Katalin
3 °C
9 °C

70 éve végezték ki az egyik legnagyobb senkit

2016.08.22. 01:00

Ha Széchenyi az ország sorsának jobbítására tett törekvései miatt a legnagyobb magyar, akkor kell legyen legkisebb magyar is: Sztójay Döme nem biztos, hogy nyerne ebben a szoros versenyben, de biztosan beférne a legnagyobb senkik válogatottjába.

Sztójai Döme
Sztójai Döme
Fotó: Göndör / Wikipedia

Hetven éve ítélte halálra Sztójay Dömét a budapesti népbíróság, majd augusztus 22-én az ítéletet végrehajtották. A vád szerint háborús bűnök elkövetése miatt járt a golyó általi halál, pedig pontosabb lenne az a megfogalmazás, hogy háborús semmittevés, az abszolút bábállapot. Sztójay alig fél évig volt miniszterelnök, de németbarát politikája miatt joggal nevezik őt a magyar Quislingnek a történészek.

Sztójay valójában Dimitrije Stojakovic néven született 1883-ban a vajdasági Versecen. Egész sokáig nem is magyarosította a nevét, pontosan addig nem, ameddig nem vált előnyére a dolog. Pedig már az első világháborúban is töltött be fontos tisztségeket: a monarchia seregében ezredesként szolgált több helyszínen is. A Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadsereg egyik kémelhárító csoportját vezette, majd Horthy alatt a magyar hadsereg hírszerző és kémelhárító osztályán kapott feladatokat, már vezérkari ezredesként.

Az 1920-as évek elején már tábornok, 1925-ben katonai attaséként került Berlinbe – valamikor ekkor váltott csak Sztójayra a magyarul idegenül hangzó szerb eredetiről. 1933-ban hívták haza a berlini külszolgálatról, de csak két évig maradt itthon, 1935-ben Gömbös Gyula nevezte ki berlini magyar nagykövetnek.

Sztójay ekkor komoly munkába kezdett: mindent elkövetett a németpártiság erősítéséért illetve azért, hogy hazánkat a német-olasz tengely mellé állítsa. Követként szoros kapcsolatot épített ki a német külüggyel, akiket a szavahihetőségéről elhíresült Ribbentrop vezetett akkoriban. Hosszú évek kemény munkájával, amit ma már talán csak egyszerű, de alapos seggnyalásnak mondanánk, elérte, hogy a nácik komolyan számításba vehető figuraként gondoljanak rá, amikor a helyzet úgy kívánta meg.

1944. március 19-én aztán a helyzet pont így kívánta meg: Magyarország náci megszállásakor kellett valaki bábnak. Imrédy Béla volt a másik jelölt, de a kutatók szerint Horthy, abban bízva, hogy korábbi ismeretségük és közös katonai múltjuk miatt Sztójay lojálisabb lesz, inkább Sztójayt nevezte ki március 23-án az ország miniszterelnökének.

Horthy azonban óriásit tévedett, Sztójay öt hónap alatt mindent megtett, amit a nácik megparancsoltak neki. A legkisebb ellenállás nélkül küldött újabb magyar erőket a keleti frontra, a magyar gazdaságot teljes mértékben a német céloknak rendelte alá. Sztójay idején keletkezett az a megállapodás, amely alapján a német kormány magyarországi németeket is toborozhatott az SS-csapatokba. Politikusokat és újságírókat börtönöztek be és újságokat, például a Magyar Nemzetet és a Népszavát záratták be a vezetése alatt, és a zsidótörvények is Sztójay vezetése alatt léptek igazán hatályba. Rendelet született a sárga csillag viseléséről, a zsidókat megfosztották minden tulajdonuktól és a kialakított gettókba zárták őket. Sztójay az ellen sem tett semmit, hogy Jaross Andor belügyminiszter, illetve két államtitkára, Baky László és Endre László rendeletére megkezdődött a vidéki zsidóság deportálása a külföldi koncentrációs táborokba.

Sztójayt több kortárs politikus is bírálta, Bethlen István memorandumban írta, hogy a miniszterelnök áruba bocsájtja az ország függetlenségét, miközben embertelen dolgok történnek a zsidókkal, ráadásul tort ül „a leghihetetlenebb korrupció és az erkölcsi züllés”. A szinte eszköz nélkül hagyott Horthy volt az, aki próbálta ellensúlyozni a miniszterelnök tétlen belenyugvását. A koronatanácsban hozott döntéssel átmenetileg leállíttatta a vidéki deportálásokat, illetve késleltette a budapesti zsidóság elszállítását. Sztójay mellett csak az szól, hogy ahogy a németeknek nem tudott nemet mondani, úgy Horthy intézkedései elé sem gördített akadályt. Végül a román kiugrás keltette kavarodás adott a kormányzónak annyi időt, hogy Sztójay egészségi állapotára hivatkozva (mellhártyagyulladása volt a korabeli sajtó szerint) 1944. augusztus 29-én leválthassa a miniszterelnököt.

Sztójay a lemondása után teljesen visszavonultan élt, még Horthy bukása után sem tért vissza, annak ellenére sem, hogy az október közepén megalakuló, Szálasi-féle nyilas kormányban egészen biztosan jutott volna neki hely.

A visszavonultságot olyan komolyan vette, hogy a megszállók cseréjekor, a szovjet csapatok felszabadítása elől Németországba menekült, azonban ott amerikai fogságba került. Mint mindenki, aki akkor próbált eltűnni, azért bukott le, mert magyar küldöttségek járták a fogolytáborokat, hogy azonosítsák a bujkálni próbáló háborús bűnösöket. Az amerikaiak végül 1945 októberében adták ki Sztójayt, aki egy repülőnyi cinkosával a mátyásföldi repülőtérre került vissza, majd onnan a vizsgálati börtönbe.

A hetven évvel ezelőtti sajtóhírek szerint Sztójay-Sztankovics Dömét Szász Lajossal és Reményi-Schneller Lajossal egy napon végezték ki a Markó utcai fogház Koháry utcai udvarán. Sztójay volt a harmadik, akit elővezettek, miután a két másik férfin már végrehajtották az ítéletet, a nézők hangosan kiabálva szidták a volt miniszterelnököt. Az ítéletet pontban 8:45-kor hajtották végre. Sztójay egyike maradt azon kevés politikusoknak, akiknek megítélésében nincs sok kérdés, és bár ő maga azzal védekezett a tárgyaláson, hogy a külföldi nyomás miatt hajtott végre mindent, nem nagyon van olyan elem a pályafutásának 1933-at követő részében, amely kicsit is árnyalná a róla, mint tehetetlen kesztyűbábról kialakult képet.