Adalbert
8 °C
22 °C

Ungváry Krisztián: A kitörés alulnézetből

1
2016.02.11. 07:17
A budapesti német–magyar csapatok kitörési kísérlete a második világháború egyik legvéresebb katonai akciója volt. Kevesebb mint öt nap alatt húszezer katona pusztult el, ugyanennyien estek fogságba, míg az átjutás legfeljebb 700 főnek sikerülhetett. Összehasonlításul: az 1944-es normandiai partraszállás során a szövetségesek számára legvéresebb veszteségek az Omaha-partszakaszon keletkeztek, de a halott, sebesült és eltűnt katonák száma itt sem haladta meg az ötezer főt. Ehhez képest az Omaha-partszakasz az amerikai kollektív emlékezetkultúra integráns része, míg a kitörés eseményei egyáltalán nem szerepelnek a német köztudatban, és sokáig Magyarországon sem kaptak különösebb figyelmet.

A kitörés halottait sokáig csak titokban lehetett gyászolni. Szomorú jelenség, hogy a légüressé vált politikai térben sajátos szervezetek ezeknek az áldozatoknak a sorsát is egyre inkább instrumentalizálják. Oda jutottunk, hogy ma már nem csak neonáci szervezetek olvasata az, hogy  itt a „hősies helytállás“ minősített esetéről van szó. A kitörés emléktúrák legnagyobb szervezője, a Börzsöny akciócsoport weboldala szerint „az Európa Erőd védői  a harc nélküli lemészárlást jelentő kapituláció helyett esküjükhöz híven a kitörést választották“. Ez a weboldal felteszi a túrákat teljesítő személyek teljes névsorát, ami folyamatosan növekvő tendenciát mutat: 2015-ben már majdnem két és fél ezer fő teljesítette a három távval rendelkező teljesítménytúrát.

Hitler megtiltotta a kitörést

Botos Lajos felvétele 1945 nyarán a budai hegyekben.
Botos Lajos felvétele 1945 nyarán a budai hegyekben.
Fotó: Botos Lajos / Ungváry Krisztián archívumából

Csak reménykedem abban, hogy az érintettek nem veszik komolyan a kiírás szövegét. Igaz, hogy Hitler Budapestet erőddé nyilvánította, és azzal érvelt, hogy itt Európát kell megvédeni, de hetven évvel a háború vége után tényleg ideje volna eljutni legalább annak belátásáig, hogy Hitler „Európa Erődje“ finoman szólva sem az európai értékrendet jelentette, helyette viszont tartalmazta mindazt, amit a történetírás Auschwitz, Mauthausen és Ravensbrück néven ismer, nem beszélve a Duna-parti nyilas vérengzésekről. Természetesen erről a kitörés során elpusztult katonák nem tehetnek, de ettől a probléma még adott.

Ennél is súlyosabb csúsztatás az a beállítás, amely szerint kapituláció esetén a védősereget lemészárolták volna. Valójában ennek éppen fordítottja igaz: azok a német és magyar csapattöredékek, amelyek nem vettek részt a kitörésben, többé-kevésbé rendezett módon hadifogságba kerülhettek, és csak azokat a katonákat fenyegette a lemészárlás veszélye, akik súlyosan sebesültek voltak. Ezzel szemben azoknak, akik a kitörés során estek fogságba, az esetek döntő részében nem volt kegyelem. A kitörés felszámolásában részt vevő szovjet hadosztályok jelentései nyíltan meg is írják, hogy több kitörő csoportot, amelyek létszáma akár több száz fős is volt, az utolsó szál emberig megsemmisítettek. A szovjet és a német veszteségek aránya ennek során az 1:100 nagyságrendet érte el. Valójában tehát ez az akció nem volt más, mint egy felelőtlen agyaggalamb-lövészet.

Az ügy abszurditása, hogy mindez nem az érintettek esküje értelmében, hanem annak ellenére történt. Hitler ugyanis mindenféle kitörést megtiltott. Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a budapesti német csapatok parancsnoka katonailag teljesen értelmetlen, ráadásul Hitlerrel is szembemenő kitörési utasítása a német félnek semmilyen előnyt, a szovjetnek pedig semmilyen hátrányt nem okozott. Legfontosabb következménye mintegy húszezer özvegy és árva, akik, illetve akiknek leszármazottai zömmel még ma sem tudhatják, hogy az értelmetlen hadműveletbe belehajszolt rokon ma hol nyugszik.

Sztálingrádban már megsemmisült

A továbbiakban egy kicsi egység sorsán keresztül kívánom megvilágítani azt, hogy mit is jelentett ez a történelmi esemény az egyes emberek szempontjából. Egy véletlennek köszönhetően találtam rá a Wehrmacht tájékoztató szolgálata által keletkeztetett, 1945. március 5-én feltehetően Sopronban kelt, 25 oldalas iratra. Ebben a német 36. tüzér mérő osztály öt katonája mondta tollba azt, amit az egység másik 179 katonájának sorsáról tudott.

Erről az egységről eddig azt sem lehetett tudni, hogy hol is tevékenykedett, ami nem meglepő, mivel a Budapestet védő kisebb német egységekről nem maradt fenn semmilyen kimutatás. Ez az alakulat ráadásul Sztálingrádban 1943 elején egyszer már teljesen megsemmisült. Egy tüzér mérő osztály elvileg egy törzsütegből, egy fénymérő és egy hangmérő ütegből állt, létszáma teljes feltöltöttség esetén 505 főt tett volna ki.

A 36. tüzér mérő osztályról szóló jelentés rendkívül értékes, mert ez az egyetlen olyan irat, amely egy adott egység összes Budapestre szorult katonájának sorsát tartalmazza. Ennek köszönhetően ez az adatsor komolyabb statisztikai vizsgálatokra is alkalmas, annál is inkább, mert reprezentatív mintának tekinthető. Tanulságos, hogy milyen statisztikai adatok nyerhetőek ki egy ilyen jelentésből.

Mindenki tudott a kitörési parancsról

A tüzér mérő osztály 1945 elejéig csak rendeltetésszerű feladatokat kapott, ami annyit jelentett, hogy tagjainak klasszikusan nem az első vonalban kellett kézifegyverekkel harcolni. 1945 januárjától azonban a létszám egy részét gyalogos harccsoportként is bevetették, másokat pedig a 22. SS-tüzérezredhez osztottak be. Február elején a Déli pályaudvar térségében legalább egy szakasznyi erejű harccsoport tevékenykedett, az egység kitörés előtt nyilvántartott 14 halottjának zöme itt keletkezett. Figyelemre méltó, hogy 1945. február 11-én a 179 főből már nem kevesebben mint 57-en voltak sebesültek. Az eltűntek száma eddig a napig nem tett ki többet tíz főnél.

Minden jel arra mutat, hogy az egység katonái közül mindenkihez eljutott a kitörési parancs. Csupán az a 12 fő nem tudott részt venni benne, akik kikülönített egységként a Citadellában voltak beosztva, és feltehetően itt vagy a Döbrentei tér környékén estek fogságba a kitörés napján. További 19 fő esetében a visszaemlékező öt katona nem tudta megmondani, hogy az érintettek elindultak-e, 21 főről pedig biztosan tudták, hogy sebesüléseik miatt nem is indultak el. Összesen tehát 95 személy indult el biztosan a kitörési parancsra, közülük 34 volt sebesült, ami könnyebb és súlyosabb eseteket is jelentett (elsősorban fej-, kar- és lábsebek).

A visszaemlékezők az egység minden egyes tagjánál elmondták, hogy az érintett milyen beosztásban harcolt az ostrom alatt. Megemlítették esetleges kitüntetéseit, illetve azt, hogy mikor látták utoljára. Az időpontokat meglepően pontosan adták meg, ami azzal is összefügghetett, hogy az események nemrég történtek. Egyetlen ponton volt hiányos az adatfelvétel, nevezetesen a helyek megnevezésében. Nem meglepő, hogy a budai hegyekben és a zsámbéki medencében nemigen tudtak azonosítani vonatkozási pontokat. A legtöbb helyen ezért csak annyi áll, hogy az illetőt „az első orosz páncélosároknál“, „Buda határában“, a „második orosz záróállásnál“, az „orosz főellenállási vonalban“ (azaz a zsámbéki medencében a Tök–Perbál vonaltól kb. 1-3 kilométerre nyugatra húzódó frontvonal fő védőövében) vagy a senki földjén látták utoljára.

A Német Vöröskereszt eltűntekről szóló kimutatásának egy részlete. A cikkben név szerint szerepelnek: felső sorban a második név: a 24 éves Georg Rothe február 14-én hajnalban tűnt el. Középső sorban a negyedik: a 35 éves Karl Schwinges tizedes február 14-én hajnali 3 órakor tűnt el. Alsó sorban a második: a 31 éves Hermann Spuhler február 14-én hajnalban tűnt el.
A Német Vöröskereszt eltűntekről szóló kimutatásának egy részlete. A cikkben név szerint szerepelnek: felső sorban a második név: a 24 éves Georg Rothe február 14-én hajnalban tűnt el. Középső sorban a negyedik: a 35 éves Karl Schwinges tizedes február 14-én hajnali 3 órakor tűnt el. Alsó sorban a második: a 31 éves Hermann Spuhler február 14-én hajnalban tűnt el.
Fotó: Német Vöröskereszt eltűnteket tartalmazó kimutatása

Jungmann főhadnagyot visszahagyták

Elképesztő adat, hogy az egység kitörésben részt vett tagjai közül összesen csak ötnek ismert a pontos halálozási helye, miközben a Német Vöröskereszt által 1962-ben lezárt, eltűnteket tartalmazó nyilvántartásban 65 fő szerepel (közülük a későbbiekben öt főről tudták bajtársi beszámolók alapján megállapítani az elhalálozás tényét a hadifogságban), és további 20-40 fő esetében is az a valószínű, hogy csak azért nem kerültek az említett nyilvántartásba, mert nem kereste őket a háború után senki, vagy azért, mert már 1962 előtt is tudták róluk, hogy meghaltak. Magyarán, a kitörés során elesett katonák kb. 5 százalékáról lehet tudni, hogy hol temették el.

A beszámolókból nem állapítható meg, hogy az egység tagjai pontosan hol és mikor lépték át a városon belüli frontvonalat. Ami biztos, hogy 11-én éjfél előtt az egység legalább 37 tagja már kijutott a budai villanegyedbe, és itt áttörte a második szovjet vonalat (lehet, hogy többen is voltak, de róluk nincsen semmilyen adat). A már amúgy is kezén sebesült Ernst Jungmann főhadnagynak itt szakította le az egyik lábát egy szovjet harckocsilövedék. Willi Eckert tiszthelyettes visszaemlékezése szerint őt ezután visszahagyták. Sorsáról ritka kivételként a budaörsi temető nyilvántartása tudósít: de ide már egy tömegsírból kerültek át csontjai, halálának pontos körülményei tehát nem ismertek.

Ha lefekszik, meghal

Február 12-én reggel az erdőben még legalább 28 személy folytatta az utat nyugat felé. A visszaemlékezések szerint ez a társaság legalább három-négy csoportra oszlott, akik a következő napokban véletlenszerűen találkoztak egymással. Érdekes módon már ezen találkozások alatt is beszéltek egymással arról, hogy hol vannak a többiek, az 1945. márciusi jegyzőkönyv több ilyen, másodkézből hallott adatot is tartalmaz.

Február 12-én az esti órákban hármójuknak, Fritz Herschel hadnagynak, Erhard Heidel tizedesnek és Kurt Hermann szakaszvezetőnek nyoma veszett. 13-án este tűnt el Alois Dittrich tiszthelyettes, aki előző napon gránátvető-repesztől a hátán megsebesült, de bajtársaival addig együtt tudott haladni. Ebben az időben érte utol a végzet Wilhelm Meier főhadnagyot is. Róla annyit tudni, hogy Nagykovácsi község temetőjében temették el, ebből pedig arra kell következtetnünk, hogy a kitörő csoport többi része is ebben a térségben nyomulhatott tovább nyugat felé. Erich Kammerer századost, a 36. tüzér mérő osztály sebesült parancsnokát 13-án délután háromkor látták utoljára. „Erőteljesen menetelt egy bot segítségével. Kledtke tiszthelyettes és én a sebesült Hermann őrvezetőt támogattuk, és ezért február 14-én reggel három óra körül elvesztettük parancsnokunkat a szemünk elől“ – emlékezett erre vissza Eckert tiszthelyettes. Mások is lemorzsolódtak, amin nem csodálkozhatunk, ha figyelembe vesszük, hogy a kitörők étlen-szomjan, átázott ruhában vánszorogtak a hóban. Pihenni nem volt túl sok esélyük, mert a lefekvés egyet jelentett a megfagyással.

Átjutás Perbálon

Február 14-én hajnalban azonban még legalább 16 személy együtt vagy egymástól nem messze kereste az átjutás lehetőségét. Közülük egyetlen katonának tudtam megállapítani első eltemetési helyét: Karl Schwinges tizedes február 14-én hajnali 3 órakor tűnt el a többiek szeme elől, később a perbáli községi temető első sora második sírhelyéből exhumálták csontjait. Ebből arra kell következtetni, hogy a csoport Perbáltól nem messze, feltehetően annak északi szélén haladhatott, mivel az elesetteket általában halálozási helyüktől nem messze temették el.

Egy német tiszt az átjutás pillanataiban. A személy név szerint nem azonosítható, csak annyit tudni, hogy ebben a rendfokozatban a 22. SS-lovashadosztály ilyen rendfokozatú tisztjei közül hárman jutottak át: Tawati, Fengler, Müller főhadnagyok. A kép eredetileg a Berliner Illustrierte Zeitung 1945 februári számában jelent meg.
Egy német tiszt az átjutás pillanataiban. A személy név szerint nem azonosítható, csak annyit tudni, hogy ebben a rendfokozatban a 22. SS-lovashadosztály ilyen rendfokozatú tisztjei közül hárman jutottak át: Tawati, Fengler, Müller főhadnagyok. A kép eredetileg a Berliner Illustrierte Zeitung 1945 februári számában jelent meg.
Fotó: Mirko Bayerl archívum

A maradék tizenöt katona sorsa különbözőképpen alakult: Kurt Hinze, Joachim Kossack, Herbert Kladtke, Willi Eckert, Rudolf Hantsch és Hans Peveling minden bizonnyal egyszerre juthatott át Perbáltól északnyugatra az első vonalon 14-én a hajnali órákban (visszaemlékezéseik szerint 5-6 óra között). Artur Herrmann őrvezető 13-án reggel fél hétkor három lövéstől súlyosan sebesült: bal és jobb combjába és jobb lapockájába fúródott egy-egy golyó. „Súlyos vérveszteségei voltak. A nap folyamán helyzete javult, és képes volt arra, hogy segítségemmel folytassa a menetet. Február 14-én hajnali 2 óra tájban azonban teljes kimerülése miatt hátra kellett hagynunk“ – emlékezett vissza erre Eckert tiszthelyettes.

Elszállni a tabletták hatására

A harckészséget fokozó pervitin-tabletta.Ezt a szert Hitler is fogyasztotta.
A harckészséget fokozó pervitin-tabletta.
Ezt a szert Hitler is fogyasztotta.
Fotó: Wikipedia

Ekkor tűnt el az addig sebesülten menetelő Georg Rothe, Erich Krause, Hermann Spuhler, Arthur Neitzel. Georg Fälber őrmester lábadozóként épp a bekerítés napjaiban tért vissza egységéhez a kórházból, ahová súlyos sebesülése miatt került. Eckert tiszthelyettes február 13-án délután találkozott vele: „Teljesen kimerült volt, és csak két bajtársa segítségével tudott tovább haladni. Tablettákkal felfrissítve aznap este folytatta útját két bajtársa támogatásával. 14-én három óra felé a tabletták hatása elszállt és Fälber teljesen menetképtelenné vált. Ekkor elvesztettem őt szemem elől.“

Itt érdemes egy rövid kitérőt tenni: az említett tabletták az amfetaminszármazékokat is tartalmazó „Pervitin“ készítményt jelentették, amelyből a Temmler-gyógyszergyár csak az 1940-es franciaországi hadjárat ideje alatt 35 millió darabot gyártott. A készítményt elsősorban a drágább harci technikát kezelő katonák (harckocsizók és pilóták) kapták. 1945 után a Temmler-gyógyszergyár egy keleti és egy nyugati részre szakadt. A Bundeswehr a súlyos mellékhatásokat okozó készítményt 1970-től már nem forgalmazta, de az NDK hadserege számára az ajzószert a Temmler-művek egészen 1989-ig gyártotta – változatlan összetételben.

A ma is szinte teljesen változatlan kivitelben kapható Schoka-Kola koffeines csokoládé a német katonák kedvelt csemegéje volt.
A ma is szinte teljesen változatlan kivitelben kapható Schoka-Kola koffeines csokoládé a német katonák kedvelt csemegéje volt.
Fotó: wehrmacht-awards

Messze az átlag fölött

Külön úton jutott ki Hermann Würdemann, akiről a jelentésben csak egy kézzel írt megjegyzés szerepel, hogy „kórházban tartózkodik“, valamint Richard Menczik, akiről eredetileg senki sem tudta, hogy mit is csinált 1945. január 10. után, mivel ekkor az egységtől áthelyezték a 66. páncélgránátos ezredhez. Eckert tiszthelyettes kézzel írt 1945. április 16-i beszúrása szerint „Menczikkel március végén találkoztam Sopronban. Egészséges volt és egységéhez tartott. Mivel civilben szökött ki Budapestről, ezért a rendőrség (Gestapo?) [sic!] eddig letartóztatásban tartotta. Egy légiriadó miatt elszakadtunk egymástól.“

Két személy esetében feltételezhető, hogy szintén átjutottak, négyen feltehetően egy csoportban, négyen pedig tőlük elszakadva érték el a saját vonalakat. Összesen az egység nyolc vagy tíz katonája jutott át, ami a február 11-én nyilvántartott összlétszám 8,5-10,5 százaléka. Bármennyire is kevés ez, még mindig jóval több, mint ami a teljes német katonaságra kivetíthető statisztikai átlag. Pontos adatokat lehetetlen megállapítani, de abból indulhatunk ki, hogy az összesen mintegy harmincezer német és néhány ezer magyar kitörőből csak kb. 1,5 százalék érte el a saját vonalakat. Szovjet jelentések szerint Budapest határa és a külső bekerítési gyűrű között mintegy 20 000 német katonát „semmisítettek meg“. Ehhez képest jelenleg összesen 634 személy csontjait sikerült megtalálni (az esetek ötven százalékában úgy, hogy az érintett nem volt azonosítható). Legfeljebb százas nagyságrendet is elérhet azoknak a száma, akiknek a csontjait náci relikviákat kereső sírrablók dobálták szét. Többségük tehát még most is ismeretlen helyen porlad, anélkül hogy rokonaik tudnának arról, hogy szeretteikkel mi is történt valójában.

A kitörés tehát a második világháború hadtörténetének legszörnyűbb fejezetei közé tartozik. Szavakkal le nem írható az a borzalom, amit az érintettek néhány nap alatt átéltek. Fontos és szükséges, hogy emlékezzünk erre az eseményre, amelynek során értelmetlenül hajtottak vágóhídra több ezer embert. Okkal feltételezhető, hogy a budai hegyekben még ma is rengeteg feltáratlan tömegsír található. A kitörés többtucatnyi résztvevőjével készítettem már interjút – egyikük sem arról áradozott, hogy Európát kívánta volna a budai hegyekben megvédeni. Az az emlékezetkultúra, amely ebből az eseményből hősies mítoszt kreál, valójában azok emlékét is arcul csapja, akikre emlékeztetni kíván.

Utazás aggodalom nélkül?

Utazása előtt sose feledkezzen el utasbiztosításáról!

Last minute tengerparti nyaralások

Még nem volt nyaralni? Ősszel sem késő elutazni ezekre a gyönyörű helyekre.