A nap, amikor a lovagkor sárba fulladt

Kik a történetet nem olvassák, Én mondom el nekik!

Pedig 1414. október 24-én még úgy tűnt, hogy V. Henrik első komoly hadjárata, sőt talán egész királysága kínos véget ér.

A két éve trónra lépett uralkodó a parlamenttel és a báróival való hosszú alkudozást követően nagy késéssel, és baljós előjelek között indult át a Csatornán; Southampton kikötőjében végig kellett néznie egy ellene szőtt összeesküvés felelőseinek - köztük legbizalmasabb emberének, Henry Scrope-nak - a lefejezését. Utána egy hónapot töltött a kor egyik fontos kikötője, Harfleur ostromával. És mire a Szajna torkolatában fekvő város meghódolt, beköszöntött a középkori hadseregek állandó kísérője, a vérhas, ezért október 8-án Henrik kénytelen-kelletlen úgy döntött, hogy erre az évre akkor ennyi volt, és inkább visszatér Calaisba.

Csakhogy a Somme folyóhoz érve szembetalálta magát a túlparton felsorakozott francia sereggel, mely ugyan lekésett Harfleur felszabadításáról, de mégsem akarta csak úgy, egy kardrántás nélkül hazaengedni az angolokat. Henrik nagynehezen átkelt a folyón, melynek partján ötszáz évvel később angol katonák tízezrei küszködnek, szenvednek és véreznek el. A jóval nagyobb francia sereg azonban továbbra is árnyékként követte őt,

Ezért a kedvezőtlen feltételek ellenére meg kell ütköznie a franciákkal. 

Helyes tehát, hogy mindnyájan siessünk Kinézni Frankhon gyönge részeit

Henrik terveiben ennél sokkal simább hadjárat szerepelt, ezért is erőltette a negyed százada tartó fegyvernyugvás felmondását. Ürügy persze az ezernyi dinasztikus és állami szálon gabalyodó francia-angol viszonyban bőven akadt. Henrik például III. Edward száz évvel korábbi francia trónigényét húzta elő, és erre hivatkozva olyan követeléseket fogalmazott meg a kortársai által gyengeelméjűnek tartott – valószínűleg mániákus depressziós – VI. Károly felé, melyről tudván tudta, hogy az úgyis elutasítja:

Hohó, volna itt ez a trónigény, de én nagylelkűen lemondok róla potom 1,6 millió aranykoronáért – amivel amúgy is lógtok Poitiers óta - és az egész atlanti partvidékért cserébe a Pireneusoktól Flandriáig. Biztosítékul pedig feleségül veszem a lányodat is, mit szólsz?

VI. Károly erre azt szólta, hogy a lánya és Aquitánia mehet az angol királyhoz, ehhez még hajlandó 600 ezer koronát is hozzátenni, de ennyi és nem több. A két álláspont annyira távol esett egymástól, hogy előre borítékolható volt a háború; a legnagyobb akadályt nem is a szándék, hanem a pénz jelentette. De végül az angol parlament is beadta a derekát, a képviselők duplájára emelték az adókat „a jogos örökség visszaszerzésére indítandó jó és bölcs lépés”-hez; London városa pedig 10 ezer márkát (ami két és fél tonna ezüstnek felelt meg) adott kölcsön a később ezt saját jogarával megháláló királynak.

Az tényleg bölcs és jó lépés volt Henrik részéről, hogy nem akart a háta mögött elvarratlan konfliktusokat tudni, ezért amnesztiát adott a lollard eretnekeknek – már akiket addig nem akasztatott fel.

És az is, hogy nem akarta a követeléseiben szereplő összes területet megszerezni, elég volt neki Normandia. Az észak-francia hercegséghez igazi feudális uralkodóként egyaránt fűzték dinasztikus és állami érdekek:  

• Egyfelől fűtötte a presztízs, mivel Normandia az angol nemesség őshazája volt, innen indultak el Hódító Vilmos alatt a Lancasterek ősei is Angliába
• Másfelől Flandriával együtt Normandia hagyományosan - legalábbis az angol királyok szemében - a szigetország  európai előszobájának számított.

Ördögbe most a renddel! A tömegbe! S haljunk meg, ha másként szégyen követne.

De Henrik október 24-én már nem csak fizikailag került nagyon távol ettől a hercegségtől, hanem hadászatilag is. Hogy mentse a menthetőt, egy Azincourt nevű falunál megálljt parancsolt seregének, és hadrendbe állította katonáit. 

Az angol hadviselés már generációk óta az íjászokon alapult, a 9-10 ezres hadsereg 85 százalékát is ők tették ki. Egy gyalogos íjászokkal megpakolt sereg taktikája azonban szükségszerűen reaktív; az angolok addig a Százéves háború minden ütközetében arra vártak, hogy az ellenfél derékhadát alkotó lovagok úgyis elkezdenek majd rohamozni, ők meg leszedik őket (erről később részletesebben is lesz szó). Azincourtnál azonban az angoloknak muszáj volt kezdeményezőként fellépni, hiszen az idő ellenük dolgozott. Mellettük állt viszont a harcmező néhány sajátossága: a két sereg egy nemrégiben felszántott földön nézett farkasszemet, melyet a két hete zuhogó eső valóságos mocsárrá változtatott. A sártengert ráadásul mindkét oldalról erdő szegélyezte, azaz hiába voltak többen a franciák (hogy mennyivel többen, az vad viták tárgya, a másfélszerestől a négyszeres túlerőig sok becslést lehet olvasni), az arcvonalukat mégsem tudták az angolokén túlnyújtani.

A franciákat természetesen nem a hadvezetésre alkalmatlan király, hanem Charles d'Albret főlovászmester (még mielőtt: a connétable-nak semmi köze nem volt a királyi istállóhoz) irányította, aki azonban messze nem élvezett olyan osztatlan és megkérdőjelezhetetlen vezetői tekintélyt, mint a túloldalon Henrik. Egyébként annak ellenére, hogy Azincourt-t a lovagkor bukásával szokás azonosítani, ez a francia sereg sem volt már egészen lovagsereg, de az íjászok, számszeríjászok és egyéb gyalogosok még nagyon alárendelt szerepet játszottak.

A francia sereg még a csatamezőn is húzta az időt, hogy még több erősítés érkezhessen be, Shakespeare V. Henrikjében (ahonnan a cikk közcímeit is szedtem)így adja vissza a franciákban munkálkodó óvatosságot és aggodalmat:

S készüljetek rá, herczegek, erősen.

Húsunkba vágtak már elődei;

Ama vérengező fajból eredt ő,

Mely minket ős fészkünkön üldözött.

Tanú erre gyalázatunk, midőn

Bukott csatát harczoltunk Cressynél

A mezőn átfagyoskodott éjszakát követően azonban 25-én az angolok különös hadmozdulatba fogtak: a két szárnyra csoportosított íjászok elkezdtek araszolni a franciák felé, akik azt hitték, hogy akkor itt is van a nagy támadás. A hercegekből, grófokból és válogatott lovagokból előőrs – felrúgva a korábbi csaták tapasztalatain alapuló óvatosabb taktikát - azonnal megindult, hogy lerohanja őket, már a csata kezdetén káoszt okozva a saját sorokban. 

Fogadja hát intésemet: a kik úgy lovagolnak és nem lovagolnak óvatosan, undok mocsárba buknak.

Csakhogy amint az íjászok lőtávolba értek, megálltak, és a magukkal cipelt karókat hevenyészett lóakadályként a sárba szúrták. Ezzel a trükkel azonban nem lehetett megetetni az előőrs parancsnokát, Boucicaut marsallt, hiszen ő ott volt már az 1396-os nikápolyi csatában is, ahol Bajazid szultán janicsárjai hasonló akadállyal fékezték le a hasonló önfejűséggel rohamozó francia lovagokat. Ezért az élcsapat hagyta a fenébe a szárnyakat, és a centrumra összpontosított.

A francia arcvonal ugyanis roham helyett csak slattyogott: a süppedős terepen és a meginduló nyílzáporában lovagok tucatjai buktak fel, vagy ragadtak le (képzeljük el egy minimum 25 kilós acélba öltözött megtermett férfit egy néhány kilós lószerszámot és szügypáncélt viselő csatamén hátán), újabb százakat lassítva le. Olyan óriási tömörülés alakult ki, hogy a szemtanúk szerint sokan a fegyverüket sem tudták felemelni.Közben beérkezett a második hullám is, mely puszta súlyával egész sorokat tolt bele az előttük meredező angol lándzsákba. Aki pedig egyszer a földre került, az soha többé nem kelt fel. A lováról lebukott Orléans hercege például órákig várta egy tetemhalom alján, hogy végre foglyul ejtsék – és a rá váró 25 év rabság ellenére ő még szerencsésnek mondhatta magát, hiszen szemtanúk szerint sokan belefulladtak a páncéljukba.

Azért a tömeg puszta súlyával sikerült visszaszorítani az angol centrumban gyalogszerrel harcoló angol lovagokat – itt annyira vad volt a küzdelem, hogy a Gloucester grófját saját testével védelmező V. Henrik fél koronáját is elcsapták egy bárddal.

De ekkor a szélekről már nem csak lőtték a franciákat, az íjászok felkapták az elhullajtott fegyvereket, és elkezdték mészárolni az ellenséget. Innen pedig  - az angol utóvéd elleni kósza támadás ellenére - sem volt visszaút, V. Henrik serege három óra alatt akkora győzelmet aratott, hogy több foglyot ejtett, mint amennyi emberrel ők rendelkeztek.

Azonban egy olyan csatában, ahol a vezérkar is a sűrűjében harcol, soha nem egyértelmű, mikor is lehet a győzelem biztos tudatában megpihenni. Ezért amikor a fogolytenger közepén álló Henriknek egy kevésbé éles szemű felderítője azt mondta, a francia túlélők rendezték soraikat, és újabb támadáshoz készülődnek, akkor

Az újabb roham azonban elmaradt, nem kis részben azért, mivel a francia vezér, Charles d'Albret más országnagyokkal együtt már rég holtan vagy páncéljában vergődve feküdt a sárban. A pontos veszteségadatokat nehéz meghatározni, de az ezernél kevesebb angollal szemben legalább tízezer francia eshetett el.

Feszüljön az ideg, szökjék föl a vér!

Azincourt a bimbózó angol nacionalizmus egyik alapeseményévé vált, hatvan évvel a csatát követően IV. Edward király is tiszteletét tette a csatamezőn, és azóta is eleven az emlékezete - annak ellenére, hogy maga az angol-francia ellentét Waterloo után kétszáz évvel már a fociban is alig érződik. A csata azonban a nemzetközi hadtörténelemben is kiemelt helyet foglal el, hiszen egy hadászati forradalom csúcspontját jelenti:

Ahogy a lovagi harcmodor felívelése, úgy  hanyatlása sem volt gyors, az út különösen véres csatákkal volt kikövezve. A  100 éves háború nyílzáporai nem csak a megdöbbentő pusztítás miatt sokkolta a kor nemességét  – Crécynél a veszteségarány több százszoros volt –, hanem azért is, mert a lovagoknak szembesülniük kellett azzal, hogy itt bizony egyszerű parasztok végeznek Lorraine grófjával vagy a vakon is csatába szálló Luxemburgi János cseh királlyal. Abban a korban, amikor a társadalmi különbségeket az isteni elrendelésre vezették vissza, ebben a jelenségben valami természetelleneset láttak - nem véletlen, hogy a franciák Azincourt előtt parancsba adták, hogy minden elfogott gyalogos íjásznak le kell vágni az ideget feszítő két ujját.

A lovagság jóval több volt egy puszta fegyvernemnél, maga volt nemesi eszmény esszenciája, melyről fejben nem lehetett olyan könnyen átállni, mint mondjuk az F-15-ösről az F-35-ösökre. Ezért Crécytől kezdve vereségek sora – nem csak a 100 éves háborúban, hanem a már említett nikápolyi csatában is – kellett ahhoz, hogy a francia királyok is megemésszék: a nehézlovasság uralmának vége.

Sírjok legyen bár trágyadombotok: Mert őket ott a nap köszönti és dicsőségök az égre párolog

Mert a korszak kulcsfegyverneme már nem a lovag, hanem az íjász volt. A történelem nagy részében a hadászati forradalomhoz elég volt egyetlen olyan fegyvernem beérése, mely képes volt kioltani a korszak addig dominánsnak számító hadviselési módszerének erősségeit, és képes volt a végletekig kihasználni saját potenciálját. Erre a legszélsőségesebb példákat pont a világtörténelem legsikeresebb hadseregeinél találjuk meg: a római légiók gyalogságánál és Dzsingisz kán lovasíjászainál.

Anglia válasza a patkóig vasban rohamozó lovasokra igen egyszerű volt: a kor legjobb gyalogsági lőfegyvere, a hosszúíj. Ezt szokás angol hosszúíjnak is nevezni, pedig sok más angol találmányhoz hasonlóan valójában nem az angolok találták fel, hanem a walesiek. Az viszont kétségtelen, hogy a főleg tiszafából készült hosszúíj volt a középkor TOW-rakétája:

• vesszőtől függően 250-300 méterre el lehetett vele nőni,
• ezekből a vesszőkből egy képzett íjász percenként 10-12-őt ki tudott lőni,
• a vesszők keskeny, hosszú vashegye 100 méterről kilőve átütötte a lemezpáncélt, a lovak számára pedig ott lapult a tegezben néhány „fecskefarok”, azaz horgas heggyel ellátott vessző.

Ráadásul az angol uralkodók – akik ugye maguk is francia lovagok voltak – nem voltak olyan finnyásak, mint a Csatorna túloldalán lakó kollégáik: Azincourt sarában maguk is leszálltak a lóról, odahaza pedig drákói büntetésekkel és busás versenydíjakkal szorították a népet az íjászkodásra. Az ún. íjászati törvények hemzsegtek a korra jellemző meglepő ösztönzőktől: I. Henrik például elrendelte, hogy meg kell kegyelmezni annak az íjásznak, aki gyakorlás közben okoz halálos balestetet. Az íjászkultúra monomániás fejlesztésének meg is lett az eredménye: egészen a tűzfegyverek - nem túl távoli - megjelenéséig biztosította az angol seregek fölényét a távolsági harcban.

Csak kis korig, de nagyban tündökölt Angolhon csillaga

Érdekes módon a borzalmas vereség ellenére Azincourtból már középtávon is a franciák jöttek ki jobban. Az angolok kontinentális politikájának a végét a leglátványosabban a szövetséges Burgundia elpártolása és persze Jeanne d'Arc feltűnése jelezte előre. De közben Franciaországnak kifejezetten jót tettek a harctéren kapott megalázó pofonok. A megaláztatás miatt megjelent a nemzeti sérelmen alapuló nemzeti egység gondolata; és miközben Anglia a Rózsák háborújának dinasztikus belviszályaival a francia útra lépett, VII. Károly, majd XI. Lajos megalapozták Franciaország nagyhatalmi státuszát. A királyok hadiadót vetettek ki, melyből felállították a már elsősorban íjászokkal felálló ordonance-okat (reguláris zászlóaljakat). És harmincnyolc évvel Azincourt után, 1453-ra a Pireneusok lábánál fekvő Guyenne visszafoglalásával már csak Calais kikötője maradt angol kézen.

A lovagság pedig a csataterekről visszaszorult a burgundiai hercegség udvarába, ahol – ahogy azt Johan Huizinga felejthetetlenül ábrázolta a Középkor alkonyá-ban – dekadens kultusszá merevedett. A gazdaságban már nem a parasztok, hanem a flandriai polgárok, a harctereken pedig nem a nehézlovasok, hanem a sokoldalú gyalogosegységek számítottak mérvadónak. Jellemző módon az utolsó lovagkirály, Merész Károly már ágyúkkal is felszerelte hadseregét, de még jellemzőbb módon így is alulmaradt a svájci parasztokból toborzott gyalogsággal szemben Murtennél és Nancynál. Károly halála is szimbolikus volt, hiszen volt épp a Grál-mondakörbe illő: gyalogsági lándzsákkal döntötték le a földre, ahol egy alabárdos széthasította fejét. Tetemét farkasok, az Északi-tengertől az Alpokig húzódó birodalmát pedig a kora újkor meghatározó dinasztiái, a Habsburgok és a Valois-k marcangolták szét.