Az ENSZ kínos kis '56-os titkai

Povl Bang-Jensen holttestére Long Islanden, otthonához közel egy sétaút mellett találtak rá 1959. november 26-án. Az ENSZ-ben a magyar forradalommal és a szovjet katonai intervencióval foglalkozó korábbi dán diplomata golyóütötte jobb halántékkal feküdt, és bár balkezes volt, a rendőrségi vizsgálat szokatlan gyorsasággal öngyilkosságot állapított meg. A holttestet három nap múlva elhamvasztották, az FBI a nyomozást lezárta. Sokak szerint valójában politikai gyilkosság történt, halála előtt a KGB elrabolhatta őt. Bang-Jensen a halála előtt ígéretet kapott, hogy kódolt táviratok formájában bizonyítékot kap arra, hogy az ENSZ-ben a legmagasabb szinteket is elérte a szovjet befolyás.

A Bang-Jensen-ügy nem csak egy izgalmas politikai krimi, elvarratlan szálai 1956 legtágabb nemzetközi összefüggéseihez vezetnek. Most komoly esély van rá, hogy többet megtudjunk a történtek hátteréről. Az ENSZ vezetése az elmúlt hetekben döntött arról, hogy a forradalom 60. évfordulója alkalmából több, a magyar ‘56-tal kapcsolatos dossziéjának a titkosítását részlegesen vagy teljesen feloldja. Ezekbe a New Yorkban őrzött anyagokba most tekinthet be először magyar kutató.

Egy sikeres magyar lobbi

Ő az a Nagy András történész, aki hosszú ideje vizsgálja Bang-Jensen és a magyar ügy vizsgálatára felállított ENSZ bizottság történetét, és erősen szkeptikus az öngyilkossági verzióval szemben. 1992 óta próbálta elérni, hogy kutathatók legyenek az anyagok, de idáig folyamatosan elutasították. Most az hozott előrelépést, hogy Magyarország New York-i ENSZ-nagykövete, Bogyay Katalin prioritásként kezelte az ügyet, az eredmény tehát egy kormányzati szintű magyar lobbi eredménye.

„Ilyenkor jön a diplomácia. Az ENSZ egy kormányközi szervezet, egészen máshogy foglalkoznak az ilyesmivel, ha azt kormányok kérik” – mondta az Indexnek a nagykövet. Közel másfél éve dolgozik az ügyön: puhított és támogatókat keresett, többek között Samantha Power, az USA miniszteri rangban szolgáló ENSZ-nagykövetével és Vitalij Csurkin orosz ENSZ-nagykövettel egyeztetett. A magyar ENSZ-képviselő azt mondja, nem érzékelt elfordulást sehol, inkább kíváncsiságot és csodálkozást, hogy még 60 év után is vannak titkos akták. „Fontos, hogy ez nem politikai, hanem kutatási ügy” – mondta nekünk, amikor azt firtattuk, hogy a magyar politikával és a menekültválságban játszott szerepünkkel szembeni kritikák idején mennyire volt nehéz ellenszélben dolgozni.

Az ENSZ-főtitkár is segíti az ügyet, neki személyes viszonya is van ‘56-hoz:

Ban Kimun kisfiúként Dag Hammarskjöld akkori ENSZ-főtitkárnak írt levelet. Azt kérte, hogy segítse a magyarokat, hogy békében és demokráciában élhessenek

– meséli Bogyay Katalin.

A magyar ügy nem prioritás

Ma már tudjuk, hogy Hammarskjöld a hasonló kérések és petíciók ellenére nem tett túl sokat az ügyben. Miközben ő az ENSZ történetének sikeres, a világszervezetnek komoly nemzetközi súlyt adó vezetőjének számít (ma a róla elnevezett New York-i felhőkarcolóban működik több állam ENSZ-missziója), 1956-ban a magyar válság nem volt prioritás a számára. Novemberben azt kérte a helyettesétől, hogy a szuezi válság miatt ne erőltesse a témát, hogy ne hurcoljanak el magyarokat a Szovjetunióba, mivel az úgyis csak visszaütne.

Hammarskjöld valószínűleg nem kockáztatta volna az újraválasztását (ehhez kellett Moszkva jóváhagyása is) konfrontatív fellépéssel, de elképzelhető, hogy emellett az akkor bűncselekménynek számító állítólagos homoszexualitásával is zsarolták. A magyar ügy helyett mindenesetre egyértelműen a szuezi válság kezelésébe állt bele, oda Magyarországgal szemben érkeztek is kéksisakos békefenntartók. Ez persze nem egyszerűen a főtitkár személyes elköteleződésén múlt, sokkal inkább azon, hogy ott szokatlan hidegháborús nagykoalíció jött létre, így a Közel-Keleten szovjet és amerikai támogatással léphetett fel az ENSZ.

De „a nemzetközi közösség” magyar ügyben mutatott passzivitása valójában nem Szuezen múlt. Az „csupán jó ürügyül szolgált, mindenekelőtt az amerikai vezetés számára annak megmagyarázásához, hogy az éveken át folytatott felszabadítási propaganda ellenére az Egyesült Államok adott helyzetben miért nem tudott a legcsekélyebb mértékben sem támogatást nyújtani egy a szovjet uralom ellen fellázadt és szabadságáért fegyverrel harcoló kelet-európai nemzetnek” – írja Békés Csaba történész tanulmányában. A Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja Magyarországra sugárzott propagandája, a harcias instrukciók és hitegetések ellenére az Egyesült Államok sem számolt soha azzal, hogy beavatkozzon. Ez az amerikai külpolitika status quo melletti elkötelezettsége és a bipoláris világrend lényegével ment volna szembe.

Hidegháborús koalíciók

„Az ENSZ-ről nem igazán lehet igazán úgy beszélni, mint egy autonóm szervezetről, a mozgástere csak annyi, amennyit a nemzetközi erőviszonyok lehetővé tesznek” – mondta az Indexnek Kecskés D. Gusztáv. A történész, aki több nyugati levéltárban is kutatta a kapcsolódó aktákat, úgy látja, hogy 1956 nemzetközi kontextusának alaposabb vizsgálata új olvasatot adhat általában is a hidegháború történetéhez. „Sokkal jelentősebb volt a nagyhatalmak közötti együttműködés, mint amit kifelé kommunikáltak. Amíg az ENSZ-közgyűlés a konfrontáció és a propaganda terepe volt, búvópatakként volt egy ennél sokkal jelentős kooperáció is.”

Az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy a szovjet érdekszférában az ENSZ nem fog tudni semmit érdemben csinálni. Miközben az ENSZ-elemzők fenntartották a tárgyilagosság látszatát, lényegében a szovjetek szája íze szerint vonták le következtetéseiket: a magyar lakosságot a szovjetek számára sértő nacionalista túlfűtöttséggel vádolták, Rákosi 1955–1956-os törekvéseit pozitívan ítélték meg, Kádárék Moszkvából való visszatérését megértően tudomásul vették, Nagy Imréék elrablását említés nélkül hagyták. Bár Magyarországon általános volt az illúzió, hogy az ENSZ majd hatékonyan közvetít a szuperhatalmak között, ennek Kecskés D. Gusztáv szerint valójában egy pillanatig sem volt realitása.

Azzal, hogy az Egyesült Államok a Biztonsági Tanács bénultsága a szovjetek vétójoga miatt az ENSZ Közgyűlés elé vitte (és azzal elítéltette) a szovjet beavatkozást, úgy mutathattak aktivitást, hogy valójában nem nagyon zavarták ténylegesen a szovjeteket.

Ez a játék része volt

– mondja Kecskés. A Közgyűlés ugyan felszólította a Szovjetuniót, hogy vonja ki a csapatait, de szankciók nélkül ez semmit nem ért. „A Nyugatnak a Moszkvával való párbeszéd fenntartása volt igazán fontos, a szovjetek elítélése ennek rendelődött alá”.

A magyar kérdés az utólagos értékelések szerint az ENSZ egyik nagy kudarca. Ugyan a korai Kádár-rendszernek komoly fejfájást okozott a nemzetközi elszigeteltség (még a kellőképpen megdolgozott magyar katolikus püspöki kar is tiltakozott, hogy az ENSZ a magyar ügy tárgyalásával „beavatkozik Magyarország belügyeibe”), az 1962-ig tartó vizsgálat nagyhatalmi időhúzásnak is tekinthető. Ennek volt része az az ENSZ Közgyűlés által felállított Különbizottság is, amely azonban a külső politikai körülményekhez képest váratlanul komolyan vette a feladatát. A forradalom előzményeit és lefolyását nagy alapossággal feltáró bizottság lelke volt az a Bang-Jensen, akit aztán három évvel a forradalom után halva találtak New Yorkban.

Kémek és machinációk

A Bizottság jelentése jelentős részben 111, a forradalom bukása után az emigrációt választó magyar tanú vallomásán alapult. Bang-Jensen meg volt arról győződve, hogy az ő személyazonosságukat teljes titokban kell tartani, nem szabad kiadni még az ENSZ vezetőinek sem. Erre ígéretet is tett a tanúknak, a vallomások azonban mégis kikerültek: még a magyar politikai rendőrséghez is. A tanúk teljes joggal félhettek a következményektől. A titkosszolgálat azt tervezte, hogy az emigrációból hoz haza embereket, másoknak itthon maradt családtagjaira szálltak rá. Négy embert végeztek ki hazaárulás vádjával azok közül, akik itthonról informálták az ENSZ-t, melyet az ‘56 utáni megtorlásban „idegen hatalomnak” minősítettek. A kikerült információkat, melyek az életükbe kerültek, az ENSZ az irattárak mélyére süllyesztette, nem foglalkozott velük érdemben.

A tanúvallomásokat azonban nem csak úgy véletlenül szerezhette meg az állambiztonság. Bang-Jensen elég korán figyelmeztetést kapott, hogy a 38. emelet (ez a főtitkári szint a New York-i ENSZ-székházban) szovjet befolyás alatt áll. Az ENSZ valóban erősen be volt hálózva titkosszolgálati munkatársakkal, az pedig, hogy a világszervezet afféle előretolt szovjet ék, gyakori amerikai vád volt, amit a mccarthysták szívesen hangoztattak. Itt azonban valami konkrétabbról volt szó.

A magyar ügy vizsgálatának felügyelője, a Politikai és Biztonsági Tanácsi Ügyosztály az ENSZ megalakulása óta lényegében a szovjetek felügyelete alá tartozott, de gyanakvásra adhat okot Andrew W. Cordier, az ENSZ akkori amerikai főtitkárhelyettesének a szerepe is. Ő folyamatosan megpróbálta tompítani a magyar ügyben a szovjet felelősségre vonatkozó bizottsági megfogalmazásokat, és egyes vélekedések szerint neki köszönhető az is, hogy az első, 1957. júniusi különbizottsági jelentést nem követték újabbak.

Cordier-nek kulcsszerepe volt abban, hogy a magyarbarát Bang-Jensent ezzel egyidőben ellehetetlenítették és kidobták a világszervezettől. A dán diplomata többek között a tanúk anonimitásának védelme miatt került konfliktusba a feletteseivel. 1957-ben belső vizsgálatot indítottak ellene, meghurcolták, majd megalázó módon kirúgták az ENSZ-ből. Hogy a konfliktus mivel magyarázható, azóta sem teljesen tiszta. Vannak, akik szerint Bang-Jensen személyisége nem fért össze a szigorú szervezeti kultúrával, azt is mondják, hogy talán be is kattant némileg. A másik verzió szerint eltávolításának politikai okai voltak, és ebben Cordier volt a fő machinátor.

Ma is így működik az ENSZ?

Amikor 1959 novemberében rátaláltak, Bang-Jensen arcán nem volt borosta, legfeljebb 24 órája lehetett halott, pedig már három nappal korábban tűnt el. Az nem valószínű, hogy Bang-Jensen halálának körülményeiről a most nyilvánosságra kerülő iratokból kiderülne a teljes igazság, de a tágabb összefüggésekről, a magyar ügy politikai hátteréről remélhetőleg annál több. Hogy miért kellett erre 60 évet várni?

Az ENSZ állam az államban, ő maga dönt arról, hogy mit mennyire tesz nyilvánossá. Talán van néhány mozzanat, amit szégyellnek, kellemetlen lenne, ha Hammarskjöldről vagy a korabeli szovjet befolyás mértékéről kiderülnének bizonyos dolgok

– találgat Nagy András.

Ő most az a magyar kutató, aki elsőként tanulmányozhatja az úgynevezett Cordier-dossziékat is, amelyek titkosságát az ENSZ vezetése most májusban feloldotta. Ezek azok az iratok, amelyeket a kétes szándékú főtitkárhelyettes politikai karrierje végén egyszerűen magával vitt új munkahelyére, a Columbia Egyetemre. A magyar ENSZ misszió emellett elérte, hogy Nagy András betekintési jogot kapjon 400 oldalnyi, az ENSZ levéltárában őrzött szigorúan titkos dokumentumba, és azok tartalmát 60 év után megismerhesse. Az ENSZ-levéltár ezen kívül elkezdte a ‘56-os forradalommal kapcsolatos hatalmas iratanyaguk szabadon kutatható részének a digitalizálását, mely így akár Magyarországról is hozzáférhető lesz majd.

„Ezekkel az aktákkal 60 éve senki nem foglalkozott az ENSZ-ben. Teljes káosz volt a nyilvános, bizalmas és szigorúan bizalmas dokumentumokat is tartalmazó iratanyagban, ezt a kérésünkre most áttekintették és rendezték” – mondta nekünk Bogyay Katalin.

Az 1956-os dokumentumoknak a nagykövet szerint tágabb tanulságai is lehetnek. Az ENSZ és a Biztonsági Tanács most is lényegében változatlan szabályok szerint működik. A Szovjetunió BT-n belüli vétójogának köszönhetően sikeresen akadályozta meg 1956-ban az erőteljesebb fellépést, legutóbb pedig a szíriai konfliktus rendezésében bizonyult a BT cselekvőképtelennek. Az ENSZ-ben azonban van egy erős reformmozgalom: több mint száz ország írta alá azt a magatartási kódexet, melynek támogatói vállalták, hogy a népirtás, emberiesség elleni bűntettek és háborús bűncselekmények esetében nem akadályozzák a BT döntéshozatalát. „Az ENSZ átláthatóságának erősítése előfeltétele annak, hogy a szervezet jobban tudjon működni.” Jobban, mint például hatvan évvel ezelőtt.

(Borítókép: Povl Bang-Jensen megtalált holtteste New Yorkban. Fotó:  Rolls Press/Popperfoto/Getty Images)