Tényleg nagyon véresek voltak a középkori csaták?

A középkori (és ókori) ütközetekben elesettek számának becslését nagyban nehezíti, hogy a történetírók hajlamosak a résztvevő haderők nagyságával kapcsolatos elképesztő túlzásokra. Ha rájuk hallgatunk, a régmúlt döntő csatáit több százezres, sőt milliós seregek vívták, miközben e korok logisztikai viszonyai mellett egy százezres, vagy annál nagyobb haderő néhány napon túli élelmezése szinte megoldhatatlan feladatot jelentett.

Ettől függetlenül Európában – és persze Ázsia területén – sokszor vonultak fel és mérték össze ereiket több tízezres hadseregek, és amennyire a források elemzése és a régészet eredményei alapján megállapítható, gyakran előfordult, hogy a katonák nagy része nem élte túl az összecsapást. Hiába vívták az iparosodás előtti kor csatáit kisebb hadak, ráadásul sokkal rövidebb ideig (ritka eset volt, ha egy ütközet néhány óránál tovább tartott), nem volt ritka, hogy a vesztes sereg soraiban hihetetlenül magas volt az elesettek aránya.

Kétlábú gyilkológépek

Ennek egyik oka az volt, hogy a középkori katonák ritkán gyakorolták a kegyelem erényét – már csak azért sem, mert a foglyokat is élelmezni, őrizni kellett volna később. Hozzájárult az is, hogy ha egyszer a gyalogság hadrendje felbomlott és a katonák menekülőre fogták, az üldöző lovasok hihetetlen pusztítást tudtak véghezvinni soraikban, nem túlzás azt állítani, hogy a csatákat követő üldözések általában több áldozatot követeltek, mint maguk az ütközetek. Aztán ott van a korabeli orvostudomány fejletlensége is: a súlyos sebesültek túlélési esélyei a nullához közelítettek, de az elfertőződés miatt még egy kisebb sérülés is gyakran vezetett halálhoz.

Ettől még persze igaz, hogy szúró- és vágófegyverekkel igen fáradtságos munka volt kioltani egy ember életét, különösen akkor, ha a célpont páncélzatot viselt. De ne becsüljük le a középkori harcosok képességeit, egy egész életét a kardforgatásnak szentelő lovag akár egy csapással is végezni tudott ellenfelével, és az ördögi találékonysággal megáldott kovácsmesterek is úgy alakították ki a fegyvereket, hogy azok a legnagyobb roncsolást végezzék, ha sikerült velük találatot elérni.

Persze azért nem kellett mindig karnyújtásnyi távolságból végezni az ellenséggel, értő kezekben az íjak is igen hatékony gyilkoló eszközöknek bizonyulhattak, különösen a nyílvesszőket nagy erővel kilövő angol hosszúíjak vagy később a számszeríjak. Előbbiek nyílzáporában például szinte az utolsó szálig odaveszett az a 4 ezer páncélozatlan ír katona, akik a lázadók soraiban szálltak szembe VII. Henrik seregével az 1487-es stoke-i csatában.