Több százezer áldozata volt a „négyek bandájának”

Az ötven évvel ezelőtt, 1966. május 16-án elindult kínai kulturális forradalomnak aligha van fontos részlete, amely még homályban maradt volna, története azonban ma is elgondolkodtató: rádöbbent arra, hogy a politika a világ legnépesebb országában milyen rövid idő alatt mennyire eltérő rendszereket képes produkálni, mindezt egyazon kommunista párt irányítása alatt. Az alább vázolt Nagy Proletár Kulturális Forradalom – ez volt szörnyszülött hivatalos neve – vége és a tervgazdaság–piacgazdaság ötvözetére való áttérés között mindössze két év (!) telt el, s alig húsz esztendő alatt az ország megnégyszerezte a bruttó nemzeti össztermékét, fogyasztási piacával a világgazdaság meghatározó motorjává vált.

Különösen szembetűnő a különbség, ha visszatekintünk a kulturális forradalom közvetlen előzményére, Mao Ce-tung 1958-ban meghirdetett „nagy ugrására”, amely során a gyors iparosítás jegyében sok millió embert csoportosítottak vidékről a nagyvárosi üzemekbe, nem törődve az élelmiszer-termelésre gyakorolt hatással. A sötétbe való nagy ugrás rövid négy évének legkevesebb 45 millió halálos áldozata volt, jelentős részük a harmincas évek ukrajnai éhínségének áldozataihoz hasonlóan a párt számára megbízhatatlannak tartott társadalmi csoportokhoz tartoztak.

 A „nagy ugrás” kudarca 1962-re lett nyilvánvaló, s a pártban ekkor meghatározó szerepre tett szert a mérsékelt politika két vezető funkcionáriusa, Liu Sao-csi (Liu Shaoqi) és Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping). Az úgynevezett kiigazítás politikája során kiéleződött az ellentét a mérsékeltek és a Mao Ce-tung körüli keményvonalasok között, a pártvezér hatalma megrendült. A hatalmi harc elválaszthatatlan volt a Szovjetunióban végbement desztalinizálástól, ami a szovjet–kínai viszony végleges megromlásával járt.

Drámai következmények

A nyílt harc egy 1959-ben megjelent történelmi dráma körül tört ki, amelyben a császár igazságtalanul meneszti hivatalából a parasztok érdekei mellett kiálló hűséges hivatalnokát. Mao magára vette a színmű társadalomkritikáját, mire egyik leghűségesebb követője, Jao Ven-jüan (Yao Wenyuan) sanghaji irodalomkritikus indított rendkívül éles hadjáratot a szerző ellen. 1966. május 16-án Mao Ce-tung kiadott egy úgynevezett pártértesítést, amelynek nyomán Lin-Piao (Lin-Biao) hadügyminiszter segített kiszorítani Teng Hsziao-pinget és társait a vezető pozíciókból.

A következő napokban Mao hívei elárasztották az egyetemeket, a hadjárat a teljes pártapparátus megtisztítására irányult. A mozgalom hamarosan kiterjedt az egész országra, a fiatalok ún. „vörös gárdákba” tömörültek, melyek átvették a hatalmat az egyes intézményekben. Augusztusban a Központi Bizottság kiadta a vörösgárdisták tevékenységét legalizáló „16 pontot”. A fiatalok több mint egy éven át pusztították a régi kulturális értékeket, emellett meghurcolták, esetenként megölték az értelmiségieket, a párt- és állami hivatalnokokat, valamint a Maóval ellentétbe került pártvezetőket. Az államfő Liu Sao-csit megkínozták, majd a börtönben a halálba küldték.

Mao a vörösgárdista csőcselékkel harcot hirdetett Kína több ezer éves kulturális öröksége ellen is. Az iskolákban 1966 őszétől szünetelt az oktatás, betiltották a szórakozóhelyeket, az értelmiségieket vidékre deportálták, elpusztítottak több ezer tibeti buddhista szentélyt.

1968-ra annyira kaotikus állapotok alakultak ki, hogy Mao a hadsereget vetette be a rend helyreállítására. Most a vörösgárdistákat és a fiatal értelmiségieket űzték el vidékre. 1969 áprilisában megtartották a KKP kilencedik kongresszusát, amely szentesítette a vezetésben történt változásokat, Lin-Piaót nevezve meg Mao utódjának a párt élén. Addigra a régi pártvezetők túlnyomó részét megölték, eltávolították vagy teljesen háttérbe szorították, és a hatalom voltaképpen az úgynevezett „négyek bandájának” kezébe került. A csoport vezetője Csiang Csing (Jiang Qing), Mao Ce-tung negyedik felesége volt. A négyek hatalmának csúcspontja az volt, hogy 1976 elején sikerült legnagyobb ellenfelüket, Teng Hsziao-pinget megfosztani pozícióitól.

1976. szeptember 9-én, 83 éves korában meghalt Mao Ce-tung, és vele – ahogy Kínában fogalmazták – véget ért „a katasztrófa tíz éve”. Néhány hét múlva Mao kijelölt utódja, Hua Kuo-feng (Hua Guofeng) a mérsékelt régi pártvezetők oldalára állva letartóztatta a „négyek bandáját”. A négyeket 730 ezer ember üldözésével és további 35 ezer halálba hajszolásával vádolták meg. Csiangot és egy másik társát halálra ítélték, majd életfogytiglanra változtatták az ítéletüket, de később mégis elengedték őket.