Miért félnek Európától a brit konzervatívok?

Az Egyesült Királyság 1973-ben csatlakozott az Európai Gazdasági Közösséghez (EGK) a konzervatív Heath-kabinet kormányzása idején, amely lépés már akkor is nagy vitákat váltott ki a toryk soraiban. Enoch Powell – aki alig 25 évesen lett a görög klasszika-filológia professzora a Sydney-i Egyetemen, komoly katonai karriert futott be a második világháború alatt, majd konzervatív parlamenti képviselő és egészségügyi miniszter lett – azzal vádolta pártját, 1972-ben „zsarolások és fenyegetések” fegyverével vette rá parlamenti képviselőit, hogy támogassák a kormány csatlakozási törekvését.

Powell ezt igencsak kritikusnak érezte a nemzeti parlament szuverenitásáról, a demokratikus elszámoltathatóságról, a törvényhozásról és gazdasági fejlődésről folytatott, késhegyre menő viták közepette. Arra figyelmeztetett, hogy veszélyben forog a brit parlament törvényhozó hatalma, az adókra, költségvetésre való befolyása és az ítélkezési szabadság Nagy-Britanniában – fejti ki Robert Crowcroft, az Edinburghi Egyetem tanára.

A konzervatív politikus annak idején úgy vélte, az integráció felé haladó Európához való csatlakozással a tory kormány főbenjáró árulást követ el. Egyik legemlékezetesebb beszédében kijelentette, hogy

országunk kormánya felett és mögött… egy parlamentünk számára elérhetetlen végrehajtó hatalom árnyéka fog tornyosulni.

Akkoriban Powell hangja a kisebbség véleményét tükrözte, ám a következő évtizedekben egyre több képviselőtársa adott neki igazat, miután aggodalmai megvalósulni látszottak, következésképpen egyre élesedett a viták hangneme is. Európa ügye mind Margaret Thatcher, mind később John Major számára komoly problémákat okozott pártjukon belül.

Bár Thatcher alapvetően euroszkeptikus volt, kabinetje alatt írták alá 1986-ban az Egységes Európai Okmányt, amely az egységes piac, a közös kül- és biztonságpolitika felé tett meghatározó lépéseket. Még a legharciasabb konzervatív vezetők sem voltak képesek visszafordítani a folyamatot a feltételezett „brit érdekek” megóvásának irányába. Az 1990-es évek elején azonban áthidalhatatlanná váltak a párton belüli szélsőséges vélemények, és ez Major 1990 és 1997 közötti kormányfősége idején már komoly gondokat okozott a toryknak.

Szinte valamennyi konzervatív véleményvezér támogatta azonban az európai együttműködést a kereskedelem ösztönzése érdekében, ám ma már – az Unió versenyképességének kétségbe vonásával – ez a szempont is veszített vonzerejéből. Ugyanakkor a „szuperállam” létrehozásának lehetősége egyetlen érintettet sem hozta lázba, a kooperációt inkább amiatt támogatták, hogy megoldják a „német kérdést” a németek és a szomszédos országok érdekeinek összehangolásával, anélkül, hogy ennek a La Manche csatornán túlnyúló alkotmányos következménye lenne.

Egyre nagyobb a törés

A Konzervatív Párt vezetői időzített bombaként tekintettek az egyesülő Európa ügyére, ezért jobb híján szőnyeg alá söpörték a problémát, ám a tagság ebbe nem volt hajlandó belenyugodni – ennek a kezelése emberpróbáló feladatnak bizonyult, és politikai áldozatokat is követelt.

Napjainkban teljesnek látszik az egyetértés a toryk között abban, hogy elfogadhatatlan a brit határok feletti kontroll elvesztése, hogy a parlamentnek vissza kell szereznie döntési jogkörei egy részét, s hogy a brit jogrend elsőbbséget kell élvezzen a kontinentális joggal szemben. A 2008-ban elindult pénzügyi világválság úgymond felfedte az Európai Unió valódi természetét: Brüsszel és Németország tolakodó magabiztosságát, a tagállamok demokratikus döntéseinek figyelmen kívül hagyását és a hosszú távú gazdasági visszaesés következményeit.

A referendum közeledtével egyre nagyobb az esélye annak, hogy szélesednek a párt belső törésvonalai, miután miniszterelnökükkel, David Cameronnal szembemenve számos konzervatív politikus versengve kampányol az Unióból való kilépés mellett. Sok múlik azon, hogy vajon a vita megmarad-e civilizált keretek között, vagy kölcsönös vádaskodásba fullad – utóbbi esetben a miniszterelnök tekintélye semmivé foszlik – következtet a legújabb kori brit történelem szakértője. – Annak érdekében, hogy elkerülje ezt a dicstelen sorsot, Cameronnak minden politikai képességét latba kell vetnie.

Két korszak öröksége

Ahhoz, hogy megértsük a mai viták természetét, a történészek lerövidíthetik az utat: elég, ha megvizsgáljuk Nagy-Britannia és a kontinentális Európa szövevényes kapcsolatának főbb mozzanatait, különös tekintettel két miniszterelnöki beszédre – hangsúlyozza Mark Garnett, a Lancasteri Egyetem tanszékvezető docense.

1962-ben Harold Macmillan a konzervatív pártkongresszuson úgy fogalmazott támogatói előtt, hogy „Európa mozgásban van”, és „mi itt Nagy-Britanniában nem állhatunk le az út szélén”. Az öt évvel azelőtt létrehozott Európai Gazdasági Közösség gyors ütemben fejlődik, s minél később csatlakoznak a britek, annál kisebb az esélyük, hogy érdemben befolyásolni tudják a saját gazdasági erejével nagyon is tisztában lévő szervezetet. Természetesen a „szuverenitás” itt-ott csorbát szenved, de ez más szövetségek – például a NATO – esetében is így van, ezért döntött úgy a kabinet, hogy 1961-ben „hosszú és körültekintő megfontolás után” megkezdi a csatlakozási tárgyalásokat.

Macmillan beszédének legfeltűnőbb jellegzetessége a védekező hangnem. Ugyan miért kellett „hosszú és körültekintő megfontolás” egy csupa kiváló lehetőséggel kecsegtető jelentkezéshez? A válasz a háború utáni narratívában keresendő:

– ebben az értelmezési keretben a kontinensről érkező gazdasági segítség vereségnek tekinthető.

Macmillannek a szuverenitás kérdésével is csínján kellett bánnia: pontosan tudta, hogy a NATO-tagság, az 1956-os szuezi kudarc és az amerikai nukleáris technológiától való függőség miatt újra kell definiálni e fogalmat, ám nem állhatott tiszta lelkiismerettel a pártkongresszus elé azzal, hogy az EGK-tagság újabb csapást mér majd a nemzeti büszkeségre és presztízsre.

Pozitívan agresszív

Ezzel szemben Margaret Thatcher 1988-as brugge-i beszéde az agresszív hozzáállás jeleit mutatta, amely feledteti a felszólalás alapvetően pozitív kicsengését az „önkéntes és aktív együttműködési készségről” Európában. Igaz, Thatcher szerint a közös Európa sikere csak „a független, szuverén államokon” nyugodhat, ám ez a szólam csupán visszhangja volt a jól ismert brit álláspontnak.

Miért tekintenek tehát a konzervatív euroszkeptikusok még napjainkban is „szentírásként” a brugge-i beszédre?

A Vaslady azzal vádolta ellenfeleit, hogy „elfojtják a nemzetállamokat, egy európai konglomerátum közepén összpontosítják a hatalmat”, s megpróbálják a nemzeti jellegzetességeket „egy mozaikszerű európai identitássá” átrendezni. A beszéd ezen része jól tükrözi Thatcher aggodalmát a küszöbön álló német egyesüléssel kapcsolatban.

Eltekintve a két miniszterelnök személyiségének nyilvánvaló különbségeitől, beszédeik eltérő hangneme a történelmi-politikai helyzetből fakadt: 1988-ban Nagy-Britannia a csúfos szuezi kudarcon való merengés helyett már a Falkland-szigeteki háború dicsfényében sütkérezett. 1962-ben megmutatkoztak a gazdasági gondok első jelei, míg Thatcher harmadik kormányának miniszterei azzal dicsekedtek, hogy Nagy-Britannia Európa érzékelhető segítsége nélkül „gazdasági csodát” hajtott végre. Magyarán az utóbb említett időszakban minden feltétel adott volt ahhoz, hogy a britek újra megerősítsék „szuverenitásukat”.

Milyen következtetéseket vonhatunk le az ellentmondásos előzményekből? Először is azt, hogy

Ám az is igaz, hogy Thatcher „szuverenitásról” – és főként a nemzeti identitás törékenységéről – vallott eszméi nem érvényesek a jelen helyzetre. A két említett évhez képest Nagy-Britannia most viszonylagos egyensúlyt élvez – állapítja meg a politikatörténész –, fegyelmezettebben viszonyul a nemzeti és európai sorskérdésekhez, mint 1988-ban, s jóval kevésbé pesszimista 1962-es önmagánál. Vagyis éppen alkalmas az idő az uniós tagságról szóló megfontolt döntésre – csak remélni lehet, hogy a brit politikusok meg tudnak felelni ennek a kívánalomnak.