes magyar politika, az MTA, a történészek és természettudósok mellett az újságírók is benne vannak. De nem sok jóra számíthatnak:

„Ha bekövetkezik a valódi rendszerváltás, tájékoztatási kötelezettség elmulasztása miatt az összes nagy tévében tevékenykedő politikai bűnözőt különleges bíróság elé kell állítani” – ezt azután helyezték kilátásba, hogy még az MTV Híradója sem tudósított a sajtótájékoztatóról, amin Morvai bejelentette a temetést. Szerintük „elnyomóink és kifosztóink még manapság is félnek Petőfi szellemiségétől”, ezért van az, hogy folytatólagosan nem hiszik el, hogy Barguzinban valóban Petőfi csontjait találták meg.

De miért keresték 8000 kilométerre?

A segesvári harctéren eltűnt költő haláláról nagyon sok legenda keletkezett. A szabadságharc után többen ál-Petőfiként próbáltak nőhöz, ellátáshoz vagy pénzhez jutni, mások halálának körülményeihez próbálták hozzátenni a magukét. Egy kukta például azt állította, hogy a vak szolgája látta utoljára a sebesült Petőfit, erre hivatkozva még egy öregember csontjait is újratemették, ahogy kell, harangszóval és sortűzzel. Egy román parasztról is beszéltek, aki elbeszélése szerint a Küküllő partjáról egészen a sírgödörig szállított egy holttestet, aki mégsem volt halott, és egyszer csak megszólalt:

Élek! Meggyógyulhatok! Petőfi vagyok! Segítsenek!

Az a verzió, hogy Petőfi orosz hadifogságba került volna, az 1860-as években jelent meg először. Egy Manasses Dániel nevű szélhámos állította, hogy egy szibériai ólombányában együtt dolgozott Petőfivel, de az illetőről aztán kiderült, hogy közismert csaló, és soha nem járt Oroszországban. Bár a történettudomány nem tud egyetlen olyan magyar szabadságharcosról sem, akit 1849-ben hadifogolyként Oroszországba vittek volna, a legenda — mint erről Hermann Róbert hadtörténész is beszámol a Rubiconban — később újjáéledt, méghozzá az első világháborúban valóban Oroszországba került magyar hadifoglyok jóvoltából.

„Ők minden Alekszandr Petrovics feliratú sírban a költő maradványait sejtették”, de érdekes, hogy mindenki csak sokkal később, a harmincas években hozta nyilvánosságra a maga felfedezését. Ezek az alapjai a most eltemetett barguzini Petőfi történetének is.

Egy munkanélküli nyomdász, Svigel Ferenc feccölte a legtöbb energiát a saját sztorijába: ő azzal überelte a többi történetet, hogy 1916-ban az Ulan-Ude-i hadifogolytáborból elutazott egy magyarok által alapított városkába a Bajkál-tó partjára, és megtalálta még Petőfi sírkeresztjét is. Ennek orosz felirata szerint:

Alekszandr Sztyepanovics Petrovics magyar őrnagy és költő meghalt Iliszunszkban (Ázsia) az 1856-os évben május hóban.

Svigel a keresztről egy kissé műterminek látszó fotót is megjelentetett, de mintha túlbiztosította volna magát: a zárójeles Ázsia-felirat pont annyira logikus, mint mondjuk egy magyar temetőben azt olvasni, hogy Kiskőrös Európában van. További bökkenő, hogy sem a fényképész, sem a sír, sem a temető, de még a városka sem létezik a valóságban, ahogy a sírról beszámoló orosz újságok másolatai is mind hamisítványok voltak.

Vodkázgatánk apámmal

Svigel 1940-ben nyilvánosságra hozott történetét egy magyar tudományos bizottság rögtön cáfolta, és ezzel egy időre úgy tűnt, az teljesen feledésbe is merül. A nyolcvanas években azonban egy munkácsi újságíró újra felfedezte az évtizedekkel korábbi beszámolót, és nyomozni kezdett. Bár a nem létező Iliszunszkba bárhogy is szerettek volna nem juthattak el, a Bajkál-tó mellett egy másik településen találtak egy, a XIX. században élt Petrovicsot, akinek az életét elég rejtélyesnek érezték ahhoz, hogy gond nélkül azonosítsák a magyar költőjével. És ez már Barguzin.

Bár ez a bizonyos régi Petrovics sem biztos, hogy fizikailag létezett valaha, de egy helyi néprajzos gyűjtésébe bekerült az alakja, ugyanis egy százéves aggastyán úgy emlékezett, volt valaha egy ilyen nevű személy. Amit elmondtak róla, az nem csak a Svigel által kitalált kamu-Petőfire nem emlékeztetett, de ahhoz sem volt sok köze, amilyennek a magyarországi Petőfit ismerték: a márciusi ifjak legalábbis olyan történeteket nem nagyon őriztek, hogy a lánglelkű költő mesterien tudott volna varsát fonni, szamovárt és ikonokat javítani, vagy betegeket gyógyítani - a mesék barguzini Petrovicsa pedig éppen ilyen tevékenységekben jeleskedett.

Ezek az apróságok nem riasztották el a barguzini híreken fellelkesülő magyarokat attól, hogy azon nyomban expedíciót indítsanak idegenbe szakadt költőnk visszaszerzésére. Pazar ötlet — mire várnának a mecénások, ha nem efféle vállalkozásra? A projektre azonban nem csak az idegenszívű Soros nem adott pénzt, de még Spéter Erzsébet sem, pedig az önmagáról elnevezett díjat osztogató amerikai-magyar milliomosasszony ránézésre akár a kortársa is lehetett Petőfinek, nem beszélve édes anyanyelvünk és a szép kiejtés iránti elkötelezettségéről. Az eleinte szintén kételkedő kazános Morvai ellenben beleállt a projektbe, olyan eltökélt beleállással, hogy onnan egy centit nem lehet azóta sem kimozdítani.

Az általa fizetett kutatócsapat Barguzinban néhány sír felásása után — elképesztő szerencse! — meg is találta, amit keresett: egy vegytiszta, pöccre indítható Petőfi Sándort, szinte szebb volt mint újkorában. A kiásott csontvázat a magyar őstörténetben és a kifejezetten rosszindulatú III/III-as ügynöki jelentésekben utazó (ezt akkor még nem nagyon tudták róla) Kiszely István antropológus vizsgálta meg, és néhány perc alatt, teljes bizonyossággal felismerte a maradványokban Petőfit. Mindenekelőtt kiálló bal szemfoga alapján.

Erős magyar péniszcsont

Kiszely és Morvai akkor azt remélte, hogy két héten belül csinálhatnak egy gyönyörű újratemetést Kiskőrösön, de a hazaszállításhoz hivatalos azonosítási nyilatkozat is kellett, így ebből nem lett semmi. Így került viszont a képbe a Magyar Tudományos Akadémia, amelynek ki kellett állítania egy természettudományos szakértői bizottságot, hogy aztán szovjet tudósokkal és Morvaiékkal együtt vizsgálják meg Moszkvában a holttestet. Már ekkor felmerült, hogy valójában egy női tetemről van szó, amit aztán antropológiai és csontkémiai módszerekkel bizonyítottak is. Ahogy azt is, hogy a feltételezettnél évtizedekkel később került a sírba az ismeretlen asszony.

Az MTA cáfolata, és az, hogy az ügyben valaha megszólaló összes akadémikus abszurdnak nevezte a vizsgálatok alapján a barguzini Petőfi elméletét, nem zavarta Morvaiékat. Átmentek ellentámadásba, olyan anatómiai érveket is bedobva (ez az ügyről könyvet is író Borzák Tibor leleménye), hogy a csontváznak péniszcsontja is volt — hogy lehetett volna hát nő? Morvaiék aztán egy MALÉV-bőröndbe hajtogatva kicsempészték a csontvázat Amerikába, ahol többször, több helyen is megvizsgáltatták a maradványokat — mindig megerősítve, hogy női maradványokról van szó.

Az erről sok egyéb részlettel együtt beszámoló Kovács László régész (cikke szintén olvasható a Rubiconban) szerint a számukra kedvezőtlen eredményt Morvaiék évekig titkolták a közvélemény elől, aztán amikor nyilvánosságra került, csalással gyanúsították meg az amerikai kutatókat. Eszerint azok fondorlatosan kicserélték a vizsgálati anyagot, nyilván a globális méreteket öltő Petőfi-ellenes összeesküvést irányító háttérhatalom parancsainak engedelmeskedve.

A legújabb fejlemény, hogy Morvai – aki időközben prezentált három állítólagos Petőfi-ükunokát is – kínai kutatókat bízott meg Petőfi genetikai azonosításával. Ehhez a költő anyjának élő leszármazottaitól vettek mintát, az eredmény pedig a kazános szerint egyértelműen igazolja, hogy a barguzini halott rokonságban állt velük. Ez azonban az MTA közleménye szerint nagyon nincs így: egy ilyen szekvencia mitokondriális vizsgálata legfeljebb kizárni tudná a rokonságot, bizonyítani nem. Az akadémikusok szerint az a genetikai jellegzetesség, amit a sanghaji szakemberek a rokonság bizonyítására kívántak felhasználni, nagyon gyakori az európai népességekben, egy Németországban összeállított, néhány tízezer adatot tartalmazó adatbázisból is ezres nagyságrendű egyezést mutat. Ne szégyelljük kimondani: egy kicsit mindahányan Petőfiek vagyunk.

Síppal-dobbal

A Megamorv-Petőfi Bizottsággal eközben az történt, mint oly sok más, monomániás áltudományos klikkel: miközben mindenhol rég közröhejbe vették őket, egymással kezdtek marakodni: beépített emberekről, árulókról, ellenséges kémekről vizionáltak. Mára Morvaival összeveszett régi szövetségese, a kilencvenes évekbeli szélsőjobb sokszínű és szórakoztató jelensége, a wikipédia-oldala szerint nyolc tüntetésen síppal-dobbal az ÁVO távozását követelő, 90 felé közelítő Kéri Edit, valamint Kiszely özvegye is.

Bárkinek a maradványairól is van szó, az elmúlt évtizedekben kegyeletsértéshez közeli volt, ahogy a külvilágban ellenséget látó és egymásban sem bízó Megamorvosok vitték azokat ide-oda. Rejtélyes biztonsági megfontolásból a csontok egy része Morvaihoz került, a többi a koponyával együtt Kiszelyhez. A történelmi lektűrök műfaji követelményeihez igazodó antropológus azokat állítólag egy külföldi kolostorban helyezte el — hogy hová, csak a felesége tudhatja.

Morvai most valamit, amit ő Petőfi maradványainak gondol, egy betonszarkofágba készült önteni. Ebben állítása szerint két jeladó van,

így, ha bárki próbálná feltörni, nálam jelez

— mondta. A bizonytalan hátterű emberi maradványok hivatalos elhantolásához persze ez elég kevés, így végül Morvai temetésre nem is kapott engedélyt a Fiumei úti Sírkerttől. A hiányos maradványokra hivatkozva aztán a korábban még támogató Magyarok Világszövetsége is szembefordult az újratemetési projekttel, közleményük szerint Morvaiék jelentéktelenné zsugorodott csoportja csak egy politikai párt alapításához használhatja fel az eseményt.

Ez valószínűleg nem áll olyan távol a valóságtól, mint Patrubány Miklósék néhány korábbi megnyilvánulása, Morvai ugyanis tavasszal (például ebben a remek interjúban) arról beszélt, hogy hamarosan pártot alapít. Ha így lesz, áldja meg az Isten érte, Torgyán doktor visszavonulása óta várunk egy ilyen felemelő pillanatra. A minőségi népszórakoztatásért persze már idáig is rengeteget tett a milliomos: a pénteki Petőfi emléknapjára még oratóriumot (feat. Berkes Gábor, ex-Első Emelet) és rockoperát is íratott. Azt mondja, ez olyan lesz, mint az István, a király, csak jobb. És ne feledjék, valójában persze Széchenyi István fiáról van szó, Drábik János is megmondta.