Huba
18 °C
34 °C

Vita a brit nukleáris fegyverekről

GettyImages-73572179
2015.12.17. 17:07
A konzervatív brit kabinet fontolóra vette, hogy megújítja Trident típusú nukleáris elrettentő arzenálját, ugyanakkor az ellenzéki Munkáspárt nemrég megválasztott új vezetője, Jeremy Corbyn a leszerelés mellett érvel. Chris Bowlby, a BBC munkatársának kérdéseire válaszolva két történész fejti ki véleményét arról, miért ragaszkodik annyira Nagy-Britannia az atomfegyvereihez.

A hidegháború lezárulásával már messze nincs akkora jelentősége az atomfegyvereknek a nemzetközi politika sakkjátszmáiban. A nagyhatalmak között nukleáris fegyverkezési verseny a múlté, az észak-koreai és iráni atomprogrammal kapcsolatban felröppenő ellentmondásos híreken kívül ez a kérdés nem foglalkoztatja annyira a katonai stratégákat és a közvéleményt. A küszöbön álló atomcsapással összefüggő világvége-hangulat sem lebeg a fejünk felett – fejti ki Holger Nehring, a Stirlingi Egyetem legújabb kori európai történelem tanszékének professzora.

A Nukleárisfegyver Leszerelési Mozgalom (CND) azonban most is aktív. A CND-t 1957-ben alapították olyan közvélemény-formáló értelmiségiek, mint Bertrand Russell és Canon Collins anglikán lelkész, egyfajta parlamenten kívüli nyomásgyakorló eszközként, hogy rábírják a Munkáspártot, vegye programjába az egyoldalú nukleáris leszerelést. Ma már persze ez a szervezet egy a hozzá hasonló tucatnyi kezdeményezés közül, és sokkal kevésbé van szem előtt, mint az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején, illetve az 1970-es, 1980-as évek fordulóján, amikor a leghevesebben folytak a viták az atomfegyverekről.

Ám a kérdés most ismét a brit közélet homlokterébe került. A választási vereség után lemondott Ed Miliband helyét idén szeptemberben elfoglaló Jeremy Corbyn személyében immár egy olyan politikus vezeti a baloldali ellenzéket, aki a CND oszlopos tagja. Nemrégiben egy nyilatkozatában „erkölcsi kötelességnek” nevezte a nukleáris leszerelést, ez pedig egyike a Leszerelési Mozgalom kezdetektől hangoztatott érveinek.

A Munkáspárt már az 1960-as évek óta küzd e problémával, és az egyoldalú leszerelést kétszer is szimbolikus üggyé tette az elmúlt évtizedekben: 1960 és 1961 között, majd az 1980-as évek elején hivatalos álláspontjukká emelték a párt prominensei. Ám még a háború utáni népegészségügyi rendszer létrehozásáról ismert neves munkáspárti politikus, Aneurin Bevan is letett egy idő után az egyoldalú lépések támogatásáról – habitusa alapján Corbynt gyakran mérik össze vele –, az 1957-es pártkongresszuson egyenesen „érzelmi rohamnak” nevezve azt.

Skócia közbeszól

A nukleáris arzenál ügye természetesen szoros kapcsolatban áll a devolúció, azaz a helyi testületeknek átadott jogkörök folyamatával az Egyesült Királyságban, ugyanis a Trident interkontinentális ballisztikus rakétáknak helyet adó tengeralattjáróknak a skóciai Clyde folyónál van a bázisuk. Az egyoldalú leszerelést az 1950-es évek óta a skót munkáspárti mozgalom balszárnya igyekezett napirenden tartani, és a legutóbbi brit parlamenti választásokon hazájában elsöprő többséget szerzett Skóciai Nemzeti Párt (SNP) is magáévá tette. Sokak szerint ez egyfajta skót jellemvonás: elsőbbséget adnak a társadalmi szolidaritás és jogegyenlőség kérdésének a katonai megfontolásokkal szemben. Holger Nehring professzor szerint „ez nem több mint mítosz, amely annál erősebb, minél több skót hisz benne”.

Ám az a tény, hogy a leszerelés a skót nemzeti mozgalomhoz, továbbá a zöldekhez kötődik Nagy-Britanniában, azzal a mellékhatással jár, hogy a Munkáspárt vezetőjének akkor is meggyűlik majd a baja a Skóciai Nemzeti Párttal, ha a Munkáspárt hivatalos álláspontjaként fogadja el e politikát.

További konfliktusforrás lehet, hogy a katonai kiadásoktól a szigetországban mindig is azt várták, hogy mérsékelje az ipari termelés csökkenését. Bár az atomfegyverekre költött milliárdok nem spórolhatók meg egy az egyben az oktatás, a szociális ellátás vagy az egészségügy számára, a megtakarított összeg átcsoportosítása közvetve és jelképesen serkentheti a foglalkoztatást és az infrastrukturális befektetéseket – persze kérdés, milyen mértékben.

Paradox módon azonban azzal, hogy a parlamenti pártok napirendre vették az egyoldalú nukleáris leszerelés ügyét, egyszersmind gyengítik az erre irányuló parlamenten kívüli mozgalmak érvkészletét – hangsúlyozza Holger Nehring. Emiatt pedig kétséges, hogy a közvéleményt sikerül olyan mértékben a maguk oldalára állítani, mint néhány alkalommal az elmúlt évtizedekben, ugyanis a britek időközben hozzászoktak ahhoz, hogy együtt éljenek atomfegyvereikkel.

A „prémium életbiztosítás”

Az 1940-es évek végén a nukleáris fegyverek kifejlesztése eredetileg abban a meggondolásban gyökerezett, hogy Nagy-Britanniának muszáj megvédenie magát, illetve elrettentenie atomtámadást fontolgató ellenségeit. Az atombomba egyfajta „prémium életbiztosítás” volt egykor, és ma is az, amely a NATO-n keresztül szorosan összekapcsolja az Egyesült Államokat Nagy-Britannia és az Európai Unió védelmi politikájával. Bár némileg megkopott, máig tartja magát a felfogás – az aktuális kormányok színezetétől függetlenül –, hogy a nukleáris fegyver teszi „nagyhatalommá” az országot – fejti ki Kris Toddart kiberbiztonsági szakértő, a walesi Aberystwyth Egyetem docense.

A nukleáris fegyverek rombolási hatékonyságukban és hosszú távú következményeikben nem mérhetők össze a hagyományos fegyverekkel. Még az úgynevezett tömegpusztító fegyverek másik két típusa, a biológiai és kémiai fegyverek köre sem végez akkora pusztítást, mint egy atomcsapás.

Az Egyesült Királyság 1952-ben – az Egyesült Államok és a Szovjetunió mögött – harmadikként emelkedett az atomhatalmak közé, és ma is egyike az 1968-as atomsorompó egyezményben atomnagyhatalomnak minősített öt országnak (amelyek egyben az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai). Az egyezmény előírásai szerint ösztönöznie kell a leszerelést, másrészről viszont meg kell őriznie nukleáris elrettentő erejét, mely utóbbiba beletartozik atomkapacitásának modernizálása, azaz a Tridentek megújítása is.

Nagy-Britannia minden bizonnyal arra törekszik majd, hogy hasonló erejű, de kevesebb indítóállásról indítható, kisebb robbanófejjel ellátott nukleáris arzenált szerezzen be Trident D-5 típusú ballisztikus rakétái egy részét vagy egészét érintően, az Egyesült Államokkal kötött két nukleáris egyezmény, az 1958-as kölcsönös védelmi megállapodás és az 1963-as Polaris adásvételi megállapodás égisze alatt.

A „jó” és a „gonosz” tengelye

Az elrettentésnek a katonai mellett jelentős politikai vetülete is volt és van ma is. A jelenlegi helyzetben a nukleáris fegyverek megtartása – összefüggésben a költségvetési szigorral és a hagyományos hadieszközökre fordítandó források iránti igénnyel – a nemzeti identitás része, melyben Nagy-Britannia a „jó tengelyében” foglal helyet, segítve megőrizni a hatalmi egyensúlyt.

A véleménykülönbségek ellenére fennáll az aggodalom, hogy amennyiben a britek egy nap lemondanak atomfegyvereikről – akár egyoldalúan, akár egy széles körű nemzetközi egyezmény keretében –, ez destabilizáló hatással bír majd. Ugyan a nukleáris erőről való egyoldalú lemondásról azt gondolják, szociálpszichológiai értelemben ún. glória-hatást okoz, és más államokat is a leszerelés felé terelhet, ez valószínűleg csak rövid távon érvényesül.

Óriási átalakulásnak voltunk tanúi az utóbbi időkben, és a hidegháború vége tovább gyengítette a nukleáris fegyverekhez való ragaszkodás melletti érveket. A terrorizmus burjánzásával, a klímaváltozás okozta egzisztenciális fenyegetettséggel, és azzal, hogy a világ ma már minden korábbinál komplexebb társadalmi, politikai és gazdasági kapcsolatrendszerrel rendelkezik, a globális problémákra adandó globális válaszok remélhetőleg a kölcsönös érdekek és a jövő generációi iránt érzett felelősség jegyében születnek majd meg. Ez pedig – húzza alá a kiberbiztonsági szakértő – talán csökkenti annak az esélyét, hogy a politikai szinten gerjesztett problémákat nyers erővel igyekezzenek megoldani. De persze ennek az ellenkezőjére ugyanúgy lehet következtetni a napjainkban megfigyelhető erődemonstrációkból.