Ki volt a legszabadabb szájú magyar plébános?

Egy 17. századi osztrák hitszónok, író, akit „Abraham a Sancta Clara” néven ismert a korabeli közvélemény, saját írásai, beszédei és a róla szóló tömérdek anekdota révén meglehetős hírnévre tett szert Közép-Európában, így Magyarországon is. Az 1644-ben született Johann Ulrich Megerle Ágoston-rendi szerzetesként kezdte pályáját, 1672-től Bécsben élt, és később egészen az udvari prédikátori tisztségig vitte. Abraham állítólag úgy ismerte a Szentírást, mint a kisujját, ráadásul könnyedén szórta a barokkos szóvirágokat, miközben bármilyen témában elő tudott állni egy tanulságos, humoros anekdotával is.

Hírnevét mégsem csak ennek köszönhette, hanem annak, hogy a szószéken hajlamos volt igencsak belelovalni magát szónoklataiba, és egy egyházfitól elég meglepő kijelentésekre ragadtatni magát. Egy prédikációjában például kitért arra, hogy a női szépség bizony nem megvetendő dolog, hanem Isten fontos adománya, majd innen elindulva odáig jutott: „Ki vetheti szemére Jákob pátriárkának, Isten választott emberének, hogy megundorodott a csipásszemű Liától és a szép Rákelt kívánta feleségül?” Majd olyan általános következtetéseket is levont, miszerint „a szép test olyan, mint Elizeus fehér lisztje: megédesíti a házasság megkeseredett káposztás fazekát”.

Magyar követőjéről, Blaskovics Andrásról is biztosan megállapítható, hogy valós személy volt, 1749-ben Kókán látta meg a napvilágot, majd a gyöngyösi ferences gimnáziumba járt, hogy tanulmányait az egri jezsuitáknál fejezze be. 1769-ben lépett papi pályára, majd Erk plébánosaként tevékenykedett, a róla szóló történetek nagy része is ebből az időszakból származik.

Átok a malactolvajra

Blaskovics életét Szabó Ignác egri gimnáziumi tanár Egy magyar Abraham a Sancta Clara címen írta meg 1893-ban, a műben igyekezve összegyűjteni az időközben szinte népmesei alakká nemesülő papról szóló történeteket. A plébános pályafutása alatt nem volt rest nevetség tárgyává tenni sem egyházi elöljáróit, sem főnemesi pártfogóit, sem a képmutató polgárokat. Egy szellemes prédikációjával például állítólag rávette az alispánt a detki templom felújítására, egy másikkal pedig az egyik községben garázdálkodó malactolvajt leplezte le. Miután dörgedelmesen kifejtette, hogy Isten elárulta neki a pokolravaló tolvaj kilétét, a feje fölé emelte a hatalmas evangéliumot, hogy azzal sújt le a gonosztevő fejére – aki önkéntelenül is a pad alá bukott félelmében, ezzel elárulva magát.

Egy másik alkalommal Sághy János nemesúr kötött bele meggondolatlanul, akinek megígérte, hogy cserébe a szószékről fog vele elbánni. „Az Úristen haragja már nemsokára reánk fogja bocsátani a rettenetes utolsó ítéletet, annyira megrontották már ezt a nyomorúságos világot az emberek ravaszsági, betyársági, gazsági, huncutsági, akasztófáravalósági” – mondta a pap a földesúrral szembefordulva, a szavak végét jól megnyomva.

Ha igaz, Sághy gálánsan viselte a megaláztatást, Blaskovics hasonló „húzásai” ellenére is megtarthatta hivatalát, és csak az 1825-ben bekövetkezett halála előtti években vonult vissza Gyöngyösre, ahol a Szent Erzsébet-templomban temették el.