Jenő
3 °C
8 °C

Álmukban fojtotta meg őket a tó gonosz szelleme

GettyImages-108551418
Nem csak Erdélynek van Gyilkos-tója. A kameruni Nyos-tó valóban halomra ölte a környék lakóit, éppen 30 éve, 1986. augusztus 21-én. A tragédiát nem gonosz szellemek, hanem a tó alján összegyűlt szén-dioxid váratlan kitörése okozta. Máig nem tudni, pontosan mitől, de a gyilkos gáz egyszer csak kirobbant a vízből, és percek alatt példátlan pusztítást végzett a környéken. A tudósok az utóbbi évtizedekben azért dolgoztak, hogy ilyesmi ne fordulhasson újra elő, de nem a Nyos-tó az egyetlen, ahol baj lehet a csendben gyülekező gázokból.

Kamerun északnyugati részén, a Nyos-tó vidékén a helyiek generációról generációra adták át egymásnak a mondát a tóban lakó gonosz szellemről, amely időnként előbújik a vízből, és elpusztítja a környék lakóit. Amikor 1986-ban a szomszédos falvak lakói először fedezték fel a tó körüli több ezer hullát és állattetemet, állítólag felidézték a tájon végigsöprő démonról szóló történeteket.

Később aztán hamar kiderült, hogy nem szellem, hanem szén-dioxid okozta a pusztítást, amely a vulkánkürtőben álló tóból tört ki augusztus 21-én. A történelemkönyvek nem szóltak hasonló esetről, de a mondák talán épp korábbi kitörések emlékeit őrizték meg a népi emlékezetben.

terk

Minden fény kialudt

Maga a tó alatti vulkán évszázadok óta nem tört ki. Ugyanakkor kialudni se aludt még ki: a magmakamrájából folyamatosan szivárog a szén-dioxid az időközben a kráterébe költöző tóba a vízfenék repedéseiből. A gáz 30 éve is látszólag ártalmatlanul gyűlik a tó vizének alsó rétegében, majd egyik pillanatról a másikra kirobbant, és gyakorlatilag elgázosította a környék élőlényeit.

A vulkanikus tavaknál nem ritka a magas szén-dioxid-koncentráció, de rendes körülmények között a gáz fokozatosan távozik a vízből. A Nyos-tó vize viszont csendesebb az átlagosnál, ezért alapesetben a földrajzi tulajdonságai gondoskodnak arról, hogy a gáz ne szökhessen el: a tó 208 méter mély, ezért elég nagy víznyomás nehezedik a szén-dioxdra ahhoz, hogy a felszín alatt tartsa, a kráter magas pereme pedig megakadályozza, hogy a szél felkavarja a vizet és feljebb hozza a szén-dioxiddal telített réteget. Mivel a tó elég közel van az Egyenlítőhöz, az évszakok váltakozása se különösebben zavarja meg a nyugalmát.

Pontosan nem is tudni még ma sem, hogy végül hogyan szabadult ki váratlanul mégis a gáz. Az ingatag egyensúly felborítására több lehetséges magyarázat is felmerült, ezek szerint okozhatta volna földcsuszamlás, földrengés, kis vulkanikus mozgás a tó fenekén, vagy akár hideg esővíz, amely csak a tó egyik felét éri, ezzel felkavarva a vízrétegeket. Az is elképzelhető, hogy a szén-dioxid már úgy összesűrűsödött a tó alján, hogy a víznyomás ellenére kivált a vízből, és a légnemű gázbuborék kirobbant a vízből, óriási hullámot korbácsolva a felszínen, és elárasztva a környéket a gyilkos szén-dioxiddal.

Akármi is volt a pontos oka, a robbanás éjszaka történt. Majdnem 100 kilométer per órás sebességgel robbant ki a tó mélyéről a gáz, a kiáradó víz ledöntötte a parti fákat, a vízszint majdnem egy méterrel csökkent. Több százezer, más források szerint 1,6 millió tonna szén-dioxid szabadult fel egy pillanat alatt.

A gázfelhő legalább 90 méter magasra felért, mert az ennyivel a vízszint fölé emelkedő domboldalakon is megfojtotta a legelésző marhákat. Aztán a levegőnél nehezebb szén-dioxid süllyedni kezdett, és a tó 25 kilométeres körzetében kiszorította az oxigént a levegőből. Lekúszott a völgyekben elterülő falvakba, az útjában minden tűz és gázlámpa kialudt, és a legtöbb áldozatát álmában fojtotta meg.

Kevesen élték túl az éjszakát. A robbanás hangjára felébredő lakók, akik kinéztek az utcára, hogy mi történt, a saját ajtajuk előtt estek össze holtan. Négy falun söpört végig a gázfelhő, a legközelebbi, Nyos nyolcszáz lakójából mindössze hat élte túl, mert időben felébredtek, és motorral azonnal magasabb területekre menekültek. Összesen 1746 ember halt meg, és 3500 háziállat is elpusztult. Négyezren menekültek el a környékről. A víz mélyéről felkavarodó vas a levegővel érintkezve oxidálódott, és rozsdavörösre festette a tavat, természetes mementót állítva az éjszakai mészárlás áldozatainak.

Ketyegő tavak

A Nyos-tó katasztrófáját okozó jelenség ritka, de nem egyedi. Limnikus kitörésnek hívják, és a gázkitörés mellett akár cunamit is okozhat. Három tóról tudunk, amelyekben előfordulhat: a Nyos-tó mellett a szintén kameruni Monoun-tó, illetve a Ruanda és a Kongói Demokratikus Köztársaság határán fekvő Kivu-tó veszélyeztetett.

Bár a Nyos-tóéhoz mérhető pusztítás példa nélküli, két évvel korábban, 1984-ben a Monoun-tó is kitört, akkor a gázfelhő 37 embert ölt meg. A Kivu-tó még nem okozott katasztrófát, de a tudósok már megfigyelték, hogy nagyjából ezerévente kihal a teljes élővilága, ami arra utal, hogy szintén aktív. Ha egyszer kitörne, még sokkal nagyobb lenne a baj, mert a tó több mint ezerszer akkora, mint a két másik, ráadásul a szén-dioxid mellett metán is gyűlik benne, és a medencéjében kétmillió ember él. Ráadásul a környékén több vulkán is fekszik, ami még inkább időzített bombává teszi, és a mérete miatt nem is tudtak még komolyan fellépni a gázosodás ellen – a két másik tóval ellentétben.

Halálós gázból szökőkút

A Nyos-tó esetében a tudósok megállapították, hogy a kitörés akár néhány évtizedenként megismétlődhetne, ezért több projekt is indult az újabb katasztrófa megakadályozására. A megoldás kulcsa a gáztalanítás, vagyis a felgyülemlett gázok lecsapolása, hogy ne tudjon annyi összesűrűsödni a vízben, ami már újabb kitöréshez vezethetne.

Egy francia-kameruni kutatócsoport már 1990 óta kísérletezik a vízbe telepíthető csövekkel a Nyos- és a Monoun-tóban is. A módszer lényege, hogy egy hosszú csövet dugnak a tóba, amelyen folyamatosan szivároghat ki a szén-dioxid, hogy ne tudjon összegyűlni és egyben kirobbanni a mélyből. A dolog hasonlóan működik, mint maga a kitörés, csak a cső átmérője kontrollálja a folyamatot.

A Nyos-tóban 2001-ben, a Monoun-tóban 2003-ban helyezték el az első állandó csövet, majd 2011-ben és 2006-ban két-két újabbat kapott mindkettő. A tavanként három cső elvileg már elég ahhoz, hogy nagyjából ugyanolyan tempóban távozzon a szén-dioxid, mint ahogy a vulkánok az utánpótlást szállítják. A Nyos-tóból 50, a Monounból 10 méter magasra felspriccelő vízsugár 90 százaléka szén-dioxid, csak a maradék 10 százalék víz.

A módszer önfenntartó: elkezdték kipumpálni a csövön a gázzal telített vizet a mély vízrétegből, és miután megindult, a nyomáskülönbség már fenntartotta a folyamatot – vagyis gyakorlatilag létrehoztak egy természetes vizű szökőkutat, amely biztonságos szinten tartja a tavak szén-dioxid-szintjét.

Vannak azért még problémák így is:

  • A szén-dioxiddal telített víz enyhén savas, amitől a csövek a szokásosnál gyorsabban korrodálódnak, ezért folyamatos karbantartásra van szükség.
  • Ha a csöveken át távozó szén-dioxid ráül a tó felszínére, a vékony gázréteg tönkreteheti a tó élővilágát.
  • A csövekkel a víz rétegekbe rendeződése megszűnik ugyan, de félő, hogy így az utánpótlásként érkező szén-dioxid nagyobb vízmennyiségben oszlik el, a kisebb koncentráció pedig nem elég ahhoz, hogy továbbra is kinyomja a gázt a csöveken.

A Nyos-tó környékén lakóknak ráadásul nem a gázfelhalmozás jelenti az egyetlen veszélyforrást. A természetes gátként funkcionáló sziklafalak sincsenek túl jó állapotban, és ha egy földcsuszamlás nem okozza a gáz kirobbanását, ezek még mindig könnyen leomolhatnak, amivel hatalmas vízmennyiség zúdulna a völgyekben fekvő falvakra. Az ilyen áradás kevésbé egzotikus veszély, mint a tóból kilövő fullasztó gázfelhő, de a klímaváltozásnak és a pár évtizede épített óriásgátaknak köszönhetően Afrika-szerte sokkal gyakoribb is.

Ne maradjon le semmiről!